Fiúk, rajtam nem fog a golyó
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További A nagy háború cikkek
Idén van az első világháború kitörésének századik évfordulója, és talán ez az utolsó lehetőség arra, hogy összegyűjtsük azokat a tárgyi emlékeket, fotókat, leveleket és képeslapokat, amiket sokan a padláson őrizgetnek arról, amit a nagy- és dédszüleik átéltek a borzalmas öt év alatt. Babarczy Eszter néhány évvel ezelőtt találta meg az alábbi fotókat, amiket részben a császári és királyi 23. bácskai gyalogezred kötelékében szolgáló nagyapja, Vajda Marcell készített. A tartalékos hadnagyként szolgáló Vajda és mások képeiből Kun József Jenő állította össze az ezred hadialbumát, azt a 400 oldalas könyvet, ami részben német, részben magyar nyelven tartalmazza mindazt, ami 1914 és 1916 között az alakulattal történt.
A képek eredetileg egy album lapjaira vannak felragasztva, innen olvastuk be őket nagy felbontású fotószkennerrel. A régi technológiával készült képekről az elmúlt száz évben sok fontos összetevő elpárolgott, de még mindig tökéletesen átadják az eredeti helyszínek hangulatát. A többi képhez Vajda Marcell tart. hadnagy unokája, Babarczy Eszter írt képaláírásokat, hol a nagyapja hadialbumát, hol a családi legendáriumot idézve. (Fotó:
Vajda Marcell)
A lakosságot négy nap alatt kiürítjük. Olyankor hirtelen kincsek kerülnek elő a semmiből, cipőpaszta, tojás, szappan. Amit nem tudnak elvinni, inkább nekünk akarják eladni a helyi zsidó, mint hogy az orosz vegye el, mert az nem fog fizetni érte. Egész szép kis városok is vannak ezen az istenverte elmaradt vidéken, de mire kétszer átmegy rajtuk a front, alig marad belőlük valami. (Fotó:
Vajda Marcell)
Három tiszt a két szögesdrótsor között Galíciában, 1914 őszén. Az első vonalba dobták át őket Szerbiából. Az ezred sokat mozog, és minden újabb állomáshelyen le kell rakni a spanyollovasokat, a drótakadályokat. Ha rohamozna az orosz éjjel vagy hajnalban, ezeken fennakad. Nagyobb rohamok után a drótakadályokon halottak csüngnek, akár napokig is, amíg sikerül egy temetési célú tűzszünetben kiegyezni. A férfiak tartalékos hadnagyok, otthon ügyvédek, kereskedők, tisztviselők, gazdálkodók – akinek érettségije van, abból hamar hadnagy lehet. Aki ránk néz középen, vagyis a nagyapám gépébe, hamarosan megsebesül, de már főhadnagyként. Vannak férfibarátságok a fronton, talán ez is egy közülük, három kép van még az albumban erről az ismeretlen férfiről, de a fronton semmi sem tartós, az állandó „feltöltések” és „átcsoportosítások” során – eufemisztikus kifejezések a halottak pótlására és a maradék alakulatok összegyúrására –, nem beszélve a sebesülésről, a halálról és a hadifogságról, megszakad az élő kapcsolat. (Fotó:
Vajda Marcell)
A hadialbum érdekes olvasmány, nyugodt szívvel lehetne kötelező olvasmányként ajánlani mindenkinek, aki valamiért azt gondolja, hogy az első világháború (vagy tulajdonképpen akármelyik másik háború) romantikus történetekben bővelkedő kaland volt. Természetesen a kiadást a hadsereg pénzelte, így sok kritikát nem fogunk kiolvasni a lapokból, de elég csak néhányat elolvasni abból az ötvenoldalas részből, ami azt írja le, milyen körülmények között estek el és haltak meg az ezredhez tartozó férfiak.
Prusa Kelemen, az ezred első halottja, 1914. augusztus 18-án esett el Sabácnál. A „nőiesen finom, de férfiasan komoly lelkű” főhadnagyot egy szerb komitácsi terítette le egyetlen lövéssel. Nem segített rajta a Mária-kép, amit az édesanyja „katonáskodása első napján talizmánul vett az életbe induló fiúnak”. Grynaeus Géza hadnagy augusztus 19-én, kétszáz lépésre az ellenségtől „már két sebet kapott… A monokli meg sem rettent szemén… Csak állt és lőtt… Ekkor jött a harmadik golyó és szíven találta.” Lovag Piwonka Károly hadnagy, akinek már az apja és a nagyapja is végigküzdötte a saját kora háborúját, és abban bízott, hogy majd rajta is segít a család jó szelleme. Nem segített: augusztus 23-án Sabácnál kapott halálos sebet, de két fivére sem érte meg a szeptembert.
Schneider hadnagy az ezred kabalaállatával, Micivel. Mici őzikét egy erdőben találták, az anyját nyilván nagy örömmel feltálalták valahol. Egészen serdülőkoráig cipelte magával az ezred, míg végül úgy döntött a felsőbbség, hogy az ezredre és Micire nézve is biztonságosabb, ha a budapesti állatkertnek adományozzák. (Fotó:
Vajda Marcell)
A trén istállója a büszke alkotókkal, inspekcióra készen, Károly trónörökös látogatása előtt. A fenyőágakból épített kunyhóban néhány tüzérségi ló húzza majd meg magát. Az embereknek ott van a rókalyuk, gránáttámadás esetére. Le lehet nézni a tréntiszteket, a lassú szekereiket, az örökös késésüket, a nyugalmas éjszakáikat és azt, hogy visszavonuláskor mindig útban vannak. Le is nézik őket. De ha nem jön meg a trén, nincs se posta, se étel, se cigaretta, se lőszer. Minden adu náluk van. (Fotó:
Vajda Marcell)
1915 októberében Károly trónörökös meglátogatja az ezredet, Glöckner ezredest csak per szervusz köszönti, mert szolgáltak együtt, és személyesen feltűz néhány legénységi érdemrendet, sőt szót is vált. Nagy a megtiszteltetés, mindenki mélyen meg van hatva. Mire Károlyból király lesz, alig marad valami az eredeti ezredből, azt is német vezénylés alá vonják. (Fotó:
Vajda Marcell)
Persze nem csak az ellenségtől kellett tartani, volt aki a Dunába fulladt, miközben egy felfordult hajó utasait akarta kimenteni, és előfordultak olyan balesetek is, mikor a saját bajtárs gránátja esett rossz helyre. Parchetich László hadnagy is így halt meg, ő a hadialbumban feljegyzett utolsó olyan halott, akinek végzetéről pontos leírást kapunk: elöl állt, egy fáról visszapattanó gránát robbant fel mellette a lövészárokban. Két év alatt nagyjából ezer ember halt meg, a sebesülés miatt elvesztettek ennél sokkal többen voltak.
Az acélsisakról azonnal meg lehet ismerni a rögtönzött német sírt. Előző nap beásták magukat az erdővel szemben, kaptak egy támadást, harcoltak, temettek és továbbmentek. Rögtön a szétlőtt futóárok mellett tették a földbe a szakasz két halottját, de nem tömegsírba. A nevüknek is hagytak helyet. Nem mindig van idő ilyesmire. (Fotó:
Vajda Marcell)
Egy fényszóró próbálja megtalálni az ellenséges állást, hogy a tüzérek belőhessék. Vagy talán éjszakai támadásra készülnek. Talán szóltak az oroszok, hogy az éjjel támadni fognak. Ahol néhány hete lövik egymást már a felek, kialakul annyi szolidaritás, hogy átszólnak, ha nagy roham jön. Mindenkinek jobb, ha nem kell túl sokat ölni – inkább vonuljon vissza, aki tudja, hogy úgyse képes tartani azt az állást. De ebben sem lehet bízni. Az orosz foglyok se tudják jobban, mi lesz másnap, mint a századparancsnokok ideát. Leginkább senki nem tud semmit. (Fotó:
Vajda Marcell)
Kárpáti idill tehenekkel 1915 márciusában. „Elvisszük a tehenet akkor is, ha tudjuk, hogy éhen hal az az a rutén asszony a gyerekeivel, mert kell” – így foglalja össze a helyzet moralitáson túli jellegét a hadialbumban dr. Ballagi Ernő tartalékos hadnagy, jeles ügyvéd és később a magyar izraelita közművelődési kör fontos alakja. (Fotó:
Vajda Marcell)
Az albumból az is kiderül, hogy a gyalogezred lehetőségeihez képest nagyon jól teljesített, rendszeresek voltak a kitüntetések, az ezeknek szentelt oldalakon ötszáznál is több név szerepel. 1914 augusztusa és 1916 novembere között a 23. gyalogezred katonái 16 arany vitézségi érmet, nagyjából 1500 ezüst és bronz vitézségi érmet, 86 vas érdemkeresztet és 10 német háborús szolgálati érmet kaptak összesen. Az egyes esetek részletes leírásából az derül ki, hogy a huszonhármasok folyamatosan túlerővel szemben harcoltak, a csaták során domináltak a géppuskák, és az sem volt ritka, hogy egy néhány fős raj több száz ellenséges foglyot és fegyvert zsákmányolt.
Persze a hősök között olyanok is voltak, akik halálukkal érdemelték ki a kitüntetést. Weszely Gyula 10 lépésre az ellenségtől halt meg, Bokor István főhadnagyot az orosz drótakadálynál lőtték le. Sokan estek hadifogságba, de volt, aki onnan is visszaszökött: Takács Mihály közvitéz annak ellenére tudott meglépni 1915 szeptemberében az őt elfogó kozákoktól, hogy elvesztette a kézitusát (ami eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy az ellenség puskatussal ütötte a fejét).
Az oroszoknak sincs nagy kedvük mindig harcolni, időnként egész századok adják meg magukat. A cs. és kir. hadseregben a csehekről mondogatja a pletyka, hogy nem harcolnak, átállnak vagy lelépnek. A 23. ezred katonáinak ötöde délszláv nemzetiségű – nem a nevek, hanem saját bevallásuk alapján –, Zombor a toborzási körzet központja, az eltűntek közt talán kicsit több is a horvát vagy a szerb név, mint a német vagy a magyar. (Fotó:
Vajda Marcell)
Aki meg akarja adni magát, felteszi a kezét, és átjön. Aztán kikérdezik és hátrakísérik. Egy-két hadifogollyal néha macerás mit kezdeni, különösen, ha az ezred mozgásban van, és elszakadt a tréntől. Megesik, hogy a foglyot agyonlövik. De tényleg csak ha nagy a szükség. Egyébként bekötözik és adnak neki cigarettát, valamit enni, a tisztnek még rumot is. (Fotó:
Vajda Marcell)
A városka dísze lehetett ez a palota, talán bombát dobtak rá, hogy csak a homlokzata maradt meg. Amikor az orosz visszavonul, mindent feléget, a Monarchiához húzó civilek aztán a bevonuló ezred nyomában jönnek vissza megnézni, mi maradt meg az otthonukból. A két lengyel menyecske távolabbra tart, a kiégett épület előtt talán egy zsidó család álldogál, mintha hirtelen nem lenne ötletük, merre tovább. Az angol sajtóban néha megjelent egy-két cikk 1916-ban, amely felhívta rá a figyelmet, hogy orosz szövetségeseink barbárok, minden ok nélkül gyilkolnak, de a németek belgiumi barbárságairól szívesebben olvasott a nagyközönség. Ami a cs. kir. hadsereget illeti, a kémmizéria rájuk is kiterjedt, sok pópát felhúztak például. (Fotó:
Vajda Marcell)
Akkor még nem létező határokon át megy az ezred Przemysl alól tovább keletre. „Február 16-án indult el az ezred Oroszlengyelországból (Baby állomásról) az oroszoktól elözönlött galíciai Kárpátokba, ahol március 1-től kezdve 20 fokos hidegben, méteres hóban küzdött dicsően…” Néhány ünnepi nap, szabadság Lembergben, kávéház, színház, szép hölgyek (nem kurvák), aztán megint tovább keletre. Két hónap az első vonalban. Ha csend van, át lehet járni a szomszéd városka mosodájába fürdeni, de ha nincs csend, és most nincs csend, megeszi a katonát a tetű és a sár, és megjelenik a szemekben az a sajátos üresség, amelyet „ezer mérföldes tekintetnek” neveztek. (Fotó:
Vajda Marcell)
Egy őrszem áll a csalitosban, hajnaltájt. Kis patrulyok, őrjáratok kerülgetik egymást a falvak határában, kikutatni, hol bújik meg az ellenség, melyik házba kvartélyozták be magukat. Tőlünk is mennek, unalomból vagy bátorságból, de jönnek tőlük is, és ha alvókat érnek, néhány orosz is nagy kárt tud csinálni. Mindig mindenki nem lehet ébren, de valakinek mindig ébren kell lennie. „Az ellenséges front néhol alig ötven lépésre volt a miénktől, s e rövid távolságból természetesen napról-napra kézigránát harcokat, a mindenféle kaliberű bombavetők tüzét, folytonos földalatti aknaharcokat, a pokol minden próbáját kellett megállni a huszonhármasoknak.” (Fotó:
Vajda Marcell)
A halált elég gyorsan meg lehet szokni állítólag, még a szagot is. A haldoklókkal nehezebb, különösen ha a senkiföldjén jajgatnak. Van is olyan bolond, aki kimászik a másikért, megpróbálja behúzni az árokba, aztán vagy meghal ő is, vagy megmaradnak. Csata után jön a temetés. A régi szép időkben, egy évvel korábban, az ellenséget is tisztességgel eltemették, de most inkább már csak tömegsírba teszik őket. A századparancsnok megírja a levelet, amiben az lesz, hogy hősként halt meg, nem szenvedett és utolsó gondolata az édesanyja/édes felesége volt. Akkor is ezt írják, ha tífusz vitte el, ha gránát tépte szét, ha belefulladt a mocsárba vagy ha a saját tüzérség lőtte agyon véletlenül. (Fotó:
Vajda Marcell)
A 23. gyalogezred hadialbumából az is kiderül, hogy az ezredet sok helyen bevetették. A tűzkeresztségen 1914. augusztus 18-án esett át Sabácnál, Szerbiában. Még augusztusban az orosz harctérre vezényelték őket, ez az időszak a „két galíciai offenzíva” című bekezdés alatt szerepel az albumban. Ezekben a rettenetes harcokban kétszer is komoly visszavonulásra késztette őket az orosz hadsereg, egyszer egészen a magyar határig szorultak vissza a súlyos veszteségeket elszenvedő császári és királyi csapatok.
A huszonhármasok még 1914. novemberben Sziléziába kerültek, itt is az oroszok ellen harcoltak a II. hadsereg kötelékében. Sulmierzice, Korzenice, Turovice mellet ütköztek meg az ellenséggel, az év utolsó csatáját december 27-én vívták Potok mellett. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő hat hét viszonylagos nyugalomban telt.
1915 február vége már a Kárpátokban érte a katonákat, itt mínusz húsz fokos hidegben, méteres hóban harcoltak a mai Lengyelország déli határvidékén. A hadialbum szerint „a kárpáti harcok a legdicsőbb napjai lehetnek az ezrednek”. Március 28-án már az akkori Magyarországon, Újszomolnoknál vették ki a részüket az orosz előretörés megfékezésében. Újszomolnokot 1980-ban a Sztarinai-víztározó építése miatt lerombolták.
Mindenki halálosan fáradt és mindenki harcol tovább. Két dolgon spekulálnak minden nap: mikor lesz már béke és mikor jön valami csomag otthonról ehető élelmiszerrel. Egyébként „semmi említésre méltó”, az ezrednapló szerint. A magyarok szerint az oroszok igen jól vannak felszerelve. Az oroszok szerint a magyarok vannak igen jól felszerelve. Valójában egyikük sincs felszerelve jól, ha egyáltalán. A halott lábáról lehúzzák a csizmát. (Fotó:
Vajda Marcell)
1916 elején Zborow (Zboriv) környékén állomásoznak – hadseregtartalékként. A hó akkora, hogy a közlekedőárkokat kell ásni minden menetszázad között, egyébként a parancsot se kapnák meg. Zborow nem rossz, még mozit is üzemeltet, a menetszázadok felváltva járnak oda. Az első nap díszlépésben járták végig, a divíziófőnök tiszteletére. Egy évvel később aztán itt ütközik meg a hadifoglyokból és szökevényekből toborzott cseh légió, Masaryk alkotása, a cs. kir. csapatokkal, egy független csehszlovák államért. De nagyapám akkor már egy szibériai táborban ül. (Fotó:
Vajda Marcell)
Sátorlapban temetnek a szanitécek. Nincs koporsó, ha van fa, arra nagyobb szükség van a fedezékeknél, meg tüzelőnek. Vagy száz sír lesz végül itt a semmi közepén, egy keményre fagyott mezőn. A Hadkieg emelkedetten, de tényszerűen fogalmaz: „A zombori hadkiegészítő kerület tényleges és tartalékos állományából 10.000 ember követte a legfelső hadúr mozgósítási parancsát: 40% magyar, 40% német, 13% bunyevác és sokác, 7% szerb. (…) A vallás, a nemzetiség és nyelvkülönbség ellenére is mindannyian átérezték a katona legelső kötelességét, amelynek teljesítésére a zombori hadkiegészítő irányította őket a becsület mezejére: harcolni és küzdeni, győzni vagy meghalni Istenért, az Uralkodóért és a hazáért!” A körzetből, teszi hozzá Répászky Árpád százados, további 12.000 népfelkelőt is mozgósítottak (az aktív katonasorból kiöregedett férfiakat), de, mondja lángoló optimizmussal, „Teljesítőképességünk határaitól még messze vagyunk, ép úgy, mint erőink kimerülésétől.” (Fotó:
Vajda Marcell)
Nem ismételném el az orosz csapatok pusztításáról fentebb mondottakat, már csak azért sem, mert noha nagyapám újra és újra megújuló elképedéssel fotózza a teljesen elpusztított városokat, a falvak felégetése az osztrák-magyar hadsereg részéről is rutin tevékenység volt. Az első világháború keleti frontja a háborús bűnök és humanitárius katasztrófák még meg nem írt fejezete. (Fotó:
Vajda Marcell)
Egy megfigyelésre használt német hőlégballon ereszkedik a mezőre, rajta egy kis kabin – hogy eredetileg is egy kabin csüngött-e rajta, vagy a másikat ellőtték, nem tudni. A német hadsereg sokat adott a légi újításokra, egyfedelűeket és kétfedelűeket röptettek, Zeppelinről is bombáztak, de e fegyvernem inkább ijesztgetésre volt jó. (Fotó:
Vajda Marcell)
Hlyadki: egy „robbantott tölcsért” inspiciálnak a kissé meglepett tisztek. Ha az orosz utászoknak sikerült aláfúrni az osztrák állásoknak, robbantottak egyet. Fordítva is megtörtént. Néhány erre szakosodott utász mindig hallgatózott a föld alatt, merre ássák az alagutat, és ha közel jártak, kiürítették. Egy jól sikerült robbantás után semmiből és senkiből nem maradt néhány cafatnál több az állásban. (Fotó:
Vajda Marcell)
„Alacsony galíciai házikóban fehérkötényes baka sürgölődik egy ízlésesen elrendezett pult mögött. A pulton sajtok, italok. Hátul rekeszekre osztott polcok, rajtuk egy dúsan felszerelt bolt mindenféle árúja. Elől pár asztal székekkel. Legelöl ládákban a ki nem rakott bolti cikkek. Egy öreg baka lép be: -- Kérek kétszer húszér’ litpait, háromszor tízér’ lekvárt, két skatulya szardíniát, háromszor félkiló cukrot… A fehérkötényes baka, -- békében Szimon István segédje Budapesten, -- szolgálatkész udvariassággal nyúl a polcra. Mér, csomagol, s már is átnyújtja a kész csomagot: -- Tessék… Négy korona negyven… Köszönöm alássan… Az öreg baka még cigarettát vesz. Akkurátusan rápipál és csöndesen nézi a boltot: -- Mi az a nagy likas vacak? – Az kérem emmentáli, -- feleli a boltos szolgálatkészen. – Ementáli… Azt hittem, valami sajt, -- véli a baka. A boltos (…) valami szelid válaszra készül, mikor hirtelen irtózatos robbanás reszketteti meg az egész házat. A mérleg is meglibben a pulton… A fehér kötényes baka egész higgadtan szól:-- Ne te ne, még idetalál a bolond muszka. Az öreg baka megvetéssel pök egyet: -- Odaki egész éjjel lőtt, mégse vót egy fia treffer se...” – anekdotázik a Hadialbum szerzője. (Fotó:
Vajda Marcell)
A 23. gyalogezred 1915. július 26-án Kamionka-Sztrumilowánál átkelt a Bug folyón, és „minden ellenséges ellenállás ellenére egész Galicián át orosz földre is eljutott”. 1915 telén aztán a huszonhármasok is belekényszerültek abba a lövészárok-háborúba, amiről az első világháború annyira ismert. Zorow-Jezierna környékén „erős állásokban”, de „állóharcok mellett telt el az idő egész április, május hóban, az ellenséges front néhol alig ötven lépésre volt”, így aztán „napról napra kézigránát harcokat, folyamatos földalatti aknaharcokat, a pokol minden próbáját” kellett megélniük. A hadialbum anyagát 1916 júniusában zárták le, a 23. gyalogezred akkor a már nyugat-ukrán Ternopil (Tarnopol) városa mellett harcolt „az ellenség minden képzeletet meghaladó támadásai” ellen.
A 23-asok a harci morált és az étkezést (a kettő összefügg) javítandó saját tehenészetet, cukrászdát (a tiszteknek), kolbászgyárat működtetettek. De ráérős napokra volt kefekötő- és kosárműhely, kézi cséplőgép és faszénégető, továbbá a saját kovács-, lakatos- és asztalos műhely (a hideg és az unalom elűzése ugyancsak lényeges részét képezte a moráljavításnak). Az asztalosműhely gyártja a koporsókat és a fejfákat.
Kun József Jenő tartalékos hadnagy, hírlapíró, költő, a 23. gyalogezred árvaalapjának megalapítója, a Hadialbum főszerkesztője e sok teendő mellett az új kantin megalapításában is jelentős szerepet játszott, de nem állt meg itt. Kiötlötte azt is, hogyan kéne túllépni a csepp a tengerben jótékonykodáson, mivel már az első két évben vagy ezer család segélyezését kellett megoldani, nem beszélve a 3000 harcképtelenné lett 23-asok sorsáról. E megoldás szerint a 23-asok bajtársi szövetsége „Adria r.t.” néven altruista részvénytársaságot állítana fel, melyben a tagság nem jár kötelezettséggel a bakára nézve. (Fotó: Vajda Marcell)
Kun József Jenő tartalékos hadnagy, hírlapíró, költő, a 23. gyalogezred árvaalapjának megalapítója, a Hadialbum főszerkesztője e sok teendő mellett az új kantin megalapításában is jelentős szerepet játszott, de nem állt meg itt. Kiötlötte azt is, hogyan kéne túllépni a csepp a tengerben jótékonykodáson, mivel már az első két évben vagy ezer család segélyezését kellett megoldani, nem beszélve a 3000 harcképtelenné lett 23-asok sorsáról. E megoldás szerint a 23-asok bajtársi szövetsége „Adria r.t.” néven altruista részvénytársaságot állítana fel, melyben a tagság nem jár kötelezettséggel a bakára nézve. (Fotó: Vajda Marcell)
Még néhány szereplőről kell megemlékeznem. Balra „Horn Muki”, azaz Horn Elemér tartalékos főhadnagy (Katonai érdemkereszt a hadiékítménnyel, más néven MVK), „az ideáljával” – jegyzi meg a lap hátulján pikírten nagyapám, és még pikírtebben hozzáteszi: „nem az én fényképezésem”. A kép jobbján, tiszti pálcával és az ettől fogva élete végéig elhagyhatatlan cigarettával ő maga, az amatőr fényképész, a nyugatos irodalom kedvelője, a balatonfőkajári zsidó kocsmáros fia, a 22 éves tartalékos hadnagy (szintén MVK, amelyre később jött egy vaskereszt is). Sokat látott katonák, bár a ruszin vagy román lány talán többet látott kettőjüknél is. De azért fiatalok, hogy udvaroljanak és pikírtkedjenek. (Fotó:
Vajda Marcell)
(Fotó:
Vajda Marcell)
Önnek is van fényképe, képeslapja, levele vagy bármilyen más, érdekes tárgyi emléke az első világháborúból? Esetleg egy jó történet is tartozik hozzá? Ossza meg velünk! (Fotó:
Szarvas)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon