Zsanett, Janka
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt

BJASZ20170313051
2020.04.13. 21:05
80 éve került sor a szovjetek által elkövetett katyńi tömeggyilkosságokra, Lengyelországban ma, április 13-án van az áldozatok emléknapja. „Katyń” nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika szerves része volt: 1935-től deportálások, kivégzések, majd területszerzések jellemezték Sztálin lengyel politikáját. Mitrovits Miklós történész írása.

1941. december 3-án Władysław Sikorski, az emigrációba kényszerült lengyel kormány miniszterelnöke, Władysław Anders lengyel tábornok és Stanisław Kot, moszkvai lengyel nagykövet látogatást tett Sztálinnál. A megbeszélések témája a Szovjetunió területén különböző táborokban fogva tartott lengyel hadifoglyokból felállítandó lengyel hadsereg létrehozása volt. Sikorski átnyújtott egy 4 000 nevet tartalmazó listát Sztálinnak, és amikor arról érdeklődött, hogy hol vannak ezek az emberek, a következő párbeszéd zajlott le:

Sikorski: Ezek az emberek itt vannak, senki nem tért közülük haza.

Sztálin: Lehetetlen. Bizonyára megszöktek.

Anders: Hová szökhettek volna?

Sztálin: Nos, talán Mandzsúriába.

Miután a lengyelek rámutattak, hogy ez teljes képtelenség, Sztálin a következő elmélettel állt elő:

Akkor nyilván szabadon engedtük őket, csak még nem érkeztek meg.

1942. március 18-án Anders újra Sztálinnál járt a lengyel foglyok ügyében, s közölte vele, hogy „máig nem érkeztek meg a Kozelszkben, Sztarobelszkben és Osztaskovban fogva tartott tisztjeink”. Sztálin azonban higgadtan közölte:

Már minden parancsot kiadtam, szabadon kellett engedni őket. Még azt is beszélik, hogy a Ferenc József-földön vannak, pedig ott nincs senki. Nem tudom, hol vannak. Miért tartanánk bent őket? Lehet, hogy lágerekben vannak, azokon a területeken, amelyeket elfoglaltak a németek. Szétszaladtak.

Sztálin cinizmusa nem ismert határokat. Pontosan tudta, hogy a keresett lengyel hadifoglyokat Lavrentyij Berija belügyi népbiztos javaslatára, az ő egyetértésével 1940 tavaszán kivégezték, és tömegsírokban fekszenek. Még akár parancsba is adhatta a szabadon engedésüket, bár a halott embereken ez már nem sokat segített.

1943. április 13-án azonban kiderült, hol vannak a keresett lengyel foglyok.

A Szovjetunió területére benyomult német egységek feltárták a katyńi erdőben az első tömegsírokat. A Berlini Rádió ezen a napon közölte, hogy „találtak egy 28 méter hosszú, 16 méter széles gödröt, benne 3 000 lengyel tiszt holttestével, 12 rétegben egymásra helyezve. Teljes katonai egyenruhában kerültek elő, egy részüket megkötözték, és mindenkinek lőtt sebe volt a koponyája hátsó részén.” Nem volt nehéz összerakni a képet. A sír a katyńi erdőben helyezkedett el. Feltételezhető volt, hogy a kozelszki táborból Szmolenszkbe szállított hadifoglyokat végezték itt ki. Két nappal később a szovjet információs hivatal (TASZSZ) közleményéből a világ megtudhatta Sztálin álláspontját is: „A német fasiszta hóhérok gyalázatos koholmányukban nem haboztak a leggátlástalanabb és leghitványabb hazugságokat kitalálni, hogy ezzel próbálják meg leplezni bűntettüket, amelyet – mint mára már nyilvánvaló – maguk követtek el.” A Wehrmacht valóban rengeteg bűncselekményt követett el szovjet területeken, de a „katyńi mészárlást” nem írhatjuk a számlájukra. Ennek ellenére a sztálini hazugság 1990-ig kötelező dogma volt a Szovjetunióban és a szocialista országokban, de még a nyugat-európai közvélemény sem tudhatta meg az igazat.

Az első deportálások

Az 1921. március 18-án megkötött rigai béke alapján a lengyel–szovjet határt ugyan a Curzon-vonalnál jóval keletebbre húzták meg, de még így is nagyjából egymillió lengyel nemzetiségű lakos maradt a Szovjetunióban. A húszas évek első felében a Kreml látszólag jelentős engedményeket tett a birodalom nemzetiségei számára. Számos autonóm nemzetiségi terület jött létre, így megalakult két lengyel kerület is. A szovjet vezetésnek az volt a célja, hogy a kommunista eszmét elterjessze a lengyel lakosság körében, igyekeztek kinevelni közülük a helyi agitátorokat, és a segítségükkel végrehajtani a kollektivizálást. Tervük azonban kudarcba fulladt. A lengyel lakosság ellenállt a bolsevik indoktrinációs kísérletnek, az erőszakos kollektivizálásnak, és tiltakozott földjeik elvétele ellen.

Már a kollektivizálásnak is volt etnikai színezete. A Belügyi Népbiztosság (NKVD) és a büntetőtáborok működtetését végző GULAG gondosan nyilvántartotta a szovjetellenesnek és ellenforradalminak tartott „kulákok” nemzetiségét. A Szovjetunió nyugati határmenti övezetéből elsősorban lengyeleket és németeket kényszerítettek lakóhelyük elhagyására.

A szovjet vezetés gyorsan reagált, s már 1935 tavaszán megkezdte a lengyel lakta területek megtisztítását: előbb Ukrajna délkeleti bányavidékeire, majd Kazahsztánba telepítettek – az NKVD dokumentumai szerint – közel tízezer lengyel parasztcsaládot. Genrih Jagoda, az NKVD vezetője 1936 tavaszán újabb 15 ezer lengyel család kitelepítéséről rendelkezett.. Az akció során őszig összesen 69 283 lengyelt telepítettek át a kazah földekre. A ukrajnai lengyel kerületet pedig megszüntették.

Genrih Jagoda (középen)
Genrih Jagoda (középen)
Fotó: Wikipedia

Az NKVD „lengyel művelete” (1937–1938)

A kollektivizálásnak ellenszegülő lengyel parasztok kitelepítése csak az első lépés volt a Szovjetunió lengyel lakosságával szembeni erőszakos fellépések sorozatában. A sztálini nagy terror (1935–1940) egyik alfejezete, az NKVD ún. „lengyel művelete” kifejezetten a lengyel lakosság ellen irányult. A Nyikita Hruscsov számára 1956. február 9-én készült jelentés összegezte a sztálini terrort. E dokumentum szerint 1935 és 1940 között, tehát hat év alatt összesen 1 980 635 személyt ítéltek el „szovjetellenes” cselekedetért, közülük 688 503 főt gyilkoltak meg. 1937-re és 1938-ra 1 548 366 elítélt és 681 692 halálra ítélt jutott. Az 1937. augusztus 20-tól 1938. augusztus 1-jéig (Belaruszban szeptember 1-jéig) tartó „lengyel művelet” során 139 835 lengyel nemzetiségű személyt ítéltek el, közülük 111 091 főt agyonlőttek. Tehát azt látjuk, hogy míg az összes elítélt 44 százalékát végezték ki, addig ez az arány a lengyelek esetében 77,25 százalék volt, illetve az e két évben kivégzettek 16 százaléka a lengyelek közül került ki. Ha még az is figyelembe vesszük, hogy a „lengyel művelet” csupán 13 hónapig tartott, akkor arányosítva, a két év alatt kivégzettek összlétszámának több mint 25 százalékát is kitehették a lengyelek ebben az időszakban.

Az NKVD ún. „lengyel művelete” Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztos 1937. augusztus 11-én kiadott 00485. sz. parancsával kezdődött. Maga a dokumentum nem említette a lengyeleket, de a hozzá csatolt harmincoldalas „titkos levél” feltárja a parancs igazi célcsoportjait. A levél hat kategóriába sorolta azokat a kémeknek vagy rendszerellenesnek minősített lengyeleket, akiket az NKVD funkcionáriusainak el kellett fogniuk és ki kellett végezniük.

A „titkos levél” lényegében a Szovjetunióban élő teljes lengyel lakosságot kémnek vagy szovjetellenes elemnek minősítette.

  1. Először is az első világháború idején a cári megszállás területén működött Lengyel Katonai Szervezet (POW) egykori tagjait a Szovjetunióra nézve a legveszélyesebb szervezetnek állította be. A dokumentum szerint ezek az emberek mindenhová beépültek. Megtalálhatók a Lengyel Kommunista Pártban (ennek következtében csaknem a teljes LKP tagságot likvidálták, magát a pártot tagság híján pedig feloszlatták), a Komintern lengyel szekciójában, sőt még az NKVD-ben és a Vörös Hadseregben is. Az egykori POW-nak ekkoriban szinte már semmilyen szerepe nem volt, de az NKVD egy fantasztikus kémhálózatot rajzolt fel köré.
  2. A második kategóriába az 1920-as lengyel–bolsevik háborúban szovjet fogságba esett lengyel katonák kerültek, akik még mindig a Szovjetunióban éltek. Számuk a becslések szerint 1 500-3 000 lehetett. (Később a terror kiterjedt azokat a vörös katonákra is, akik annak idején túl sok időt töltöttek lengyel hadifogságban.)
  3. A harmadik célcsoportot azok a lengyelek alkották, akik a húszas-harmincas években a Szovjetunióba szöktek, azaz lényegében a szovjet kommunizmust választó emigránsok. Jezsov szerint ezek száma több mint százezer is lehetett.
  4. A negyedik halmazba a politikai emigránsok, illetve az ún. kicseréltek tartoztak. Ők voltak azok, akiket 1923–1932 között egy lengyel–szovjet egyezmény keretében kicseréltek a két ország között – többnyire lengyelországi politikai foglyokat a Szovjetunióban lévő katolikus lengyel papokra, hadifoglyokra. Számuk 425 volt.
  5. Az ötödik csoportba – részben a negyedikkel átfedésben – azok az egykori lengyel szocialisták és más pártok tagjait sorolták, akik valamilyen módon a Szovjetunióba jutottak, vagy az 1921-es határkijelölés során lakhelyük odakerült.
  6. Végül pedig azon lengyel kerületek (ekkor már lényegében a Dzerzsinszkij Lengyel Kerület) lakói, akiket a legaktívabb szovjetellenes és nacionalista elemeknek minősítettek. Ez tulajdonképpen bárkire vonatkoztatható volt.

Jezsov 1937 őszén kibővítette a letartóztatandók körét az addig lefogott személyek családtagjaira. A nőket többnyire 5-7 év börtön- vagy lágerbüntetésre ítélték, a 15 év alatti gyerekeket pedig árvának minősítve szovjet árvaházakba telepítették.

Az 00485. sz. parancs mintául szolgált a többi nemzetiség elleni „harcban” is, de a 111 091 lengyel kivégzett számát egyetlen más, Szovjetunióban élő nemzetiség áldozatai sem közelítették meg. Sztálin sosem bocsátotta meg az 1920-ban elvesztett háborút a lengyeleknek. A rigai béke megkötése pillanatától kezdve Lengyelország megszüntetését tervezte, és ebben igazi partnerre talált a weimari Németország vezetőiben, majd 1933 után Hitlerben is. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum e politikának a beérését jelentette. A lengyelek elleni erőszakos fellépések azonban még nem értek véget.

Lengyelország megtámadása és újabb deportálások

Miután 1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta Lengyelországot, felkérte a szovjet felet, hogy ők is foglalják el a paktum titkos záradékában számukra meghatározott területeket. Végül szeptember 16-án közölte Molotov a moszkvai német nagykövettel, hogy másnap ők is támadnak.

1939. szeptember 17-én a moszkvai lengyel követnek a szovjet kormány átnyújtotta jegyzékét, amelyben kijelentette, hogy „a lengyel állam és kormánya valójában megszűnt létezni. [...] A szovjet kormány nem viselkedhet közömbösen [aziránt], hogy a Lengyelország területén élő s vele vér szerinti rokonságban álló ukránok és belaruszok a sors önkényének kiszolgáltatva védtelenek maradjanak.” Másnap a TASZSZ hasonló tartalmú közleményt adott ki. Az indoklása szokás szerint cinikus volt: Sztálin az ukránok és belaruszok védelmére hivatkozott, miközben a Szovjetunióban az elmúlt években több tízezer ukránt és belaruszt telepíttetett ki vagy gyilkoltatott meg.

Molotov október 31-én a következőképpen összegezte a szovjet politika sikerét: „Egy villámgyors csapás, előbb a német hadseregtől, aztán a Vörös Hadseregtől elég volt ahhoz, hogy a versailles-i szerződés szörnyszülöttjéből, a nemzeti kisebbségek üldözésére épülő Lengyelországból ne maradjon semmi. Az egész világ tisztában van azzal, hogy a jövőben szó sem lehet a régi Lengyelország újjáélesztéséről.”

Hogy ez így történjen, arról gyorsan gondoskodtak Moszkvában. Az újonnan elfoglalt lengyel területeket azonnal beolvasztották a Belarusz és az Ukrán SZSZK-ba (Wilnót/Vilniust és környékét Litvániának adták át, majd szovjetizálták), állampolgárait pedig szovjetté nyilvánították. Sztálin tehát nem biztonsági zónát hozott létre, nem ütközőterületet alakított ki, hanem egyszerűen megnövelte a Szovjetunió területét. Helyreállította Nagy Katalin cárnő birodalmának 1793-as – a második lengyel felosztás utáni – határait.

A szovjet támadással szemben a lengyel hadsereg nem lépett fel. Edward Rydz-Śmigły főparancsnok felszólította a hadsereget, hogy amennyiben lehet, kerüljék a harcot a szovjetekkel. Ez valószínűleg így is történt, hiszen G. Kulik szovjet honvédelmi népbiztos-helyettes szeptember 21-én a következőket jelentette a szovjet politikai vezetésnek:

A lengyel hadsereg [...] néhány esettől eltekintve nem tanúsított ellenállást, amelyet csak a határőrség, a telepesek és a főparancsnokság vezetése alatt kihátráló egységek esetében tapasztaltunk. Nagyon sok sorkatonát és tisztet ejtettünk foglyul. [...] Nincs mivel táplálni őket.

A Szovjetunió nem írta alá az 1929-ben elfogadott, a hadifoglyok bánásmódjáról szóló nemzetközi genfi egyezményt. Így a humánus bánásmódot magára nézve nem is tekintette kötelező érvényűnek. A hadifoglyokkal az ún. Hadifogolyügyi Igazgatóság foglalkozott, amelyet az NKVD-nek rendeltek alá. E szerv működési szabályzatát szeptember 19-én hagyta jóvá Lavrentyij Berija, és egyetlen szót sem tartalmazott a foglyok ellátásáról.

Annak ellenére, hogy a hadifogságba esett lengyelek nagy létszámával is nehezen küzdött meg a szovjet apparátus, nem mondtak le az újonnan elfoglalt lengyel területek lakosságának tömeges deportálásáról sem. Lényegében folytatták azt a politikát, amit 1935-ben elkezdtek a Szovjetunióban élő lengyelekkel szemben. A szeptember 17-én elfoglalt új területek kiterjedése mintegy 200 ezer négyzetkilométer volt, amelyen kb. 11,5 millió ember élt. A két legnagyobb létszámú csoportot az ukránok (4,4 millió) és a lengyelek (4,14 millió) alkották.

A tömeges deportálásárokra négy hullámban került sor. Minden esetben Molotov, a Népbiztosok Tanácsának elnöke adott utasítást, a lebonyolítás részleteit pedig Berija belügyi népbiztos rendelete szabályozta.

1940 februárja és 1941 júniusa között – a szovjet források szerint – hozzávetőleg 320 ezer lengyel állampolgárt deportáltak a birodalom belsejébe. Köztük volt több tízezer nő és gyermek, de a lengyel állampolgárságú zsidók sem kerülhették el az NKVD figyelmét.

A nyugati és a lengyel történészek szerint az előkerült NKVD dokumentumok erősen hiányosak, így az azok alapján megállapítható 320 ezres szám rendkívül alacsony a valóshoz képest. Roger Moorhouse és Norman Davies is bőven 1-1,5 millió fölé teszi a deportáltak számát. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének a témával foglalkozó történészei azonban 700 ezer és 1 millió között adják meg a négy hullámban deportált lengyel állampolgárok számát.

Katyń, Harkov, Kalinyin, Kijev, Minszk

A Berija által irányított hadifogoly-ügy is megoldásra várt a Kremlben. Két jelentős oka volt annak, hogy a szovjet vezetés meg akart szabadulni a lengyel foglyoktól. Egyfelől nehezen tudták őket élelemmel ellátni, másfelől nem számoltak már Lengyelországgal a jövőben, így lényegében egy nem létező állam kvázi hontalan katonáinak tekintették őket. Arra pedig semmi esélyt nem láttak, hogy a Szovjetunió mindennapjaiba integrálni lehetett volna a foglyokat. Erről tanúskodik Berija 1940. március 5-én a kivégzésükre tett javaslata is:

„A Szovjetunió NKVD-jének hadifogolytáboraiban és Ukrajna, valamint Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben jelenleg nagy számban találhatók a lengyel hadsereg egykori tisztjei, a lengyel rendőrség és kémszolgálat egykori munkatársai, a lengyel nacionalista ellenforradalmi pártok és szervezetek leleplezett tagjai, menekültek és mások. Mindannyian a szovjethatalom megátalkodott ellenségei, gyűlölettel telve a szovjet rendszer iránt. A hadifogoly tisztek és a rendőrök még a táborokba kerülve is megpróbálnak ellenforradalmi tevékenységet és szovjetellenes agitációt folytatni. Csupán azért várják kiszabadulásukat, hogy bekapcsolódhassanak a szovjethatalom elleni harcba.”

Berija halálbüntetést kért rájuk és megkapta. Az SZK(b)P PB ülés határozatának első pontja a következőképpen rendelkezett:

„Utasítani a Szovjetunió NKVD-jét: 1. A hadifogolytáborokban található 14 700 volt lengyel tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendőr, katonai kémszolgálat ügynöke, csendőr, telepes, börtönőr, ügyész; 2. valamint a Nyugat-Ukrajnában és Belorussziában letartóztatott és az ottani börtönökben tartózkodó 11 000 személy, különböző ellenforradalmi kém- és diverzáns szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és dezertőrök ügyét különleges módon vizsgálja ki, és a legmagasabb büntetést, az agyonlövetést szabja ki rájuk.”

A javaslatot Sztálin, Vorosilov, Mikojan, Kalinyin és Kaganovics is ellátta kézjegyével. A tömeggyilkosságot 1940. április 3. és május 16. között hajtották végre több helyszínen. A foglyokat három táborból (Kozelszk, Sztarobelszk, Osztaskov) szállították a Szmolenszk közeli katyńi erdőbe (4 410 fő), a Harkov mellett található Pjatyihatka tanyára (3 739 fő), valamint a Kalinyin (Tver) melletti Mednojébe (6 314 fő), ahol tarkólövéssel végeztek velük. A lengyelek mellett Kijevben 4 181 ukrán, Minszkben 4 465 belarusz foglyot gyilkoltak meg az NKVD funkcionáriusai.

Utóélet

A Sztálin parancsára elrendelt deportálásokat és gyilkosságokat hosszú ideig titkolták. Kivételt képez Nyikita Hruscsov 1956. február 25-én elmondott ún. „titkos beszéde” az SZKP XX. pártkongresszusának utolsó napján. Hruscsov azonban nem részletezte a nagy terror áldozatainak nemzetiségi megoszlását, és nem szólt Katyńról sem. Egészen 1990. április 13-ig kellett arra várni, hogy a TASZSZ szovjet hírügynökség hivatalos közleményben tudassa a világgal: „A nyilvánosságra hozott levéltári anyag egésze alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Berija, Mjerlukov és társai közvetlenül felelősek a katyńi erdőben elkövetett bűnökért.” A közlemény nem sokat mondott, de a beismerés nagy elégtételt jelentett a lengyel társadalomnak, amely mindig is úgy tartotta, hogy a gyilkosságokat a szovjetek követték el.

Ugyanezen a napon, Wojciech Jaruzelski lengyel és Mihail Gorbacsov szovjet államfő találkozóján utóbbi többszáz oldal dokumentumot adott át lengyel kollégájának. Másnap Jaruzelski lerótta tiszteletét az áldozatok emléke előtt a katyńi erdőben. 1992 októberében Borisz Jelcin orosz államfő újabb dokumentumokat adott át Lech Wałęsa lengyel elnöknek. Ebben a csomagban már benne volt a hírhedt 1940. március 5-i határozat is. Ezeket és más levéltári forrásokat négy lengyel nyelvű és egy orosz nyelvű kötetben publikálták. Ezzel új fejezet kezdődött az emlékezetpolitikában.

A lengyelek ettől kezdve kérték az oroszokat, hogy tárják fel az összes tömegsírt, a helyükön pedig emeljenek emlékműveket. Katyńban és Harkovban 2000-ben nyitották meg a látogatók előtt a temetőket. 2002-ben pedig, Vlagyimir Putyin lengyelországi látogatása után létrehozták a történészekből, levéltárosokból és diplomatákból álló Lengyel–Orosz Nehéz Ügyek Bizottságát, amely 2005-ben ülésezett először. A munka ekkor váratlanul megakadt, mivel Lech Kaczyńskit választották lengyel államfővé, és a Jog és Igazságosság került kormányra. A Kaczyński-testvérek nem voltak nyitottak a lengyel–orosz megbékélésre, igaz, más politikai és gazdasági ügyek is hátráltatták ekkoriban a közeledést. A lengyel kormány ráadásul ragaszkodni kezdett ahhoz, hogy az oroszok ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűncselekménynek a katyńi tömeggyilkosságot. Erre az oroszok máig nem hajlandók, sőt 2005-ben az Orosz Föderáció Főügyészsége vádemelés nélkül lezárta a nyomozást az ügyben. Az addig keletkezett nyomozati anyagot pedig nem hozta nyilvánosságra, és nem tekinthettek bele a lengyelek sem.

A „katyńi gyilkosságok” néven ismert bűncselekmény valójában egy hosszú folyamat betetőzése. A Szovjetunió vezetése, élén Sztálinnal, a harmincas évek közepétől fokozatosan leszámolt az uralma alá került lengyelséggel.

Előbb a rigai béke után Szovjetunióba került lengyel parasztságot telepítették ki eredeti lakhelyükről, szétzúzva az évszázados paraszti világot, majd a nagy terror keretén belül külön figyelmet szenteltek a nacionalistának és szovjetellenesnek bélyegzett lengyel lakosok kivégzésének, de nem úszhatták meg a lengyel kommunisták sem. A háború kitörése után pedig az újonnan elfoglalt lengyel területek lakóit deportálták tömegével a birodalom belsejébe, majd több mint húszezer hadifogollyal végeztek. Ez volt Sztálin „lengyel politikája”, a szovjet birodalom határainak nyugati irányban történő kiterjesztésének alapja. A tények ismerete teszi érthetővé, hogy az 1939 előtti lengyel politika miért tartott joggal a szovjetekkel való szövetségkötéstől. Amikor Sztálin 1939 augusztusában azt követelte, hogy a Vörös Hadsereg átvonulhasson a lengyel területeken, akkor joggal tarthattak a megszállástól és a szovjetizálástól, amely 1939 előtt már megtörtént a szovjetekhez került egykori lengyel lakta területeken, és végső soron bekövetkezett szeptember 17. után, a szovjetek által újonnan elfoglalt térségben is.

Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, akkor brit nyomásra Sztálin beleegyezett a londoni emigráns lengyel kormánnyal való diplomáciai kapcsolatfelvételbe. Ezt követően a lengyel kormány és hadvezetés igyekezett a Szovjetunióban élő, raboskodó lengyelekből egy hadsereget toborozni. Ekkor kezdték el a lengyelek keresni az eltűnt, vagyis kivégzett lengyel hadifoglyokat, amire Sztálin cinikusan csak annyit tudott válaszolni, hogy „szétszaladtak”. Végül a még élő lengyelekből létrehozták az Anders-hadsereget, amelyet 1942-ben Iránon át Palesztinába evakuáltak. A lengyel katonák ezt követően kivették részüket a Hitler-ellenes koalíció harcaiban, többek között ők voltak azok, akik felszabadították Monte Cassinót.

Amikor a németek 1943-ban felfedezték a tömegsírokat, és a Sikorski-kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult a sírok szakszerű megvizsgálását kérve, Sztálin megszakította a lengyel kormánnyal a kapcsolatokat.

Lengyelországban április 13-a a katyńi áldozatok emléknapja. Ezúttal nem csak rájuk, hanem a sztálini terror minden lengyel áldozatára emlékezünk.

Mitrovits Miklós írása teljes terjedelmében, forráshivatkozásokkal a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének oldalán, a Horizontokon olvasható.

(Borítókép:  Az oroszországi Katiny (Katyn) erdejében 1940-ben meggyilkolt lengyel mártír hazafiak megkoszorúzott emlékműve Budapesten a Katinyi mártírok parkjában 2017. március 13-án. Fotó: Jászai Csaba / MTI)