1848/49: háború és bűn Erdélyben

Erdélyben először a székelyek lőttek a románokra, aztán a románokat tárgyalás közben rohanta le a magyar reguláris haderő. Az atrocitásokra a románok még véresebben válaszoltak, így eszkalálódott a fegyveres konfliktus. Azért voltak nemesebb cselekedetek is: a "havasok királya", Avram Iancu szabadon engedte magyar foglyainak egy részét a szabadság harc leverése után. Kossuth pedig korábban megakadályozta Bem tábornokot, hogy etnikailag tisztogassa Naszód környékét.

Forradalom és szabadságharc Erdélyben

Az 1848-as forradalom híre az ország keleti felébe kicsit megkésve érkezett, így az ottani megmozdulások is időben kissé eltolódtak. Március 20-án az ellenzék - a külön kormányzat alatt álló - Erdélyben is követelni kezdte a sajtószabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és az uniót Magyarországgal. Az alábbiakban összefoglaljuk Erdély másfél évét, és ebben a Magyar történelmi kronológia mellett az Erdély rövid története című munkára támaszkodtunk elsősorban.

Az ellenzéki követelések hatására Teleki József főkormányzó - nem várva meg Bécs döntését - az országgyűlés összehívását rendelte el. Az országgyűlésen az unióról, illetve a polgári átalakulás törvényei döntöttek május 29-én. Fontos tudni, hogy ekkor még a román ifjúság képviselői is a Magyarországgal alkotott unió mellett álltak.

Egy magyar találta ki Jellasicsot

Azt is érdemes felidézni, hogy az erdélyi magyar főurak konzervatívabbak voltak sok magyarországi társuknál. Így például Jósika Samu erdélyi kancellár vérbeli ellenforradalmár volt: egyrészt a jobbágyfelszabadítás elszabotálásán mesterkedett, másrészt ő javasolta a bécsi udvarnak, hogy Jellasicsot nevezzék ki horvát bánnak! Jósika ugyanis biztos volt benne, hogy Jellasics feltétlenül udvarhű marad. (Pozsony után, amikor 1848. április 11-én elfogadták az unióról való törvényt Jósika lemondott kancellári tisztségéről.)

Egy másik erdélyi magyar, Récsey Ádám táborszernagy pedig már 1848 májusában arról kombinál a pesti forradalom ellen, hogy "a rend helyreállítása azzal fog kezdődni, hogy Erdélyt kezünkbe kerítjük, hogy a fellázadt Magyarországot két tűz közé szorítsuk, igénybe véve a románok segítségét".

Románok a magyar-erdélyi unió mellett

Ám a románok kezdetben nem voltak feltétlenül ellenségesek a magyarokkal szemben: radikális fiatalok, értelmiségiek, jogászok, ügyvédek, ügyvédgyakornokok kezdték a mozgalmukat szervezni. Először még nem utasították el Erdély és Magyarország egyesülését, de feltételekhez kötötték. Román nyelvhasználatot és a parasztok számára előnyös jobbágyfelszabadítást követeltek.

Ennek hangoztatásával írta alá Alexandru Papiu-Ilarian és Avram Iancu a marosvásárhelyi magyar ügyvédgyakornokok memorandumát, erről fogalmazott petíciót Ion Buteanu. (Buteanut később a magyarok végzik ki, Iancu pedig román felkelőket vezet majd a magyarok ellen 1849-ben.) Márciusban még csak Simion Barnutiu fordult szembe nyíltan a magyar uniós törekvésekkel. George Barit pedig a megyei autonómiára épülő államrendszert javasolt.

Széchenyi megtorpedózza Kossuth javaslatát

Barit ötletével Kossuth egyik javaslata egybecsengett volna 1848 márciusában-áprilisában, de - az egyébként a nemzetiségek iránt fogékonyabb - Széchenyi ellenezte ezt, így Kossuth javaslata az általános választójog megyei szintű bevezetéséről hamvába holt. (A korlátozás nélküli választójog számos megyében a nemzetiségeknek kedvezett volna.)

A mérsékelt román törekvéseket a magyar hatóságok nem értették meg, hiába küldött Nicolae Balcescu Havasalföldről követet, hogy ébressze rá a magyarokat: a két nemzet csak összefogva lehet sikeres. A megyei hatóságok üldözni kezdték a román aktivistákat, ami természetesen nem azzal végződött, hogy azok elhallgattak volna, hanem a radikálisabb Barnutiu-féle irányzat kapott erőre, illetve a korábbi mérsékeltek radikalizálódni kezdtek.

Barnutiu terve a XX. században valósul meg

Barnutiu májusban már így szólt Erdély és Magyarország egyesítéséről: "ha nem lesz unió, megszakad az erdélyi és pannóniai magyarokat összekötő kapcsolat, és az erdélyi magyarok természetesen lassan el fognak enyészni". (Úgy tűnik, ez a gondolat a XX-XXI. században megvalósult, hiszen az erdélyi és partiumi magyarság létszáma évről-évre csökken.)

A románok megváltozott álláspontját jól tükrözte az 1848. május 15-17-ei balázsfalvi gyűlés. Ezen már elutasították az uniót, követelték a román nemzet és a román egyház egyenjogúsítását és a jobbágyság felszámolását. A követelések nem nyíltan, de tartalmazták az autonómiát is: sajátos szóhasználatban a román nemzet függetlenségéről is beszéltek már. A király azonban ekkor még elutasította a román küldöttséget, Kolozsvárra, a magyarokhoz pedig csak tájékoztatásra küldték meg a petíciójukat a "balázsfalviak".

Átmeneti siker: megszavazzák az uniót

A Batthyány-kormány időleges sikerének minősíthető, hogy május 29-én az erdélyi országgyűlés megszavazta az uniót Magyarországgal és a polgári átalakulást biztosító törvényeket is elfogadták.

A magyarországi románok 1848 májusában közvetítőként próbáltak fellépni az erdélyi románok és a pesti kormány, Batthyányék között, és május 21-én, Pesten korlátozott nyelvhasználatot kértek.

Szerb-román irtóháborútól is féltek

A magyarok mellé leginkább a máramarosi román nemesek álltak, akik magukat román ajkú "magyar polgároknak" vallva, ragaszkodtak Magyarország alkotmányosságához.

Az Erdélyen kívüli Magyarországon lakó románok nem véletlenül voltak lojálisak a pesti kormányhoz: rémülten tapasztalták például, hogy a Délvidéken fellázadt szerbek elsőnek egy román falut gyújtottak fel. Az ortodox táboron belül a románok ugyanis megpróbáltak függetlenedni a szerb egyházi uralomtól.

A kormány nem enged, elsőnek a székelyek lőnek

A Batthyány-kormány azonban nem hajlott az egyezségre, sőt, a helyzet még jobban elmérgesedett. A román vezetők egész nemzetük elleni fenyegetést láttak abban, hogy a karhatalomként kivezényelt székelyek Mihálcfalván fegyvert használtak, amikor román parasztok lefoglalták a földesúri legelőt. Vagyis a paraszti és földesúri konfliktusok Erdélyben nemzetiségi viszállyá nőttek hirtelen. A mihálcfalvi összetűzésnek tucatnyi áldozata volt.

Ekkor kezdenek radikalizálódni a korábban mérsékeltnek számító román értelmiségiek. Avram Iancu az Érchegységben szólítja fegyverbe a lakosságot, Papiu a szerb és a horvát lázadásra számítva a mezőségieket szervezte (az erdélyi románok nem tartottak a szerbektől). Ezután az erdélyi főkormányzóság, a Gubernium betiltotta a balázsfalvi gyűlésen megválasztott Román Nemzeti Komitét.

Eszkaláció

A fegyveres konfliktusok megállíthatatlanul terjedtek: a nemzetiségek elkezdtek fegyverkezni, a városi, többnemzetiségű nemzetőrségekből a románok kiléptek, és önállóan szerezték be a harceszközöket.

1848 júniusában a Batthyány-kormány viszonya kiéleződött Béccsel, a horvátokkal és a szerbekkel. Jellasics támadásra készült, a szerbek a Délvidéken már a magyarokkal harcoltak, így a románok is felbátorodtak, és a lugosi népgyűlésen, június 27-én autonómiát követeltek. Júniusban egyébként Havasalföldön is kitört a forradalom (Moldvában már áprilisban megtörtént ez), vagyis az erdélyi románok számára felcsillant a remény, hogy újabb támogatást kaphatnak a határon túlról saját követeléseikhez.

Az aranyoslónai vérengzés

Szeptemberben az erdélyi román parasztság több helyen is lázongott. Aranyoslónán 200 főnyi magyar katonaság és több falu népe csapott össze, miután a központi kormány a hadkötelesek összeírását rendelte el. Az incidens a népi ellenállás szimbóluma lett a románság körében.

A szeptembert a románok és az osztrák hadsereg közeledése jellemezte Erdélyben: Puchner főhadparancsnok már szeptember 15-én jelezte a bécsi hadügyminiszternek: a román népre nyomást kéne gyakorolni, hogy "azzal a magyar demokratikus törekvéseket korlátok közé szorítsuk".

Puchner: A románok előnyösen helyezkednek el

Puchner szerint a románok "előnyösen helyezkednek el", és odaadóak, hűségesek a császár iránt. Naszódon Urban császári ezredes toborzott csaknem 10 ezer fős sereget, többnyire román "alattvalókra" számítva - a román falvak írásban is rögzítették az északkelet-erdélyi Naszód környékén a császár iránti hűségüket. Szeptember végén már 527 falu tette le a hűségesküt, köztük magyarok is!

Puchner legfőbb bázisa azonban a Szászföld volt. Az itteni szász lakosság az osztrákokat támogatta, némi hezitálás után. Ezért később, Bem idején majd megbűnhődnek, elsősorban az ártatlanok, hiszen azok nem menekülnek el a támadó magyarok elől.

Újabb gyűlés Balázsfalván

Közben Balázsfalván sok ezer román (és csekély számú magyar) gyűlt össze, és ismét elutasították az uniót Magyarországgal. A szeptemberi balázsfalvi gyűlésen a római hagyományokat elevenítették fel a románok, legalábbis azt, amit ők annak véltek: prefektúrákra osztották Erdélyt (képzeletben), légiókat szerveztek. Rangjaik is "rómaiak" voltak: prefekt, tribun, centurio, decurio - lefelé haladva.

Szeptemberben azonban Pákozdnál a magyar honvédek megfutamították a horvát bánt, Jellasicsot, így változott a helyzet Erdélyben is: Magyarország kormányzása október elejétől a Honvédelmi Bizottmány, illetve annak vezetője, Kossuth kezébe került.

Puchner uralja Erdélyt

A bécsi udvar ekkor Erdélyben indított támadást a magyar forradalom ellen. A székelyek október 16-án Agyagfalván gyűlést tartottak, és elrendelték az általános népfelkelést. Október 18-án Puchner Antal báró, főhadparancsnok megtagadta az engedelmességet a Honvédelmi Bizottmánynak.

Ezután Puchner gyakorlatilag egész Erdélyt uralma alá hajtotta, és a székelyek ellenállását is megtörte, egyedül a Háromszék tudta magát sokáig tartani. Puchner Dél-Erdélyben a sorkatonaságot vetette be a nemzetőrségek lefegyverzésére (itt sok szász is élt, tehát érdemes volt fegyelmezetten fellépni), de a Nagyszeben-Arad-vonaltól északra a román népfelkelő alakulatokra bízta a magyar nemzetőrségek felszámolását.

Családokat irtanak a románok, Puchner szítja a konfliktust

Puchner egyébként 195 ezer román felkelőre számított eredetileg, hogy végül pontosan hányan voltak, erről kevesebb adat áll rendelkezésre, de aligha érték el ezt a létszámot.

Puchner ráerősített a magyar-román konfliktusokra: Gyulafehérvár magyar nemzetőrsége ellen például a környező román parasztságot mozgósította, pedig ott komoly reguláris katonai erő is rendelkezésére állt. Nagyszeben mellett, Kisenyeden két napig ostromoltak a román parasztok egy nagyobb udvarházat, ahová a környék nemessége menekült a családjával együtt, s a katonaság itt még közvetíteni sem próbált: nem akadályozta meg száznál több ember lemészárlását.

Magyar bányászok lemészárlása

A katonai vezetés a román felkelésre bízta Zalatna város és az Alsó-Fehér megyei hegyaljai falvak magyar nemzetőrségének lefegyverzését, itt több száz magyar - köztük bányászok - esett áldozatul.

A székelyek néhol sikeresen léptek ugyan fel (Háromszéket sokáig tartották), de összességében nem sok eredményt értek el. Marosvásárhelyre például a csiki székelyek égő gyertyával a kézben, zsoltárokat énekelve vonultak, át, és még Urban népfelkelőit is megverték, felgyújtották és kifosztották Szászrégent, a szász várost.

Egymást verik halálra a székelyek

A fosztogatás közben kitört verekedésben aztán több székely halt meg, mint csata közben. Ezután a császári hadsereg pár ágyúlövéssel szét is ugrasztotta ezt a székely csapatot Marosvásárhely környékén.

Puchner november végére Háromszék kivételével egész Erdélyt osztrák katonai diktatúra alá hajtotta. Ekkor a román nemzeti mozgalom a polgári hatalomba kerül be. Az újonnan alakult nagyszebeni Román Nemzeti Komité gyakorlatilag az új főkormányzóságot jelentette, legalábbis a román parasztok számára.

Osztrák szolgálatban a románok

A román népfelkelők az osztrák parancsnokok alárendeltjei maradtak, a komité pedig Puchner parancsait közvetítette a népnek. Átszervezték a közigazgatást is: Puchner a megyék és vidékek élére adminisztrátorokat állított, a főispánokénál is nagyobb hatáskörrel.

Az adminisztrátorok nagyrészt nyugalmazott román katonatisztek voltak, helyetteseik pedig értelmiségiek (ügyvédek, papok) lettek.

Jön Bem

Október végén a magyar honvédek nyugaton, Bécs előtt, Schwechatnál vereséget szenvedtek, de a bécsi forradalom lekötötte az osztrák katonai erőket. Így Magyarországnak maradt ereje a felkészülésre. Míg a fővezér Görgey lett, Bemet Kossuth kinevezte erdélyi főparancsnoknak.

Puchner megindította seregeit, de december 18-án Bem megállította őt Csucsánál. December 20-án Bem támadott, ekkor viszont Puchner verte vissza. Az osztrák generális 24-én leverte a magukra maradt háromszéki székelyeket Hídvégnél, Bem közben 25-én elfoglalta Kolozsvárt, és ezzel kettészakította az erdélyi császári hadsereget.

Keletről sikeresen fedezi Bem Debrecent

Perczel Mór csatát vesztett Mórnál december 30-án a nyugati fronton, így a fővárost, Pest-Budát már nem tudta tartani Kossuth. Bemnek keletről, délkeletről kellett fedeznie Debrecent, miután a magyar kormányzat ide menekült. Ez sikerült is: Tihucánál 1849. január másodikán megverte Urban seregét, és gyakorlatilag felszabadította Észak-Erdélyt.

Erre a háromszéki székely felkelés ismét fellángolt, Székelyföld jelentős részét megtisztították a császári csapatoktól, majd Bem január közepén bevonult Marosvásárhelyre. Január 17-én megverte Puchnert Gálfalvánál, majd Nagyszebenig tört előre. 21-én azonban itt Puchner visszaverte a magyarokat.

Az első orosz intervenció

Január 24-én Szelindeknél viszont megint Bem állította meg Puchnert, de Vízaknáig vissza kellett vonulnia, hogy bevárja a székelyeket. Ekkor Puchner már nem érezte magát elég erősnek, és 11 ezer főnyi orosz csapattal töltötte fel seregét.

Az oroszok február elején érkeztek, ekkor még váltakozó sikerrel folytak a harcok, majd végül március 11-én Bem bevette Nagyszebent, és később Brassót is. Az erdélyi szászok két nagy városa így magyar kézbe került.

Dühöng a cár, Bem kivégeztet egy ártatlan szászt

Március 19-ére Bem megtisztította Erdélyt a császári csapatoktól. Miklós cár állítólag dühöngött, és 50 ezres sereget akart Erdélybe küldeni.

Szeben elfoglalása után Bem kiáltványt adott ki, amelyben a szászoknak teljes bocsánatot ígért, de aztán Kossuth parancsára rögtönítélő bíróságokat állíttatott fel. A lengyel tábornok Stephan Ludwig Rothot is kivégezteti, pedig ő éppen az amnesztia miatt nem menekült el, és vér sem tapadt a kezéhez.

Engedmények a szászoknak és a románoknak

Szászföldön végül elfogadta a kormányzat a német nyelvhasználatot, és más engedményeket is tett. Bem a románokkal is tárgyalni akart. Kossuthnál és Erdélybe küldött biztosánál, Csányi Lászlónál toleránsabban kezelte a nemzetiségeket.

Amnesztiát adott például a kormány tudta és beleegyezése nélkül. Nem torolta meg azt sem, hogy a visszavonuló román népfelkelők bosszúból felégették Nagyenyedet, és vérfürdőt rendeztek a magyar városban.

Kossuthnak kellett megfékeznie Bemet

Előfordult azonban az is, hogy túltett a kormány keménységén: Naszód térségét ki akarta üríttetni, és a románok helyébe székelyeket akart betelepíttetni, amikor látta, hogy azok Urban mellé állnak. Csányi és - közvetve Kossuth - alig tudták Bemet leállítani.

Erdélyben a rögtönítélő bíróságok felállítása óriási feszültséget keltett. Ahogyan a székelyek a Háromszékbe, úgy a románok az Érchegységbe vették be magukat az üldöztetés elől, ami inkább megszilárdította soraikat, mintsem bomlasztotta volna őket.

Avram Iancu, a havasok királya

Az érchegységi ellenállást az az Avram Iancu vezette, aki korábban, a forradalom elején ügyvédként még támogatta a magyar törekvéseket. Iancu 1849-ben már a "havasok királyaként" román népviseletben harcolt a magyarok ellen.

1849. április 14-én a magyar országgyűlés megszavazta Magyarország függetlenné nyilvánítását. Kormányzóelnökké Kossuthot választották. Pár pillanatig úgy tűnt, győzhet a szabadságharc: nyugaton a tavaszi hadjárat visszavetette az osztrák főerőket, délen Perczel legyőzte a szerbeket, keleten Bem biztosította Erdélyt.

Kossuth ekkor megpróbált kiegyezni Avram Iancuval, hozzá küldte Ioan Dragos bihari román képviselőt, nyelvhasználatot ígérve községi, iskolai és egyházi szinten.

Egy dilettáns színre lép

Dragos tárgyalásait azonban egy dilettáns magyar katonai parancsnok, Hatvani Imre szétzilálta. A megbeszélések közben megrohanta gyenge seregével a tárgyalások helyszínét, Abrudbányát, ahonnan a románok még idejében elmenekültek, de Iancuék aztán kelepcébe csalták a magyar csapatokat. Iszonyatos vérengzés volt ez - mindkét oldalon.

A legnagyobb vesztes az Abrudbányán élő magyar lakosság volt, de Dragost is megölték. Válaszul Hatvani egy román vezetőt, Ioan Buteanut végeztetett ki. Meghalt Petru Dobra is - ő a román oldalon volt közvetítő.

A második orosz intervenció

Május 9-én a bécsi udvar belátta, hogy képtelen egyedül küzdeni a magyarok ellen. A császár az orosz cárhoz fordult, aki Magyarország ellen 200 ezres sereget küldött.

Ezután a magyar erők folyamatos vonultak vissza, Pestet például július 13-án foglalták el az oroszok. Jellemző a magyar nemzetiségi politikára, hogy csak ezután egy nappal, július 14-én kötötték meg a soha meg nem valósult Project de pacificationt (megbékélési tervet) a havasalföldi román politikussal, Balcescuval.

Csak a határon túli román egyezett meg Kossuthtal

Kossuth tehát csak a bukás előtt gondolt az egyezségre a nemzetiségekkel. Az erdélyi románokkal azonban még ekkor sem sikerült dűlőre jutnia. Így jött kapóra a havasalföldi forradalmár, Balcescu.

Ő Debrecenben tárgyalt Kossuthtal, aki elismerte a román nemzetiséget, sőt még egy román légió felállítását is tervezték. Területi autonómiát nem ígért Kossuth most se, a román többségű megyékben és a nemzetőrségben biztosította volna csupán a nyelvhasználatot.

Bem utolsó próbálkozásai

A megállapodás, illetve a július 28-ai nemzetiségi törvény már nem befolyásolta az orosz és osztrák csapatok teljes győzelmét. Világos előtt pár nappal ez már nem ért semmit.

Erdélyben már júniusban eldőlt a küzdelem: Bemnek több mint kétszeres fölényben lévő cári orosz és osztrák seregekkel kellett megvívnia. Még megpróbálkozott egy moldvai betöréssel, de a Kossuth által is várt népfelkelést nem sikerült kirobbantania.

Petőfi halála

Az orosz csapatok lassan haladtak, észak felől pedig nem merték sem Kolozsvárt, sem pedig Marosvásárhelyt támadni. Július végén és augusztus elején azonban Bem súlyos vereségeket szenvedett.

E csaták egyikében, Segesvárnál halt meg Petőfi Sándor is. Az erdélyi vezérkar csak augusztus 25-én, Zsibón adta meg magát, ekkor azonban Bem már Törökországban volt.

Avram Iancu gesztusa

Érdekes Avram Iancu viselkedése az orosz és osztrák invázió után: ekkoriban inkább semlegességre törekedett az Érchegység ura. Minthogy tisztességesen bánt foglyaival, a magyarok helyenként neki adták meg magukat.

Iancu még azt a gesztust is megtette, hogy magyar foglyokat szabadon engedett, hiába dühöngött emiatt a mellé beosztott osztrák katonai tanácsadó.