Keleti ékszerdoboz és Buddha-szobor a Móricz Zsigmond körtéren

„Ma este nagy pompával berendezve, ünnepélyes keretek között megnyílik a Sanghai-bar-danzing (Horthy Miklós-út 60.), Buda legszebb és nívósabb szórakozó helye, kitűnő műsor, jazz, reggelig tánc.” - (8 órai újság, 1937. szeptember 16.)

Vajon miért gondolta jó ötletnek Belloni Nándor építőmester és felesége, a keramikusművész Cser Jolán, hogy a Horthy Miklós (ma Bartók Béla út) és a Móricz Zsigmond körtér sarkára tervezett bérház alagsorába és tetejére kínai hangulatú mulató épüljön? Ezt nem lehet tudni, de annyi biztos, hogy Belloni már a saroképület tervezésekor eldöntötte, hogy a mai Bartók Béla út 60. szám alatt egy szórakozóhelyet fog kialakítani. A Lágymányos addigra már igen jól kiépült, a fiatal, tehetősebb középosztály körében az Újlipótvároshoz hasonlóan népszerű városrész lett. Éjszakai lokálja viszont nemigen volt a környéknek – mint ahogy egész Budán is alig lehetett ilyen helyet találni. 1934-től már működött a Hadik kávéház Tavernája, népszerű becenevén a Szatyor bár (Karinthy Frigyes a falakat borító szatyorszerű gyékény-dekoráció miatt nevezte el így a '20-as években), aztán 1937-ben jött a Sanghay, majd utána szinte azonnal nyílt még egy: a Döbrentei téri Tabán Bar Dancing Kávéház.

A Sanghay 1937. szeptember 16-i hivatalos megnyitójáról több népszerű lap is beszámolt. Az Est a főváros legaktuálisabb, „csodás keleti pompával berendezett” szórakozóhelyének nevezte. Maga a mulató a nagyobb újságokban nem hirdetett, ami arra utal, hogy jól ment a biznisz, így nem kellett költséges sajtóhirdetések révén szélesítenie a vendégkört. Bár a Sanghay az első években többször is gazdát cserélt, ez a tény nem akadályozta meg abban, hogy a budai éjszaka emblematikus színfoltjává váljon.

A buddhapesti mulató

Csak nagyon kevés olyan fotó maradt fenn, amelyek alapján némileg rekonstruálható a belső dekoráció, de ezek tanúsága szerint a nagy belmagasságú alagsori nagyterem falait Cser Jolán feltehetően kínai (vagy japán) jeleneteket ábrázoló kerámia-domborművei díszítették. Az alkalmazott stílusok eklektikusan keveredtek egymással, a hangsúly első sorban a dekoráció távol-keleti hangulatára helyeződött. A neon fényelemeket a Luxor Neon cég készítette. A helység centrális beosztásának középpontjában a táncparkett volt.

A belső kialakítás további különlegességei közé tartozott, hogy

A maradék tér nagy részét boxokra osztották, a mennyezeten kínai stílusú papír lámpaernyők lógtak, a nagyterem egyik oldalán lévő, elfüggönyözhető emeleti páholyokat pedig külső lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. A konyha bejárata a ház belső udvaráról nyílt, mellette pedig Belloni egy másik bravúros, belsőépítészeti megoldásának számító belső lift vezetett a hetedik emeleti tetőteraszra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt – és nyílik még ma is – a Lágymányosra. A lapos tetőn lévő „kerthelyiségre” külön étellifttel vitték fel a harapnivalót és az italokat, így a bár vendégei számára az esti vacsora elfogyasztása mellé igazán exkluzív hangulatot teremtett. Terasza abban az időben ezen kívül csak egy szórakozóhelynek volt Budapesten: a rakparton lévő Bristol Szállónak, amely ma a Mariott Hotel helyén állna. A Sanghay teraszát 1945 után valószínűleg már nem nyitották meg.

Étlap nem maradt fent, de az igényes havi műsorfüzetekből – a borítók mindegyikén egy kínai ruhás lány áll elbűvölő arccal egy nála kétszer nagyobb pezsgőspohár mellett – például kiderül, hogy a fellépők névsorát átfutva viszonylag sok idegen névvel találkozhatunk. Ez viszont csalóka, mert az eleve nemzetközi artistavilágban – ekkoriban mindenkit összefoglaló néven artistának hívtak, aki a szórakoztatóiparban dolgozott, a táncosnőktől egészen a zenészekig – a legtermészetesebb szokás volt idegen csengésű, hangzatos művészneveket használni. A bár legnépesebb és legváltozékonyabb csapata a táncosnők, vagyis a „Sanghay-görlök” voltak. A lánycsapat vezetője egy Rubos Karola nevezetű nő lehetett. Igencsak kemény munka volt ez, hiszen a mulató folyamatosan üzemelt, a lányok napközben próbáltak, aztán végigtáncolták a hosszú műsort, majd szórakoztathatták a vendégeket. Ahogyan az éjszakában dolgozók többsége, úgy a Sanghay-görlök is az alacsonyabb társadalmi rétegekből kerültek ki.

A bár egyes források alapján a második világháború alatt is zavartalanul üzemelt, mások szerint bezárták és csak 1946-ban nyitották újra. A biztonságosra épített, mély pincehelyiségeket a lakók az ostrom alatt óvóhelynek használták. A körtér sarkán álló ház megúszta, Mendelényi Béla, az ekkori tulajdonos hamarosan újra megnyitott. „...a kollégium környéke, a Nagyboldogasszony útja, a Gellérthegy oldalában épen maradt házaival, feltámadt kertjeivel, tojáslámpáival, ezt a nevet mintha én találtam volna ki, újra eleven eszpresszóival, kocsmáival, a Sanghai bár villogó vörösével, meg az első ép híd, a volt Ferenc József, új nevén Szabadság híd (...) már a gyógyulást ígérte.” (Lator László: Reggeltől estig, Holmi, 2012 április).

Aztán jött a gazdasági rendőrség

Lehetséges, hogy maga a város meggyógyult, de a mulatókra ezek után rossz idők vártak. 1946 augusztusáig csak kávéházként működhettek, kávéházi áron dolgozhattak és személyenként 8 forintos vigalmi adót kellett befizetniük az államnak. Ilyen magas összeget azonban képtelenek voltak megfizettetni a közönséggel, mert annak zöme olyan, szerényebb jövedelmű vendégekből tevődött össze, akik nem fogyasztottak nagy összegben. 1947 januárjától az adó mértéke 8 forintról 5-re csökkent (a heti villamosbérlet ekkor 7 forint, vagyis jelentős összegekről volt szó). 1947 októberében – két hónappal a Sántha Dezső-féle rendőrgyilkosság után – a gazdasági rendőrség rászállt a vendéglátóhelyekre. Rendszeresek voltak a razziák, vadásztak az árdrágítókra és a feketéző vendégekre is.

„... a gazdasági rendőrség szerdán Budapesten nagyarányú razziát tartott. (...) Fölülvizsgálta az eszpresszók, lokálok és vendéglők árait. (...) több eszpresszó- és vendéglőtulajdonost, illetve vezetőt árdrágítás miatt letartóztattak. Gyorsított eljárással az uzsorabíróság pénteken megkezdte a tárgyalást a letartóztatott, árdrágítással vádolt eszpresszó- lokál- és vendéglőtulajdonosok ellen. Feldmann Gyulát, az Arizona eszpresszó bérlőjét azzal vádolták, hogy egy darab zsemlyéért egy forint húsz fillért, egy szendvicsért négy forintot és a konyakért két forint ötven fillért kért. Feldmann ügyének tárgyalását azonban félbe kellett szakítani, mert elájult.” (Népszava, 1947. október 18.).

Krizmanics János, az Anna bár tulajdonosa is drágán adta a szendvicset: „hathónapi börtönbüntetésre, háromezer forint pénzbüntetésre, kétezer forint vagyoni elégtétel megfizetésére, háromévi hivatalos politikai jogvesztésre, valamint iparigazolványának haladéktalan bevonására és üzlethelyiségének azonnali igénybevételére ítélték. A többi letartóztatott eszpresszó-, lokál- és vendéglőtulajdonost a gazdasági rendőrség internálótáborba kísérte át, mégpedig a Kis Moulin-eszpresszó, az Osteria Lido, a Rózsafa-étterem, a Táncpalota, a Debrecen-étterem, a Lúdláb-, a Derby-, a Pax- és a Sangháj-bár tulajdonosát. (...) Azokat az üzemeket, amelyeknek tulajdonosa súlyosabb vétséget nem követett el, kirendelt vállalatvezetővel újra megnyitják.” – írta a Népszava szintén 1947. október 18-án.

„A razziát a gazdasági rendészeti ügyosztály nyomozói női beosztottakkal együtt folytatták. Végiglátogatták majdnem valamennyi budapesti kávéházat és eszpresszót és mindenütt próbafogyasztást végeztek. A legtöbb helyen kenyérjegy nélkül kértek zsemlyét, vagy zsemlyés szendvicset. Ahol a kiszolgáló személyzet hajlandó volt kenyérjegy nélkül zsemlyét vagy zsemlyés szendvicset adni és ahol az árak kalkulációjában a próbafogyasztást végző detektívek hibákat vettek észre, azokról a helyekről a kiszolgáló személyzetet és a kávéház tulajdonosát azonnal előállították” – írta ugyanerről az akcióról a Világ. Mendelényi Béla, a bár tulajdonosa valahogyan megúszta a balhét, tehát a Sanghay tovább működhetett. Igaz, már nem sokáig.

Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy az üzemeltető politikai megbízhatóságába is belekössenek: „Javasolja a rendőrség, hogy vonják meg az italmérési engedélyt Mendelényi Bélától, a Sangháj bár tulajdonosától, Temmel Menyhérttől, a nemrég bezárt mozsárutcai vendéglő megszökött tulajdonosától és Truttner Vilmos Vilma királynő-úti vendéglőstől is” – olvasható a Világ 1948. november 18-i számában. A hatóság nem meglepően gyorsan elfogadta a javaslatot, a Sanghay ebben az évben szerepelt utoljára telefonkönyvben. A bár aktuális műsoráról azonban még 1949. végéig találtunk újsághirdetést, így valószínűleg abban az évben is működött. Mendelényi Béla a történtek ellenére nem disszidált, 71 évesen halt meg „tragikus hirtelenséggel”.

A mulató helyiségei olyan biztonságosak voltak, hogy a 2. számú légvédelmi központot itt helyezték el (az 1. számú a Sziklaközpont volt a Gellérthegy gyomrában), ahonnan atomcsapás esetén a fél országot lehetett volna riasztani. A szovjetek azonban szétvertek mindent, ami a bárra emlékeztetett. Arra vonatkozóan nem találtunk adatot, hogy az épület találatot kapott volna a világháború alatt, de 1956-ban a teljes földszint és az első emelet nagy része kiégett. A háznak jó ideig kapuja sem volt. A korábban a tetőterasznak is helyet adó hetedik emelet körtér felőli oldala is találatot kapott, így lakhatatlanná vált – mesélte Szakonyi Vajk, a ház közös képviselője egy érintett visszaemlékezése alapján. Aztán több évtizedes csend következett a pince történetében, az egykori bár egészen a rendszerváltásig üresen állt, majd ezt követően az önkormányzat privatizálta az ingatlant. Néhány évvel később, 1995-ben megjelent egy, a múltat megidéző hirdetés: „Eladó a volt Sanghaj bár tulajdonjoga. 300 nm alapterület, éjszakai lokál, étterem-söröző, nagykereskedés céljára, Dél-Buda központjában, a Móricz Zsigmond körtéren.” (Népszabadság, 1995. febr. 17.) Azóta több új gazdája is volt már, de a helyiség mindig üresen állt. Jelenleg átalakítják, de azt még nem tudni, hogy mi lesz belőle.

Sanghay és a bűn

Egyes források szerint a Sanghay bár a világháború után hírhedt szórakozóhelynek számított, de közvetlenül a mulatóhoz köthető bűncselekményt mindössze kettőt találtunk. Az egyik Sántha Dezső esete volt, aki társával, Bachmann Gusztávval együtt a bárral szemben keveredett lövöldözésbe a bandát lebuktatni kívánó rendőrökkel. Sántha Dezső korábban artistaként kereste a kenyerét, de olyan információt egyelőre nincs, amely szerint a Sanghay-ban is dolgozott volna. Gombkötő Józsefet, az Artistik Művészügynökségtől viszont biztosan ismerte. Gombkötő ügynöksége hirdetett a Sanghay műsorfüzetében, és ő volt az, aki azt mondta Sántháéknak, hogy megszerzi nekik a disszidáláshoz szükséges dollárt a bárból. Az újságok azonban gyanúsan hallgattak az artistaügynökről a rendőrgyilkossággal végződő augusztusi este után. Könnyen lehet, hogy Gombkötő a rendőrség embere volt, hiszen a nyomozók egy füles alapján pontosan tudták, hogy Sántháéknak azon az estén a Sanghay bár közelében van találkozójuk.

A másik, közel sem ilyen nagy horderejű, ám magában a bárban történt bűncselekmény még a világháború előttről való. Welk Hugó „a Sangháj-bárban és a Háromcsőrű kacsa vendéglőben négytagú társasággal mulatott, majd amikor a számla kifizetésére került a sor, arra hivatkozott, hogy külföldi vendégeit a magyaros vendégszeretetre akarta megtanítani és a számla kifizetését egy későbbi időpontra ígérte.” (Pesti Napló, 1937. november 18.) A „volt papnövendék” csalás, házasságszédelgés és okirat hamisítás miatt is bajba került.

A cikk elkészültében nyújtott segítségéért köszönet Saly Noémi irodalom- és Budapest-történésznek, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársának, Szakonyi Vajk közös képviselőnek, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum munkatársainak, és Szántó Andrásnak.

Nyitókép: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum