A krími háború és az amerikai polgárháború a fényképészet megszületésének idejére esett, így érthető, hogy ott még nem igazán lehetett megörökíteni a történéseket. A hosszú expozíciós idővel lőtt képek eleve megakadályozták a lovasrohamok vagy egyéb hadi cselekmények fotózását, a fotósok inkább a csaták előtt és után pózoló katonákkal próbálták dokumentálni az eseményeket.

Az első világháborúra azonban már több olyan gép is megszületett, ami lehetővé tette az akciófotók készítését. Kisebb méretű gépek és a rögzítési technológia fejlődése az 1900-as évek elejére már odáig jutott, hogy az amatőr fotózás is lehetővé vált. A Vest Pocket Kodak, azaz a mellényzsebes Kodak 1912-es bevezetése után a katonák kedvelt eszözévé vált. Az első világháborúban azonban külön rendelet tiltotta az egyes hadseregekben azt, hogy a közkatonák vagy akár a tisztek saját fotómasinával rendelkezzenek. Az, aki mégis magával csempészett egyet, nem a harcokat fotózta, inkább a családjának akarta megmutatni, milyen hősiesen is harcolt ő a háborúban.

Csak kevesen gondolkodnak el rajta, de a leghíresebb háborús képek egyike sem az első világháborúból származik. Capa képei a partraszállásról vagy az épp eltalált gárdistáról évtizedekkel később születtek, Joe Rosenthal is a második világháborúban lőtte meg az Ivo Dzsimán épp zászlót állító katonákat, Nick Ut síró, meztelen kislánya a vietnami pokolban futott az objektív elé. Az első világháborúnak nincs ilyen könnyen kiemelhető ikonikus képe.

 

Hiába volt tehát egy halom gép a harcmezőn, főleg számtalan ugyanolyan képkockát ismerünk. Bátor, vidám és elszánt férfiakról, akik arcáról leolvasható: jó kis móka ez a háború, olyan, mintha piknikezni érkeztünk volna, csak ennek itt értelme is van. Persze voltak ilyenek is, Julian Grenfell, hivatásos katona és költő például pont ezt írta a családjának a háborúról, és még azt is hozzátette, hogy sosem érezte magát olyan boldognak, mint akkor, a csatamezőn. Grenfell specialitása amúgy az volt, hogy szó szerint becserkészte a német mesterlövészeket, és egészen közelről végzett velük. Egészen 1915 májusáig, míg egy tőle alig néhány méternyire becsapódó tüzérségi gránát repesze fejen nem találta. A költő hatására brit fiatalok tömegei léptek be a hadseregbe, ő azonban ezt már nem élhette meg, 13 szenvedéssel teli nap után a Boulogne-i kórházban halt meg. Öccse sem volt sokkal szerencsésebb, két hónappal később ő is elesett, alig másfél kilométernyire onnan, ahol a bátyját eltalálták.

Érdekes kérdés, hogy lehet az, hogy mindannyiunknak ezek a képek ugranak be az első világháborúból. Egy-egy támadásban tízezrek vesztek oda, mégsem láttunk képeket a holttestekkel borított senkiföldjéről. A borzalmas gáztámadások ejtette sebek nem néhány tucat embert torzítottak el, de egy teljes generáció hordta a klór- és mustárgáz nyomait még évtizedekkel később. Ha ilyen képekre gondolunk, mégis a hirosimai és nagaszaki szerencsétlenek jutnak leghamarabb eszünkbe, vagy a koncentrációs táborok halmokba rakott hullái. Vajon hova lettek azok a képek, amik a nyílt téren elkaszált férfiakat mutatják? Vajon miért csak otthonosan berendezett lövészárkokról tudunk? Vajon miért nem látjuk a csaták végeredményét, ahol egymilliónál is többen estek el?

A válasz nagyon egyszerű: azokat a képeket, amiken ez látható, nagyrészt elpusztította a háborús cenzúra. A hadseregek nem engedhették meg maguknak, hogy a haditudósítók hírt adjanak arról, hogy milyen rendszeres és alapvető dolog a halál abban a háborúban, amiről a közvélemény azt gondolta, hogy alig néhány hónap alatt véget is ér majd. Érdekes tény például, hogy a londoni Imperial War Museum majdnem ötmillió képe közül egy sincs olyan, amin néhány tucat holttestnél több látható egyszerre. Sok kutató szerint a múzeum nem is nagyon szereti, amikor valaki kifejezetten ilyen képek után kutat. Talán ennek a máig tartó cenzúrának köszönhető, hogy az emberek szinte semmit nem tudnak az első világháború borzalmairól annak ellenére, hogy egy-egy támadásban, alig néhány óra alatt tízezreket kaszáltak le a váratlanul hatékonyan működő haditechnikai újítások.

A cenzúra mellett ráadásul fontos tényező az is, hogy a fotósoknak nem volt könnyű dolga, ha érdekes, mozgalmas képet akartak készíteni. A szemben álló felek között húzódó senkiföldje ugyanis nem volt kifejezetten látványos. Egy lapos földdarab csupán, aminek mozdulatlanságát legfeljebb a bombatölcsérek szakították meg, esetleg néhány elüszkösödött fatörzs látszott. A rohamozó katonákat lefotózni sem volt egyszerű: a védők ugyanis mindenkire lőttek, a géppuska nem válogatott aszerint, hogy ki miért ugrott ki a lövészárokból, ha felharsant a támadás kezdetét jelző síp- vagy parancsszó.

Persze a hadseregek mindent elkövettek, hogy a független fotósok ne juthassanak a téma közelébe. A háború elején komoly problémát okozott az újságoknak, hogy egyszerűen nem volt harctéri képük, a katonaság ugyanis nem engedte a hírfotósokat a csatamezők közelébe sem. Ezt a helyzetet aztán az oldotta fel, amikor ezek a fotósok egyszerűen beálltak a seregbe, és kijelölt fotósként, a hadsereg alkalmazásában odajuthattak az első vonalakba. Közepes méretű gépekkel üveglemezre fotóztak, hiszen a fotózást nagyban megkönnyítő, 35 milliméteres filmszalag megjelenésétől még jó egy évtizedre voltunk.

Ernest Brooks például az egyik leghíresebb ilyen fotós volt. 1915-ben Gallipoliba küldték, hogy fotózza a királyi haditengerészet partraszállását, ám a hatalmas balsikerről csak igen kevés kép látott napvilágot. Brookst később a francia frontra vezényelték. A fotós összesen 4400 képet készített, ez önmagában a brit háborús fotók egytizedét jelentette. A képeken azonban nem látszik a harc, hiszen ahogy a katonák sem látták a beásott ellenséget, úgy Brooks vagy az ő kamerái sem. A harcmező egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy a fotós egyszerre befogja az egészet.

De ugyanez volt a probléma magával a háborúval is. Egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy az akkor megszokott narratíva segítségével ábrázolják. Hetvenmillió embert mozgósítottak, ebből 45 millió sebesült meg, került fogságba vagy tűnt el, nagyjából kilencmillióan meghaltak. Óránként nagyjából 230-an, egy átlagos napot nézve. Ezt egyszerűen lehetetlen volt lefényképezni, hiszen még felfogni sem lehet. Ez lehetett az, ami miatt Brooks eleinte egyszerűen meghamisította a képeit: beállított témákat fotózott, egészen addig, míg más brit fotósok be nem panaszolták ezért. 1916-ban a britek bevezették a tények propagandáját, azt a szabályzatot, ami megtiltotta a megrendezett harctéri képek készítését. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy az első világháborúban készült képek nagy része nem beállított, vagy hogy a hozzájuk tartozó képaláírások között nincs rengeteg túlzó, téves vagy egyszerűen csak kitalált. A háborút kutató történészek szerint komoly probléma, hogy a mai napig is számtalan ilyen, az eseményeket tévesen bemutató kép kerül be az első világháborúról szóló kiadványokba.

Brooks ugyanakor más szempontból is érdekes. Annak ellenére, hogy a háborút híres és kitüntetett fotográfusként érte meg, később pedig a brit királyi család fotósának választották, élete közel sem volt teljes. A kutatók szerint a férfi diagnosztizálatlan poszt-traumás szindrómában szenvedett, egy olyan mentális betegségben, ami igazából csak a modern háborúkban, a kilencvenes években kapta meg a megfelelő figyelmet. A háborúban látott és átélt borzalmak az olyanokra is hatnak, akik látszólag csak kívülről figyelik az eseményeket, nem gyilkolnak meg senkit és nem is sebesülnek meg.

Brooks és társai voltak ráadásul azok, akik először szembesültek azzal a felelősséggel, ami a haditudósítókat sújtja. Sok szakember szerint az akkor a harctéren fényképező fotósoknak akkor sem lett volna könnyű dolga, ha hozzáfértek volna ahhoz a technikához, amit manapság használnak a haditudósítók. Egyszerűen túlságosan új volt az, amivel szembesültek, túl nagy és összetett ahhoz, hogy módszeresen feldolgozhassák. Pont ezért érdekes, hogy az első világháborút végül kik dokumentálták a lehető legpontosabban: azok a katonák, akik a magukkal csempészett kamerákkal a parancs ellenére is fotóztak, hasonlóan azokhoz a katonákhoz, ellenállókhoz és terroristákhoz, akik manapság veszik videóra a tűzharcokat, aknabecsapódásokat és egyéb történéseket a telefonjukkal és a sisakjukra szerelt akciókamerákkal.

A német és osztrák-magyar csapatoknál ráadásul nem volt olyan nagy a fotófóbia, mint az antant soraiban. A központi hatalmak katonáinak nem tiltották meg a saját kamera birtoklását, csak azt adták parancsba, hogy harc közben ne a fotózással bíbelődjenek. Kertész Andor az egyik leghíresebb azok közül, akik mégiscsak inkább a gombot nyomták, mint a ravaszt húzták. Kertész szerelmi bánat miatt állt be a seregbe, és állvány nélkül használható gépével már egyszerű frontkatonaként jó képeket lőtt. 1915-ben megsebesült, két évig ápolták az esztergomi kórházban, de 1918 októberében már Brassóban a hazainduló katonavonatokat és a felbomló hadsereget fotózta.

Az első világháborúban a nagyjából ötven német, 35 francia, és mindössze 16 brit harctéri fotós szolgált a háború hét nagyobb frontján. A Somme-nál indított áttöréskor példátlan mennyiségű fotóst küldtek ki a britek, de aztán ezt sosem ismételték meg, részben azért is, hogy máskor ne legyen ennyi tanúja a sikerpropagandaként kezdődő, de végzetesen és alapjaiban elhibázottnak bizonyuló támadásoknak.

A második világháborúban szintén jelen volt a cenzúra, és a képek egy része ott is beállított, de a harctéri fotósok minden hadseregben és fronton jelen voltak, sőt eleve a harcoló alakulatokkal együtt képezték ki őket. A fotósok ekkor már közvetlenül a harcoló alakulatok állományában mentek a frontra, mára pedig minden modern hadsereg odafigyel arra, hogy fényképészeit a lehető legsokoldalúbban képezze ki. A fényképészek békeidőben sem pihenhetnek, folyamatosan dokumentálniuk kell a hadsereg életét akkor is, ha a katonák épp pihennek, szórakoznak vagy gyakorlatoznak.