A rabbi, aki kihirdette a független Magyarországot

A magyar függetlenséget 1849. június 3-án vasárnap egy rabbi hirdette ki Veszprémben. A várost nem sokkal korábban foglalták vissza a császári csapatoktól a honvédek, a Habsburg-ház áprilisi trónfosztását megkésve, mégis ünnepélyes keretek között akarták kihirdetni a vármegyei hatóságok. Egy nagy tekintélyű szónokot kértek fel az ünnepi beszédre, akinek hazafias meggyőződése köztudott volt, s maga is részt vett a honvédő háborúban: a 38 éves Lőw Lipót rabbit. A vármegyei vezetők a helyszín és az időpont kiválasztásával ráadásul mindjárt két vallás híveinek is feladták a leckét: a keresztényeknek életükben először a zsinagógába kellett menniük, a zsidóknak pedig az ő társaságukban, ráadásul vasárnap kellett meghallgatniuk rabbijukat. Ám ezen csak a legkonzervatívabbak botránkoztak meg mindkét oldalon, a hazafiúi lelkesedés aznap minden szokást felülírt.

Amikor Lőw Lipót a szószékre lépett, a megyei hatóságok képviselői, majd a város keresztény polgárai tiszteletük jeleként levették előtte a kalapjukat. A rabbijuk iránti megbecsülés e jelére a zsinagógában lévő zsidók is egymás után vették le fejfedőiket, ami minden más alkalommal hallatlan szentségtörésnek számított volna. A szónok, aki néhány évvel korábban még egyetlen szót sem tudott magyarul, egy veszprémi borbélymester szerint „oly tiszta magyarsággal adá elő dicső szónoklatát, mintha legnagyobb magyar faj lett volna”. Az ünnepélyes beszéd hatására a tehetősebb keresztények és zsidók egyaránt jelentős összegeket áldoztak „a haza oltárára”. A hazafias rabbi beszédét egy honvédkapitány személyesen vitte el Görgey Artúr főparancsnoknak, aki elhatározta, hogy tábori főrabbinak kéri fel Lőw Lipótot. Erre már nem került sor. A szabadságharc néhány hónap múlva elbukott, Lőw rabbit pedig felségárulás vádjával börtönbe vetették. Szabadulása után is a magyar zsidóság legfontosabb szellemi vezetője maradt, nevéhez fűződik a magyar prédikációk általánossá tétele a zsinagógákban, valamint az első magyar nyelvű zsidó folyóirat létrehozása, de részt vállalt könyvtár és múzeum alapításában is.

Új nyelv, új haza

A legendabéli gólemet készítő prágai csodarabbi kései leszármazottja egy cseh falucskában, a morvaországi Černá Horán született 1811-ben. A faluban az övék volt az egyetlen zsidó család, így a kis Leipold Loew (Júda Leib Löw) jiddis anyanyelve és a héber szertartásnyelv mellett hamar megtanult csehül és németül is. Apja rabbinak szánta, s ennek megfelelően már 13 évesen elhagyta a szülői házat, s több morvaországi jesivában tanulmányozta a Tórát és a Talmudot. Vándorútja során 18 évesen Kismartonba is eljutott, itt találkozott először a magyar nyelvvel.

Mivel csak vallási iskolákba járt, ahhoz, hogy egyetemre kerüljön, el kellett végeznie egy hagyományos középiskolát is. Túlkoros lévén nem akarta elölről végigjárni az osztályokat, ezért 1835 és 1841 között egyszerre végezte el a pozsonyi evangélikus líceumot, a bécsi katolikus főiskola tanítói tanfolyamát és a bécsi egyetemet, sőt a pesti egyetemen ógörög órákat is felvett. Pozsonyban a latin nyelv, a keresztény vallástan és a természettudományi ismeretek mellett magyar nyelvet is tanult. Ezzel pedig felkeltette a pozsonyi ortodox zsidó közösség haragját, akik a hagyományok elárulóját látták a fiatal rabbiban. 1840-ben a magyar országgyűlés elhárította az akadályokat a zsidók szabad betelepülése elől. Az ifjú rabbi hamarosan már magyaros formában, Lőw Lipótként használta a nevét, és új hazájának Magyarországot választotta. 1841-ben elfogadta a nagykanizsai hitközség meghívását. Új állomáshelyén helyettes rabbiként rendkívüli szorgalommal tanulta a magyar nyelvet, minden napját hajnali 3-kor, nyelvleckékkel kezdte. Ezt olyan komolyan vette, hogy érkezése után három évvel már magyarul prédikált, és a hitközség iskolájában is bevezette a magyar nyelv oktatását.

Kossuthot is meggyőzte

Lőw Lipót szilárdan hitt abban, hogy a magyarországi zsidóságnak magyar anyanyelvűvé és jó hazafivá kell válnia ahhoz, hogy egyenlő jogokat kapjon. Meggyőződését nem mindenki osztotta, a zsidók emancipációját elutasító antiszemiták mellett a beolvadástól tartó konzervatív zsidók sem. Velük szemben lett Lőw Lipót a tudatos asszimilációt szorgalmazó zsidó mozgalmak egyik vezetője. Mindez nem jelentette, hogy vallási kérdésekben engedményt tett volna bárkinek. Amikor Kossuth Lajos a lapjában arról értekezett, hogy a zsidóságnak az egyenlő jogokért cserébe le kellene mondania bizonyos vallási külsőségekről, a kanizsai rabbi nyílt levélben válaszolt. Kifejtette, hogy a vallási szabályok nem akadályozzák, hogy a zsidóság teljesítse a haza iránti kötelezettségét, bárki lehet jó hazafi akkor is, ha történetesen nem eszik disznóhúst. Kossuth a rabbi érvei alapján részben felülvizsgálta álláspontját. Az addigra kanizsai főrabbivá választott Lőw Lipótra pedig egy csapásra felfigyeltek a reformkor politikusai.

Már 31 éves volt, amikor elvette az ugyancsak asszimilációpárti pesti főrabbi, Schwab Lőw Arszlán lányát, Leontint. A művelt, érzékeny és híresen szép asszony négy év alatt három gyermeket szült, s a gyorsan gyarapodó család hamar kinőtte a kanizsai rabbilakást. Amikor a családfő 1846-ban Pápára pályázott főrabbinak, a nagy befolyással rendelkező, konzervatív pozsonyi zsidók valóságos kampányt indítottak ellene, s reformer elvei miatt „Izráel lerombolójának” nevezték nyílt leveleikben. A rabbiválasztáson végül a magyaros irány hívei kerültek többségbe, így egy évvel később már Lőw Lipót avathatta fel Pápán a ma is álló klasszicista zsinagógát. Kezdettől azon dolgozott, hogy közelebb hozza egymáshoz a város keresztény és zsidó lakosait. A református kollégiumban héber nyelvet, a zsidó iskolában pedig magyart tanított. Elindította a Magyar Zsinagóga című lapot, amelynek célját a „felvilágosodott vallásosság, tiszta erkölcsiség és buzgó hazafiság” terjesztésében jelölte meg.

A későn jött emancipáció

Az 1848. márciusi forradalom híre Pápán érte Lőw Lipótot. A magyarság ügyéért lelkesedő rabbinak hamar csalódnia kellett, amikor előbb pogromokról jöttek híradások, majd arról, hogy a feszültségek miatt a hatóságok felfüggesztették a zsidó hazafiak felvételét a nemzetőrségbe. Amikor Jelačić csapatainak betörése után a kormány újra lehetővé tette, hogy zsidók is fegyvert foghassanak a haza védelmében, Lőw rabbi azonnal toborozni kezdett a szószékéről. Prédikációinak hatására 87 zsidó  férfi jelentkezett a pápai nemzetőrségbe – létszámarányukhoz képest jóval többen mint a város többi felekezetének hívei. Tábori lelkészként velük ment rabbijuk is, akinek a sellyei táborban elmondott lelkesítő beszédét nyomtatásban is terjesztették.

Nem csoda, hogy amikor 1848 decemberében Pápa városa ismét osztrák kézre került, a rabbit rövid időre letartóztatták, mert Kossuth mellett és a császár ellen prédikált.

Amikor a város és környéke ismét gazdát cserélt, Veszprém vármegye liberális vezetői Lőw Lipótot kérték fel, hogy valamennyi felekezet hívei előtt ünnepi beszédben proklamálja Magyarország függetlenségét. Ezután zajlott le a veszprémi zsinagógában Magyarország történetének első olyan ökomenikus szertartása, amelyen zsidók és keresztények egyaránt részt vettek. A beszéd országszerte széleskörű elismerést szerzett a rabbinak – talán csak felesége érezte meg, hogy az ünneplés nem tart örökké, s férje írásait egy láda krumpli alá rejtve készült az eljövendőkre. Két hónap múlva Lőw Lipót megélte régi álmának teljesülését: a Szegeden ülésező parlament egyhangúlag megszavazta a zsidók teljes emancipációját. A rabbi ezt írta a naplójába: „Későn jött, mégis megjött.” Nem sokáig örülhetett, a szabadságharc elbukott, a törvény pedig nem emelkedett jogerőre.

Börtön és internálás

Lőw Lipót 1849 októberének közepén betegen feküdt otthonában, amikor érte jöttek az osztrák hatóságok. Felségsértésért és lázításért tartóztatták le, és a pesti Újépületbe vitték. Mint kiderült, két pápai ortodox zsidó jelentette fel, hogy a császári csapatok elleni fegyverfogásra hívott fel és a köztársaságot éltette. Év végén számára is váratlan módon nyílt meg börtöne ajtaja: Széchenyi barátjának, báró Sina Györgynek a közbenjárására szabadon bocsátották.

Visszatért Pápára, de nem volt kedve abban a városban maradni, ahol saját hívei árulták el. Elfogadta a rabbi nélkül maradt szegedi hitközség meghívását, és az alföldi városba költözött. A császári rendőrség ezután még évekig figyeltette, ám őt ez nem nagyon zavarta. Ebben az időben, amikor még a Kossuth-szakáll viseléséért is büntetés járt, Lőw Lipót zsinóros mentében és rámás csizmában tartotta a szertartásokat, amiért a szegediek hamarosan csizmás rabbiként emlegették. Amikor 1851-ben felszólították, hogy szentbeszédeit előzetesen mutassa be a cenzornak, ő az Ószövetséget tette le az elképedt hivatalnok asztalára. Szemtelenségéért internálták, de megtörni nem tudták. Ebben az évben betegségben meghalt fiatal felsége, s a rabbi immár hét gyermekével egyedül maradt. Két esztendő múlva nősült újra, egy szabadságharcban meghalt zsidó honvéd özvegyét, Redlich Babette-et vette el, aki szintén hét gyermekkel ajándékozta meg.

Büszke volt rá, hogy gyermekei sikerrel integrálódtak a magyar társadalomba. Még megélte, hogy 26 éves Tóbiás fiát főügyész-helyettessé nevezték ki, elsőként a zsidó magyarok közül. Vilmos fia Amerikában nősült meg, ám ott magyar népdalok, valamint Petőfi és Madách műveinek angolra fordításával és kiadásával foglalkozott. Édesapja pályáját az 1855-ben született Immánuel folytatta, aki közel hét évtizeden át volt a szegedi hitközség nagy tekintélyű vezetője.

„Hazafiságban nem is maradnak el mögöttünk”

A szabadságharc hazafias rabbija 1875. október 13-án egy gyors lefolyású betegségben meghalt. A családhoz érkezett első részvétnyilvánítások között ott szerepelt az emigrációban élő Kossuth Lajosé, és az uralkodóé, Ferenc Józsefé is. Nem sokkal később, egy antiszemita újságcikkre válaszul Mikszáth Kálmán így írt a Lőw Lipót elveit követő szegedi zsidókról: „Ha hazafiságban nem járhatnak előttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk. Magyar prédikáció hangzik a zsinagógában Vörösmartytól vett alapige fölött, magyar nótában sírja el bánatát a szerelmes lányka, s nemzeti színekbe behúzva őrzi meg a család a portól benn a vizitszobában a megboldogult öreg rabbi arcképét.”

Lőw Lipót, a csizmás rabbi nevét 1912–1941 között utca viselte Szegeden, amíg viselhette. Nem sokkal ezután fia, Lőw Immánuel, a város díszpolgára, felsőházi képviselő, aki apjához méltóan bátor ember volt, a szószékről átkozta ki Hitlert. 1944 nyarán, 90 éves korában terelték a vagonba. Szegeden pedig már régen nincsen Löw utca.

Nyáry Krisztián írásának teljes szövege a BBC History 2016. januári számában olvasható.