Lifttel és Kovács Kálmánnal a Marsra

Annyi újságíró meg fotóriporter futkározik Jeffrey Hoffman űrhajós körül, mintha legalábbis pornócsillag lenne. Pedig nem az, viszont eltöltött több mint ezer órát az űrrepülő fedélzetén, ötször járt az űrben, és még a Hubble űrteleszkópot is megjavította. Kovács Kálmán informatikai miniszter mutogatja neki a Jövő Házát, körülöttük tolmácsok meg azonosíthatatlan funkciójú személyek. Pár lépéssel lemaradva követi a csoportot a magyar űrrepülés Michael Collinsa, Magyari Béla, meg a pár wannabe űrhajós, a magyar űrszimulátor kék overálba öltözött legénysége.

Rosszkor, rossz helyen

Rövid séta után megérkezünk az óriási csarnok tetején várakozó űrliftbe, ami egyenesen a Marsra repít minket. Elfoglaljuk helyeinket az ülésekben, az első sorban Hoffman meg a miniszter, középen az újságírók, hátul meg Magyari és az overálosok.

Az egyik utas valamiért állóhelynek nézi a köztem és az űrlift fala közt húzódó húszcentis sávot, így egy középkorú férfisegg takarja ki az élmény jelentős részét.

Izgalmas képeket látunk a két kivetítőn miután bezáródnak az ajtók, és a kabin megkezdi ötven méteres, öt és fél perces útját a csarnok felett nagyjából tizenöt méterrel. A kijelzőkön végigkövethetjük az utazást: persze nem az igazit, hanem a virtuálisat.

Az űrlift emelkedni kezd gyűrűkből álló pályáján, fél perccel később már a Nemzetközi Űrállomás mellett suhanunk el, a kötelező hideg női hang (ha meghibásodna valami, a hang mögött álló szoftver törne az életünkre) közli, hogy évtizedek óta már csak múzeumként funkcionál a központ.

Aztán kapcsolódunk egy űrhajóhoz, és utazunk a Mars felé. A vetített kép eleinte furcsa, a formák elmosódottan látszanak, mint egy kiadós berúgás után, de aztán hozzászokik a szemünk, és hirtelen térbelinek látjuk a bolygókat, meg a kisebb égitesteket. A látvány annyira élethű, hogy az üstökös szinte lemászik a vászonról. Hoffmant nyugodtan viseli a kalandokat, Kovács Kálmán viszont folyamatosan mosolyog: a miniszter nem szokott a repüléshez.

Kvíz

Lesétálunk az űrliftből egy csigalépcsőn, megérkezünk a Marsra: egy elkerített területet leszórtak vöröses homokkal, meg kavicsokkal, a közepére meg beállították a Spirit életnagyságú mását. Az igazi a Marson dolgozik, már több mint két éve, pedig eredetileg csak három hónapos működésre tervezték. Ennyi idő alatt hat kilométert tett meg magányosan (társa, az Opportunity más irányba indult), dacolva a mostoha körülményekkel, nem tudván arról, hogy közben sztár lett a Földön.

Az elkerített rész előtt monitorok várakoznak, a látogatók ezen keresztül válaszolhatnak a Marssal kapcsolatos kvízkérdésekre. Aki a legtöbb jó választ adja három percen keresztül irányíthatja a Spiritet. Nagy száguldásra persze nem érdemes számítani, a jármű maximális sebessége öt centiméter másodpercenként.

Az erősebb jogán

Két fiatal lány épp megnyeri a játékot, amikor megérkezik a delegáció, vagy kéttucat kamera és fényképezőgép ugrál körülöttük, a lányok a fotósok és az űrhajós közé szorulnak. Először azt hiszik, őket fényképezik, annak örömére, hogy nyertek, de nem sokáig élvezhetik ki a sikert, mert az írás elején említett azonosíthatatlan funkciójú személyek eltávolítják őket. Végül Hoffman aratja le a babérokat, a miniszter felkínálja az irányítópultot, szegény űrhajós mit sem sejt arról, hogy a lányoknak köszönhetően irányíthatja a marsjárót.

A fotósok kedvéért Hoffman és a miniszter belép a jármű mellé, készül pár kép, aztán elindulnak a mikrofonok felé. Csupa Mars lett mindkettejük cipője, talpukat beborítja a vöröses por.

Védeni a bolygót

A hátam mögött két alkalmazott sugdos egymásnak. "Az egyik az amerikai, a másik meg a Kovács Kálmán", mondja az egyikük. "Ki az a Kovács Kálmán?" kérdezi a másik. "Valami miniszter." "De melyik az?" "Az alacsonyabbik."

Az amerikai tényleg elég magas, még egy miniszter mellett is, ráadásul olyan egyenesen áll, ahogy csak az tud, aki teleszkópokat szerelget a Föld gravitációs mezejének határmezsgyéjén. Egy igazi űrhajós. Vagy cowboy. Űrcowboy.

Hoffman arról beszél a mikrofonok előtt, hogy a jövő generációiért kell kutatnunk a világegyetemet. Kérdésre előadja, hogy mindannyian csillagporból vagyunk, már csak ezért is érdemes a kapszulában hazaérkezett mintát tanulmányozni. Meg kell ismernünk más bolygókat, hogy megértsük, miért fejlődött annyira más irányban a Mars meg a Vénusz, de tanulmányoznunk és óvnunk kell a Földet is, például a globális felmelegedés ellen.

Know how

Erre jelenthet megoldást, ha exportáljuk az üvegházhatást és más bolygókat teszünk tönkre. Ezt már nem az űrhajós mondta, hanem a mögötte elterülő kiállítás taglalta a lehetőségeinket. A cél: a Mars Földszerűvé tétele. Első lépésként fel kell olvasztani a bolygó jégsapkáit, hogy nagymennyiségű széndioxid kerüljön a még alig létező légkörbe. Ettől elkezd majd melegedni a bolygó, amitől tovább olvadnak a jégsapkák, míg az öngerjesztő folyamat végére nulla fok fölé emelkedne a Mars átlagos hőmérséklete (a Földdé 14-15 Celsius fok).

Szerencsés esetben ezt legfeljebb száz év alatt letudhatnánk. Ezer év után a Marsot folyók, tavak, óceánok fednék el, aztán pár tízezer, legfeljebb százezer évvel később már sűrű növényzet boríthatná a vörös bolygót. Ha tényleg elindul az első, emberi legénységgel megerősített Mars-expedíció 2030-ban, akkor legrosszabb esetben 102030-ra átköltözhetne pár milliárd ember a Marsra.

Hoffman nem szalad ennyire előre, szerinte most az a NASA legfontosabb feladata, hogy újra megbízhatóvá tegyék az űrrepülőket. Ez fontos projekt, egészen addig, amíg el nem készül a Nemzetközi Űrállomás, hiszen a Discovery és testvérkéi szállítják fel az űrbázis nagyobb elemeit. Ha minden igaz, 2010-re befejezik a munkákat, akkor neki lehet állni az újabb Hold-utazások előkészítésének, és elkezdhetünk gondolkodni a Mars meghódításáról. Ennek megoldását azonban már a következő generációra bízza Hoffman.