Friderika
3 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Sivatagból a Ferenciekre: örmény Budapest a népirtás után

2015.04.24. 20:34
A 100 évvel ezelőtti anatóliai katasztrófa, az örmény népirtás, egy nemzet deportálása, legyilkolása, éhen-­ és szomjanveszejtése, járványoktól való megtizedelése Magyarországot sem hagyhatta érintetlenül. Magyarok és menekültek, örmények és zsidók Trianon után.

Azok közül, akik időben el tudtak menekülni, vagy túlélték a vérengzést, a halálmeneteket, eljutottak a szíriai sivatagba, és még az ottani pokolból is kikerültek, 400 ezer örmény menekült érkezett Európába. Háromnegyedük Franciaországba került, de Isztambultól és Szalonikitől egészen Berlinig ért az örmény menekült­hálózat. Az örménység amúgy is emberemlékezet (ami itt a 11. századot jelenti) óta diaszpóranemzet volt, jelentős csoportokkal a Kaukázustól Nyugat­-Európáig.

1672, az Apafi Mihály fejedelemsége alatti betelepülés után Erdélyben is gazdag örmény települések alakultak, mint a más nyelveken csak Örményvárosnak nevezett Szamosújvár, vagy a gazdag marha- ­és borkereskedőiről is híres Erzsébetváros. Ebbe a jól asszimilált, rég magyarul beszélő, megbecsült és irigyelt, Erdélyből nagyrészt Budapestre áttelepült csoportba tagozódtak be az 1915 után Anatóliából érkező menekültek. Bár nagy többségüknek Magyarország csak tranzitország volt, az itteni örményekről hallva jó páran itt maradtak.

A szövetséges Oszmán Birodalom akkor ugyanazt az örményellenes propagandát terjesztette, amit most, száz év elteltével. A török nagykövet a mostani rendezvényükről szóló, véleményük szerint „a valósággal szembehelyezkedő, egyoldalú és előítéletes elemeket tartalmazó” cikkünk után elküldték okulásunkra „Orbók Attila történész” 1916-­os tanulmányát, hogy lássuk, milyen hangnemben ildomos szerintük írni erről a kérdésről. Apró tévedés, hogy Orbók Attila valójában nem történész volt, hanem újságíró és kabarészerző; könyvecskéjének pedig már az alcíme („A Császári Ottomán Kormánynak az Örmények Államellenes Mozgalmáról Beszerzett Eredeti Hivatalos Adatai Nyomán”) is egyértelművé teszi, hogy csak a török álláspontot akarta kifejezni. Törökország a benne foglaltakat mindenesetre egy évszázaddal később is érvényesnek gondolja.

Számítás és együttérzés

Bár török szövetségesként ezt nem nagyon hangsúlyozták, az anatóliai örmény tragédiát illetően a korabeli magyar diplomáciának Orbókkal ellentétben nem voltak kétségei. Erről többek között egy 1922-­es feljegyzés is tanúskodik: „Az örmények nagy része még a háború alatti mészárlásoknak esett áldozatul. A még megmaradt töredékeket valamint a görög lakosságot kemalisták üldözik és kiirtják” ­— állt a magyar királyi konzulnak a kis­ázsiai keresztény lakosság helyzetéről adott iratában, amelyet a közelmúltban Kránitz Péter, az örmény menekültek ügyét kutató fiatal történész tárt fel.

Az örmények pusztulása még ekkor is tartott, a szokásos történészi számítás szerint egészen 1923­-ig, a győztes hatalmak elleni sikeres török utóháború végéig, ahogy az valójában már jócskán az 1915 előtti években elkezdődött; ennek a második örmény diaszpórának a nagyja már a századforduló előtti években, az II. Abdul Hamid szultán alatti mészárlások elől menekült el Anatóliából.

A Pázmány doktoranduszának kutatásai szerint a magyar hatóságok és diplomaták bőven eleget tudtak az örmény tragédiáról ahhoz, hogy egyértelműen fogalmazzanak: a húszas években így a ­ törökök által azóta is tűzzel­-vassal üldözött ­ örményirtás kifejezést használták a diplomáciai iratokban.

A magyar politikai közvélemény ugyanakkor megosztott volt a kérdésben, vagy határozott török, vagy örmény szimpátiával rendelkezett —­ mondta Kránitz Péter az Indexnek. A törökök, mint kulturálisan közelinek érzett politikai szövetségesek jelentek meg a közbeszédben, de főleg Trianon után az üldözött örményekkel is kézenfekvő volt az együttérzés —­ miközben az elcsatolt országrészekből érkező magyar menekülthullám miatt a befogadóképesség elég csekély volt.

A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet.

— mondta ennek szellemében Bud pénzügyminiszter, „a trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra”, de Teleki Pál miniszterelnök és több publicista is párhuzamot vont az örmény és magyar sors között.

A menekültkérdés háború utáni rendezésében emberbaráti szempontokon túl politikaiak is szerepet játszottak. Az orosz és örmény menekültek problémája miatt kezdődött el a nemzetközi menekültügy intézményesülése, amiben a magyar kormány is részt vett. Mivel a menekültkérdés a Népszövetségben egy lap alá tartozott a hadifoglyokéval, a Szovjet­-Oroszországban maradt magyar hadifoglyok hazahozatala miatt ez nekünk is fontos volt —­ ezért is állhatott ki a magyar képviselő amellett, hogy a hontalanná lett menekültek ingyen kaphassák meg a helyzetüket úgy-ahogy rendező Nansen-­útlevelet.

Alantas gazdasági féltékenykedés

A Magyarországra érkező „új örmények” gyorsan feltalálták magukat, annyira, hogy rövid idő alatt szinte kisajátították a magyar szőnyegipart; a pesti belvárosban a Ferenciek tere környéke tele volt örmény szőnyegboltokkal. Örmény­-Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot és egyletet is alapítottak, bálokat, karitatív rendezvényeket tartottak, és igyekeztek magyar patriotizmusukat is kifejezni, miközben fenntartották kapcsolataikat a nemzetközi örmény diaszpórával. A harmincas évek végére a magyarországi örménység jelentős része már az elitbe tartozott —­ beszédes, hogy az ötvenes években a Magyarországi Örmények Egyletét burzsoá érdekeket képviselő szervezetnek és az „osztályellenség búvóhelyének” titulálva tiltották be.

Az első világháborús örmény népirtás és a holokauszt között az évforduló felé ismét sokan vonnak párhuzamot. Jóval több, mint szomorú érdekesség, hogy a magyar Országgyűlésben már akkor felmerült intő példaként az örmények sorsa, amikor a bő félmillió zsidónak minősített magyar állami legyilkolása még elgondolhatatlan volt. Az „első zsidótörvény” 1938­-as parlamenti vitáján a javaslatot határozottan ellenző kevés képviselő egyikeként a szocdem Esztergályos János az örmények elveszejtésének felidézésével igyekezett felhívni a figyelmet a törvényi megkülönböztetés beláthatatlan következményeire —­ mondta Kránitz Péter, akit a kérdésről hamarosan a Rubiconban is lehet majd olvasni.

„Ezeknek az üldözéseknek a jogcíme mindig ugyanaz volt (...) »A törökök a világháború elején összefogdosták az örményeket, mint a sintér a kutyákat és étlen­szomjan hajtották őket keresztül a sivatagon, ismeretlen célok felé, azzal az utasítással ellátva a kísérő katonákat, hogy asszonyokat és gyermekeket is, akik nem bírják az éhséget, szomjúságot és fáradalmakat, agyon kell lőni«” ­

— idézte fel 1938-ban a magyar képviselő, majd így fejezte be:

Én az önök lelkiismeretéhez szólok, amikor azt mondom, hogy ennyire fejlődhetik a gyűlölködés a vallás miatt, amelynek soha sincs más alapja, mint a legalantasabb gazdasági féltékenykedés.