Ilona
17 °C
32 °C

Több mint 400 éves a munkanélküli segély

2014.06.03. 12:02
Angliában több mint 400 évvel ezelőtt született meg az első szegénytörvény I. Erzsébet királynő uralkodása idején, ám alapelvei máig kísértenek bennünket, fejti ki Pat Thane, a londoni King’s College jelenkor történeti tanszékének professzora.

Az első szegénytörvény, amely közpénzekből próbálta finanszírozni a szegények életkörülményeinek javítását, szórványos középkori előzmények után, 1601-ben lépett hatályba Anglia és Wales területén. Gyakorlati alkalmazása során egyre több korlátozó intézkedést vezettek be azok ellen, akiket ma „segélyturistáknak” nevez a szociálpolitika; végrehajtói ragaszkodtak ahhoz, hogy senki sem juthat magasabb segélyhez, mint amennyi a legalulfizetettebb munkás bére, és mindent elkövettek, hogy a munkaképeseket mielőbb a munka felé tereljék. A törvény hozzájárult ahhoz a ma is élő szemléletmódhoz, amely stigmatizálja a segélyből élőket.

A munkaképtelenek szegényellátásban részesültek, de csak abban az esetben, ha egyetlen közeli hozzátartozójuk sem volt, aki gondoskodni tudott volna róluk. A szóban forgó összeg minimális volt, nehogy hasznot húzhassanak belőle a rettegett potyázók, és csak az igényelhette, aki az adott egyházközségben született, házasodott (nők esetében), élt, vagy - és ez számított a legfontosabbnak - dolgozott valamikor. A bevándorlókat, akik általában munkát kerestek az adott településen, könnyen kiseprűzhették a rendszerből.

Néhány változástól eltekintve egészen 1834-ig, az új szegénytörvény elfogadásáig ezek az alapelvek maradtak életben. Az iparosodás terjedésével további szigorításokat vezettek be, még inkább elrettentve a munkaképes embereket attól, hogy segélyért folyamodjanak, és az alkalmassági kritériummal próbálták elérni, hogy a segélyből élők ne élhessenek jobb körülmények között, mint a legszegényebb munkások. Az 1834-es reformot arra szánták, hogy véget vessen az állami bőkezűség gyakorlatának. Országszerte kényszerdologházakat hoztak létre, amelyekbe az ép testű, ám önmaguk eltartására képtelen személyeket zárták és dolgoztatták.

A dologház-rendszer egy szempontból igencsak sikeres volt: a közsegélyben részesülőket szégyellni való, elrettentő példaként állította az emberek elé. A 19. század második felében azonban – főként értelmiségi körökben – egyre többen kezdték felismerni, hogy a gazdaságban lezajló folyamatok miként termelik újra a munkanélküliséget, amely nem feltétlenül a haszontalan munkakerülők gyűjtőfogalma. Erősödtek a munkásokat tömörítő szervezetek és mozgalmak, melyek szervezett meneteket vezettek a dologházakhoz, és követelték a munka nélkül maradottak bebocsátását. Ezzel rámutattak a rendszer gyenge pontjára: képtelen volt mit kezdeni azokkal a tömegekkel, amelyek önhibájukon kívül váltak munkanélkülivé, és segélyért folyamodtak.

Vissza a kezdetekhez?

A 20. század elején az egymást követő kormányokra nehezedő nyomás az állami jóléti intézmények kevésbé stigmatizáló formáinak megjelenéséhez vezettek: 1906-ban indították el az ingyenes iskolai étkeztetést a legszegényebb gyerekek számára Nagy-Britanniában, 1911-ben felállították az egészség- és munkaügyi társadalombiztosítás szervezetét, 1908-tól pedig a legszegényebb 70-en felülieknek minimálnyugdíjat folyósítottak. Mindez lehetővé tette, hogy a kétkezi munkások ne könyöradományként, hanem jogos jussként tekintsenek és járuljanak hozzá a segélyezéshez, illetve annak forrásaihoz.

A két világháború között a jóléti kiadások, segélyek és egyéb juttatások folyamatosan nőttek. 1948-as eltörléséig azonban a szegénytörvény hatályban volt, mint a múltból visszamaradt, hihetetlenül népszerűtlen csökevény.

A második világháború idején sokan a háború utáni boldogabb jövő reményében nagyszabású terveket dédelgettek. William Beveridge, az ismert közgazdász és reformpolitikus 1942-es jelentésében minden társadalmi rétegre kiterjedő társadalombiztosítást javasolt, amelynek egymást kiegészítő juttatásai elegendőek a megélhetéshez. A háborút követően a munkáspárti kormány nagyjából átvette Beveridge javaslatait, és megvalósította a fenntartható teljes foglalkoztatást – ami először fordult elő békeidőben az ország életében.

A jóléti juttatások tovább bővültek az 1970-es évek közepéig, majd a globális gazdasági problémák, illetőleg a Thatcher-kormányok tevékenysége nyomán visszanyesték őket, s tovább szélesedtek a társadalmi különbségek. A máig tartó folyamatok mintha visszavezetnének bennünket a jó öreg szegénytörvény alapelveihez, legalábbis erre engednek következtetni egyes állami intézkedések a világ számos táján – bár szerencsére a dologházakat a fejlett országokban egyelőre nem vezették be.