A botrány, ami megrengette a régi Angliát

Egy karrierjének csúcsán álló, befolyásos úriember megérdemelt pihenését tölti egy vidéki kastélyban. Amikor sétára indul, csilingelő női kacagást hall. Elindul a hang forrása felé, majd meglát egy medencét, amelyből egy gyönyörű ifjú hölgy bukkan fel, aki elkezd felé szaladni. Teljesen meztelenül. A jelenet már így is helyet kaphatna egy forgatókönyvben, de ha hozzátesszük, hogy a történet háttérében politika, prostitúció, kábítószerek és kémek is szerepet kapnak, máris láthatjuk, hogy egyértelműen a filmvászonra született.

Nem véletlenül mondják, hogy a valóság mindig felülmúlja a képzeletet, a fenti jelenettel kezdődött ugyanis Nagy-Britannia legnagyobb politikai botránya, amely 1963-ban pattant ki. A jelenetben szereplő úriember ugyanis nem más volt, mint az ország akkori hadügyminisztere, John Profumo. Lehet, hogy túl keveset is mondtunk azzal, hogy a politikus karrierjének csúcsán állt, ő volt ugyanis talán a konzervatív Macmillan-kormány legnépszerűbb tagja. A normandiai partraszállásban is részt vevő Profumo valódi háborús hős volt, szolgálataiért ki is tüntették, de már 1940-ben, 25 évesen megválasztották képviselőnek. Miniszterként 1960 óta dolgozott, és noha kormánya a gazdasági nehézségek miatt rohamosan vesztette el támogatóit, Profumo helyzete stabil volt, egészen a botrány kirobbanásáig.

Christine Keeler 19 éves volt 1961-ben, amikor „összefutott” Profumóval. A feltűnő szépségű hölgy ekkoriban a Sohóban lépett fel, mint hiányos öltözetű táncosnő, keresetét pedig azok a férfiak egészítették ki, akikkel részben pártfogója, Stephen Ward révén találkozott. Ward jól menő csontkovácsnak számított, aki politikusok és társasági emberek egész sorához volt bejáratos, nem annyira szaktudása miatt, hanem mert híres volt arról, hogy gyönyörű nők egész koszorújával szokása megjelenni a partikon.

Mindenki Christine-je

Profumo és Keller néhány hónapos viszonya önmagában nem kavart volna fel túl sok vizet annak ellenére sem, hogy a miniszter látszólag boldog házasember volt. A hatvanas évek elején Angliában már javában zajlott a szexuális forradalom, a beatkorszak a küszöbön állt – nem a pár találkozásának helyszíne volt az egyetlen hely az országban, ahol befolyásos és magas rangú férfiak laza erkölcsű fiatal hölgyekkel szórakoztak együtt. Az akkoriban még jóval visszafogottabb, a politikusok magánéletét általában nem boncolgató angol sajtó talán fel sem kapja az esetet, ha csak ennyiről lett volna a szó.

A problémák abból adódtak, hogy Profumóval egy időben Keller másokat is részesített kitüntetett figyelmében, nevezetesen egy Johnny Edgecombe nevű kábítószer-kereskedőt, és ami ennél is rosszabb: Jevgenyij Ivanovot, a szovjet nagykövetség tengerészeti attaséját, aki „köztudottan” a szovjet hírszerzés ügynökeként dolgozott. Ennek kapcsán a miniszter afférjáról az MI5 is tudomást szerzett (Ward később azt vallotta, ő maga hívta fel a titkosszolgálat figyelmét az ügyre – természetesen ott is voltak ismerősei), valaki figyelmeztette is Profumót, hogy ebből baj lehet, ezért véget vetett a kapcsolatnak.

A botrány akkor robbant ki, amikor a Keeler kisasszony körüli szerelmi sokszögek 1962-ben végül lövöldözéssel és emberrablással tarkított ügyhöz vezettek, Keelert pedig a rendőrségi nyomozás után tanúként idézték be a tárgyalásra. A sajtó tudósítói nyomára bukkantak Keeler és Profumo kapcsolatának, és amikor a lány nem jelent meg a tárgyaláson, arra a következtetésre jutottak, hogy a miniszter így szeretné eltussolni a saját szerepét.

Miután a korábbi pletykák már címoldalas riportokként jelentek meg, Profumo egy az Alsóház előtt tett nyilatkozatban utasította vissza a vádakat. „Semmiféle helytelenség nem volt a Miss Keelerrel fennálló ismeretségemben” – hangzott a mai olvasó számára talán Bill Clinton híres hárítását sajátos angolsággal „átfogalmazó” kijelentés. Azonban a helyzet egyre tarthatatlanabb lett, és amikor már a szovjet attasé neve is feltűnt a sajtóban, Profumo úgy érezte, nem tagadhat tovább. (Vannak, akik úgy magyarázzák az eseményeket, hogy a hasonló ügyekben érintett politikusok és befolyásos emberek vették rá a minisztert, hogy a „csapat” érdekében vigye el a balhét, mielőtt még másokat is kikezdenek az újságok.)

Június 5-én aztán Profumo lemondott, miközben beismerte, hazudott képviselőtársainak is. A bejelentés természetesen olaj volt a tűzre, három nappal később letartóztatták Wardot, akit „erkölcstelen jövedelemszerzés” vádjával állítottak bíróság elé, Macmillan ellen pedig bizalmatlansági indítvány nyújtottak be. Ezt a szavazást még túlélte a kormány, de a miniszterelnök a botrány következtében is megrendült egészségi állapota miatt október 18-án lemondott, helyét Alec Douglas-Home vette át. A Konzervatív Párt így sem tudott talpra állni: a következő évben 13 év után elvesztették a választásokat, Harold Wilson és a Munkáspárt győzött – a konzervatív elit pedig természetesen Profumót okolta az eseményekért.

Humanitáriusként halt meg

A legtragikusabb sors mégis Wardnak jutott. Bár nem kerültek elő meggyőző bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy befolyásos barátok szerzésén és bizonyos szívességeken túl valóban „futtatta” volna Keelert és társait, tárgyalása mégis abba az irányba haladt, hogy bűnösnek találják majd. Felmerült az is, hogy Ward a szovjetek megbízásából igyekezett Profumót csapdába csalni, pedig erre semmilyen tény nem utalt. (Sőt, az ügyet azóta feldolgozók közül néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy Wardot MI5-os kapcsolata pont Ivanovra „állította rá”. A cél az lett volna, hogy kettős ügynököt csináljanak belőle, miután megzsarolják a Keelerrel vagy mással folytatott viszonyával, de Ivanov nem sétált bele a csapdába. Szerintük Keeler tehát hazudott, amikor azt mondta, az attaséval is viszonya volt. A segítőkész csontkovácsot pedig titkosszolgálati kapcsolatai ejtették és dobták oda áldozatként, miután a botrány kipattant.)

Ward nem bírta a nyomást, és az ítélethirdetés előtti nap öngyilkosságot követett el. Öntudatlanul feküdt, amikor az esküdtszék a súlyosabb vádak alól felmentette, de az „erkölcstelen jövedelem” miatt bűnösnek találta. Két nappal később, augusztus 3-án a kórházban meghalt.

Természetesen vizsgálat indult abban a kérdésben is, hogy kerülhettek-e Keeleren keresztül a nemzetbiztonságot érintő adatok a szovjetek birtokába. Lord Denning szeptemberi jelentésében nemleges válaszra jutott, de az ügy körüli felhajtásra jellemző, hogy a jelentés bestseller lett, megjelenésének napján már 4000 példányban adták el.

Profumo politikai pályája véget ért a botránnyal, az egykori miniszter soha többé nem szólalt meg az ügyével kapcsolatban, ehelyett beállt egy londoni jótékonysági szervezethez, ahol például a mellékhelyiségek takarítását is elvállalta, később pedig hatékony adománygyűjtőként kamatoztatta tehetségét. 2006-ban, 91 évesen halt meg. Felesége, Valerie Hobson a botrány alatt és később is, egészen saját, 1998-as haláláig kitartott férje mellett. A Profumo temetésekor megjelent megemlékezések során talán először merült fel az a szempont, hogy inkább négy évtizednyi humanitárius tevékenysége, és nem egy félrelépése kapcsán kellene a nevét emlegetni.

A régi Anglia vége

Fél évszázad távlatából sem világos a Profumo-botrány minden részlete, az viszont biztos, hogy az ügy megváltoztatta Nagy-Britanniát. Persze nem tudhatjuk, egyébként hogy alakultak volna a választások eredményei, mindenesetre a megviselt konzervatívok egészen Margaret Thatcher idejéig nem tértek igazán magukhoz a sokkból. A botrány mérföldköve volt a „régi Anglia” eltűnésének is. A világbirodalmat elmosták a második világháború utáni évek, az ország nagyhatalmi státuszának megváltozását jól mutatták például az 1956-os szuezi válság eseményei is, a katonai sikerek ellenére Nagy-Britannia megalázó visszavonulásra kényszerült.

A Profumo-botrány abban is fordulópont volt, ahogy a britek vezetőikhez viszonyultak. Nyilvánvaló, hogy hasonló ügyek korábban is előfordultak, azonban a politikai-társadalmi elit a legtöbbször el tudta érni, hogy a szélesebb nyilvánosság ne ismerje meg ezeket. A sajtó és az állampolgárok nagy része hagyományosan tisztelettudóan viszonyult a vezető réteghez, a magánélet kiteregetése és kibeszélése, a személyes támadások nem fértek be a „jó modor” keretei közé. A Profumo-ügy nagy szerepet játszott abban, hogy az ország érdekében legjobb (néha persze nem elégséges) tudásuk szerint munkálkodó politikusok képét felváltotta a kisemberek nyomorgatása közben kiválóan szórakozó, nemtörődöm alakok képe. Az angol bulvársajtó pedig a visszafogottságtól néhány év alatt eljutott odáig, hogy kifejezetten vadászott az ilyen ügyekre, mára pedig éppen semmit sem tisztelő gátlástalanságáról híres, mint azt az elmúlt néhány év számos botránya is jelzi.