Kegyelmezzetek a sörnyitónak, címerre tarts!

Fabulon Ági, a bőre őre: a Kálvin téri tűzfal gigantikus kerámiahirdetésére sokan emlékezhetnek, arra valószínűleg már kevesebben, hogy ugyanezen a házfalon korábban hatalmas vörös csillag díszelgett. A kommunista jelkép az egyik a sok közül, amelyet ‘56-ban látványos akcióval szedtek le. A csillag embernél hosszabb ágai több emelet magasságból zuhantak le. A helyére nagy betűkkel felmeszelték egy tűzoltólétra tetejéről, a biztonság kedvéért oroszul is:

Ruszkik haza!

A forradalmi szlogent a kádári restauráció után természetesen gyorsan eltüntették, hogy aztán a rendszer puhulásával a fogyasztói szocializmus reklámja kerüljön a helyére.

Egy forradalom soha nem csak az utcai harcokról és a hatalmasok megdöntéséről szól, és ‘56 legátélhetőbb részét gyakran a régi rendszer köztéri szimbólumainak az elpusztítása jelentette. Lukas zászló, porba hulló Rákosi-címer, ledöntött szovjet emlékművek: azokon a kisebb településeken, ahol egyébként nem voltak komoly harcok, többnyire az utóbbi ledöntése volt a forradalom csúcspontja.

A forradalmi program lényegéhez tartozott a jelképpusztítás. „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek” – ez volt az egyetemisták október 23-ai pontjai közül a 13., jelentőségét tekintve az egyik legfontosabb volt.

Az nyilván vitatható, hogy mikortól lehet tüntetés helyett már forradalomról beszélni, de ennek a folyamatnak fontos pillanata, hogy a tömeg este már nem várt követelései felsőbb teljesítésére: a Kossuth téren gyülekezők közül egy csoport úgy döntött, saját kezükbe veszik az ügyet, és a Városligetbe mennek, hogy azonnal ledöntsék a szobrot. Mint tudjuk, ez nem ment olyan egyszerűen, de néhány óra alatt azért sikerült. A csizmamagasságban ledöntött szobor szétverése és feldarabolása nem a szuvenírgyűjtésről szólt: ez ugyanaz a szimbolikus megsemmisítés, mint amire a vallástörténetben is sok példa van: ez az ikonoklasztázia, a képrombolás politikai formája.

A modern korban az első nagy hasonló esemény a Bastille lerombolása. A francia példa követése a magyar történelemben is meghatározó, 1848-ban Táncsics kiszabadítása is tudatosan a párizsi minta szerint történik, és ezután is fontos hagyomány az elmúlt rendszer szimbolikus megsemmisítése – mondta az Indexnek Pótó János történész az előképekről. „A szabadságharc után épített, az elnyomást megtestesítő Citadella bejárata fölül a kiegyezés után V-alakban kiszedik a köveket – ez is egy szimbolikus megsemmisítési aktus.”

Ideillik Hentzi, az 1849-ben Pestet a Várból lövető budai várparancsnok Bach-korszakban emelt szobrának története is: bár a Szent György téri emlékműhöz, mivel azt Ferenc József személyes parancsára tették oda, sokáig nem mertek nyúlni, a helyére tervezett Sissi-szoborra hivatkozva végül csak eldugták a pasaréti Hadapródiskolába, hogy aztán 1918-ban rombolják le: egy korai filmhíradón is látható, ahogy szétszedik a szobor darabjait, majd a Kossuth téren egy kalapáccsal még egyszer, másodszor is megsemmisítik azt.

Pótó János szerint az előző rezsim jelképeinek lerombolása szervesült a magyar rendszerváltásokba. A tanácsköztársaság alatt többek között Ferenc József millenniumi emlékműnél lévő szobrát semmisítik meg, majd 1945-ban jön a nagyüzemi képrombolás. A kommunisták az elsők között, még ‘45 májusában az 1918-19-es forradalmakban megölteknek állított nemzeti vértanúk emlékművét verik szét; ugyanez a sorsa Tisza István, és az ekkor az úri elnyomás szimbólumának kikiáltott Werbőczi szobrának is – utóbbi derékig fúródott fejjel lefelé a földbe.

A szimbolikus leszámolás 1956-ban is kulcsfontosságú. Nem kellett nagyon keresni a megsemmisítendő jelképeket: a szovjet rendszer politikájához ugyanis a kezdetektől hozzátartozott az emlékmű-állítás. A „monumentális propaganda lenini terve” már 1918-ban, a polgárháború közben is azt célozta, hogy minél mélyebb vizuális barázdát véssenek, már csak azért is, hogy a jelentős részben írástudatlan tömegek felé időtállóan és megfoghatóan kommunikáljanak. A szovjet megszállás után ez történt Magyarországon is: rengeteg emlékművet emeltek a „szovjet felszabadítóknak” és áldozatoknak. Ezeken ekkor még általában csak cirill betűs feliratok voltak; az utca emberében a titkosírásszerű szövegek és az eltúlzott nagyságú építmények leginkább az alsóbbrendűséget tudatosították – nyilván ez is volt a fő funkciójuk.

Október 23. után a népharag mindenekelőtt a a vörös csillagok ellen fordult. A Parlament tetején lévő csillag díszkivilágítását a tömeg fújolására már aznap este kikapcsolták, majd néhány nap múlva elkezdték a szerkezet leszerelését is. Közben, „a Felvonulási térre érkező tömeg követelésére a szakszervezeti székházakon található szimbólumokat hegesztőpisztolyokkal távolították el. A csillaghullás néhány nap alatt végbement a fővárosban” – írja frissen megjelent ‘56-os útikalauzában Tabajdi Gábor.

A belvárosi eseményekről értesülve a svábhegyi Vörös Csillag Szállóban Melbournre készülő olimpikonok is leverték az épületről a vörös csillagot. Ugyanez történt az Engels téri rendőrkapitányság tetején álló vörös csillaggal, de az Állatorvostudományi Főiskolán is leverték a politikai dekorációkat, a Sztálin-képeket itt speciel az egyetemi park fáira aggatták. A tüntető tömeg a munkáskerület hírében álló Angyalföldön is ledöntötte a Béke téri felszabadulási emlékművet – nincs ebben semmi meglepő, 1956 jelentős részben munkásforradalom volt.

A gellérthegyi Szabadság-szobor mellékalakja sem úszta meg. Mint a kommunistákhoz kötött emlékmű, a pálmát tartó nőalak sem volt teljes biztonságban, de az már, bármennyire is „sörnyitózták”, eléggé városjelképnek számított ahhoz, hogy az ideológiai gyanú ellenére ne nyúljanak hozzá. A nő mellett-alatt pózoló felszabadító szovjet katona szobrának nem volt ilyen mentsége, le is döntötték. Őt legalább nem végezték ki úgy, mint a szobor talapzatán lévő Rákosi-címert, amit gyakorlatilag katonai sortűzzel lőttek szitává. Ez, mint látványos jelenet, sok nyugati filmtudósításba is bekerült néhány kocka erejéig, annak ellenére, hogy a forradalmárok itt valójában nem ávósokra lőttek, hanem csak egy címerre.

A gellérthegyi szovjet katona szobrát a forradalom leverése után visszaállították. Ugyanez történt a legtöbb forradalomban ledöntött emlékművel, bár sokszor minőségi cserével: a nagyon ortodox vagy látványosan gagyi szocreál műveket kevésbé durva szocreálra cserélték ki a hatvanas években. A kevés, ‘56 után nem rekonstruált emlékmű közé tartozik a forradalom előtt a Szabadság téren álló allegorikus kommunista családé. Talán azért, mert az valójában egy Sztálin 70. születésnapjára Moszkvába küldött szobor másolata volt: férfi kalapáccsal, asszony búzakévével, virágot nyújtó kisfiú és kislány, mindenkin üdvözült mosoly; alattuk „a nagy Sztálinnak a hálás magyar nép” felirat. Őket nem támasztották fel, szemben a téren ma is álló, körbekerített szovjet emlékművel.

A régi Rákosi-címereket persze nem tették fel újra, de a középületekre visszakerültek a vörös csillagok, és újra álltak a szovjet hősi emlékművek is – ezután cirill betűs helyett általában már magyar felirattal. A ledöntött Sztálin-szobor talapzatát a Fővárosi Tanács elbontatta, a filmfelvételek alapján azonosított szobordöntőket azonban lecsukták. Őket a börtönszlengben szobrászként emlegették.