Miért öltöztek madárnak a pestisdoktorok?

A velencei karneválok egyik legkedveltebb jelmezében a 16. században, Itáliában kialakult, hivatásos színészekből álló társulatokkal játszó, a cselekményvázlatokat rögtönzött dialógusokkal feldúsító commedia dell’arte egyik állandó karaktere éled újjá. Az Il Medico della Peste, azaz a Pestisdoktor hátborzongató, madárcsőrös maszkját ma is bárhol meg lehet venni Velencében, de szerte a világban is, kevesen ismerik viszont az eredetét.

Sokan valószínűleg arra tippelnének, hogy a madárszerű megjelenés valamilyen szimbolikus utalást rejt, azonban nem erről van szó, a kora újkori orvosok egy része valóban a mai jelmezekre hasonlító öltözékben járt, ha pestises betegeket látott el. A ruhának és a maszknak ráadásul nagyon is gyakorlati hasznot tulajdonítottak – még ha érvelésüket meg is cáfolta a modern tudomány.

Az öltözék feltalálását Charles de Lorme-nak, a Medici család, később pedig XIII. Lajos francia király udvari orvosának szokás tulajdonítani, aki elsőként írta le 1619-ben. „Az orr fél láb hosszú, csőr alakú, illatokkal teli, csak egy-egy nyílással az orrcimpákhoz közel, amelyek elegendőek a lélegzethez és hogy a beszívott levegővel szállítsák a kipárolgását a csőr alsó részén található füveknek. A kabát alatt marokkói bőrből készült csizmát viselünk és puha pantallót, amely a nevezett csizmákhoz van kapcsolva, valamint puha, rövid ujjú inget, amely a pantallóba van tűrve. A kalap és a kesztyűk is ugyanezen bőrből készültek, a tekintetet szemüveg fedi” – írja a francia orvos.

Ügyes bűzvédelem

Ha magunk elé képzeljük az öltözéket, nem nehéz felfedezni a hasonlóságokat egy modern vegyvédelmi ruházattal: a gázmaszk helyét a csőrös maszk foglalja el, a köpeny és az összefüggő alsóruházat a doktor testét igyekszik elszigetelni a külvilágtól. Persze de Lorme idején még évszázadokra volt a tudomány a vírusok és baktériumok felismerésétől, mindenesetre a doktornak valóban az volt a célja, hogy a ruha megvédje viselőjét a bajtól.

A kor orvostudománya szerint a kórságok a betegek testéből kipárolgó áporodott, bűzös, azaz miazmás levegővel terjedtek. De Lorme elképzelése az volt, hogy a ruházat elválasztja az orvos testét a káros kigőzölgésektől, a csőrbe tömött illatszerek, fűszer- és gyógynövények pedig semlegesítik a belélegzett levegő szagával együtt a betegséget is. A pestisdoktorok felszereléséhez tartozott még egy hosszú bot is, amelyről egyesek később úgy vélték, hogy a kórt terjesztő patkányok elriasztására szolgált, ehelyett azonban a betegek ruháinak felhajtására, a vizsgálandó testrészek megszemlélésére alkalmazták.

Természetesen a pestisbaktériumokat némi fűszerillat kevéssé befolyásolta, ahogy megfelelő fertőtlenítés és légmentes zárás nélkül a vastag bőrköpeny sem állíthatta meg a fertőzést. A hibás elméleti alapok ellenére a betegektől való távolságtartás valóban megmenthetett néhány doktort a pestissel való megfertőződéstől, így Lorme talán megmentette egy-két kollégáját a rémes haláltól. Persze nem hallgathatjuk el azt se, hogy a középkori és kora újkori orvosok nagyobb része nemes egyszerűséggel eliszkolt onnan, ahol a pestis felütötte a fejét. Arról egyébként keveset tudunk, hogy a bátrabb orvosok közül hányan viselték a de Lorme-féle védőruhát, jelmezként mindenesetre nagy karriert futott be – igaz, az eredetileg a gyógyítás eszközének szánt öltözéket a színpadon már inkább a halál szimbólumaként ismerték meg a nézők.