Teréz
5 °C
23 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Több mint 400 éves a munkanélküli segély

2014.06.03. 12:02
Angliában több mint 400 évvel ezelőtt született meg az első szegénytörvény I. Erzsébet királynő uralkodása idején, ám alapelvei máig kísértenek bennünket, fejti ki Pat Thane, a londoni King’s College jelenkor történeti tanszékének professzora.

Az első szegénytörvény, amely közpénzekből próbálta finanszírozni a szegények életkörülményeinek javítását, szórványos középkori előzmények után, 1601-ben lépett hatályba Anglia és Wales területén. Gyakorlati alkalmazása során egyre több korlátozó intézkedést vezettek be azok ellen, akiket ma „segélyturistáknak” nevez a szociálpolitika; végrehajtói ragaszkodtak ahhoz, hogy senki sem juthat magasabb segélyhez, mint amennyi a legalulfizetettebb munkás bére, és mindent elkövettek, hogy a munkaképeseket mielőbb a munka felé tereljék. A törvény hozzájárult ahhoz a ma is élő szemléletmódhoz, amely stigmatizálja a segélyből élőket.

A munkaképtelenek szegényellátásban részesültek, de csak abban az esetben, ha egyetlen közeli hozzátartozójuk sem volt, aki gondoskodni tudott volna róluk. A szóban forgó összeg minimális volt, nehogy hasznot húzhassanak belőle a rettegett potyázók, és csak az igényelhette, aki az adott egyházközségben született, házasodott (nők esetében), élt, vagy - és ez számított a legfontosabbnak - dolgozott valamikor. A bevándorlókat, akik általában munkát kerestek az adott településen, könnyen kiseprűzhették a rendszerből.

Néhány változástól eltekintve egészen 1834-ig, az új szegénytörvény elfogadásáig ezek az alapelvek maradtak életben. Az iparosodás terjedésével további szigorításokat vezettek be, még inkább elrettentve a munkaképes embereket attól, hogy segélyért folyamodjanak, és az alkalmassági kritériummal próbálták elérni, hogy a segélyből élők ne élhessenek jobb körülmények között, mint a legszegényebb munkások. Az 1834-es reformot arra szánták, hogy véget vessen az állami bőkezűség gyakorlatának. Országszerte kényszerdologházakat hoztak létre, amelyekbe az ép testű, ám önmaguk eltartására képtelen személyeket zárták és dolgoztatták.

A dologház-rendszer egy szempontból igencsak sikeres volt: a közsegélyben részesülőket szégyellni való, elrettentő példaként állította az emberek elé. A 19. század második felében azonban – főként értelmiségi körökben – egyre többen kezdték felismerni, hogy a gazdaságban lezajló folyamatok miként termelik újra a munkanélküliséget, amely nem feltétlenül a haszontalan munkakerülők gyűjtőfogalma. Erősödtek a munkásokat tömörítő szervezetek és mozgalmak, melyek szervezett meneteket vezettek a dologházakhoz, és követelték a munka nélkül maradottak bebocsátását. Ezzel rámutattak a rendszer gyenge pontjára: képtelen volt mit kezdeni azokkal a tömegekkel, amelyek önhibájukon kívül váltak munkanélkülivé, és segélyért folyamodtak.

Vissza a kezdetekhez?

A 20. század elején az egymást követő kormányokra nehezedő nyomás az állami jóléti intézmények kevésbé stigmatizáló formáinak megjelenéséhez vezettek: 1906-ban indították el az ingyenes iskolai étkeztetést a legszegényebb gyerekek számára Nagy-Britanniában, 1911-ben felállították az egészség- és munkaügyi társadalombiztosítás szervezetét, 1908-tól pedig a legszegényebb 70-en felülieknek minimálnyugdíjat folyósítottak. Mindez lehetővé tette, hogy a kétkezi munkások ne könyöradományként, hanem jogos jussként tekintsenek és járuljanak hozzá a segélyezéshez, illetve annak forrásaihoz.

A két világháború között a jóléti kiadások, segélyek és egyéb juttatások folyamatosan nőttek. 1948-as eltörléséig azonban a szegénytörvény hatályban volt, mint a múltból visszamaradt, hihetetlenül népszerűtlen csökevény.

A második világháború idején sokan a háború utáni boldogabb jövő reményében nagyszabású terveket dédelgettek. William Beveridge, az ismert közgazdász és reformpolitikus 1942-es jelentésében minden társadalmi rétegre kiterjedő társadalombiztosítást javasolt, amelynek egymást kiegészítő juttatásai elegendőek a megélhetéshez. A háborút követően a munkáspárti kormány nagyjából átvette Beveridge javaslatait, és megvalósította a fenntartható teljes foglalkoztatást – ami először fordult elő békeidőben az ország életében.

A jóléti juttatások tovább bővültek az 1970-es évek közepéig, majd a globális gazdasági problémák, illetőleg a Thatcher-kormányok tevékenysége nyomán visszanyesték őket, s tovább szélesedtek a társadalmi különbségek. A máig tartó folyamatok mintha visszavezetnének bennünket a jó öreg szegénytörvény alapelveihez, legalábbis erre engednek következtetni egyes állami intézkedések a világ számos táján – bár szerencsére a dologházakat a fejlett országokban egyelőre nem vezették be.