További Űrkutatás cikkek
Ahhoz, hogy védekezni tudjunk egy Föld felé tartó meteor ellen, először is jó előre észlelnünk kell, hogy ütközés várható; és ebben bizony nem állunk túl jól. Három nagy aszteroidafigyelő szervezet kémleli az eget ilyen objektumokat keresve: a NASA (NEO program), az európai űrügynökség (Spaceguard program) és az MIT egyetem (LINEAR projekt) illetékesei egyaránt arról panaszkodnak, hogy túl kevés pénzt kapnak a munkájukhoz. Még nyugtalanítóbb, hogy a bolygónk felé tartó nagyobb objektumokat általában néhány nappal a találkozás előtt érzékelik, vagy még akkor sem.
A 2004 FH kódnevű aszteroida 2004 tavaszán 43 ezer kilométerre húzott el mellettünk (vagyis tízszer közelebb volt, mint a Hold). Három nappal a megérkezése előtt sikerült észrevenni. Igaz, csak 30 méteres volt, valószínűleg felrobbant volna a légkörben. Pár hét múlva a 2004 FU jelű társa még közelebb jött, 6500 kilométerrel vétette el a bolygót. Csak néhány órával sikerült előre jelezni. A 2002 júniusában a Földközi-tengeren, Líbia és Kréta között a légkörben megsemmisült, nagyjából tízméteres aszteroidát egyáltalán nem látta közeledni egyetlen rendszer sem. A robbanás energiája a hirosimai atombomba duplája volt.
Hidrogénbomba, nagyító, biliárdgolyó
Bár már az észlelésnél elúszik a világ megmentésének küldetése, már a hatvanas évek óta születnek tervek, hogy mit tegyünk, ha ütközéssel fenyegetne egy kóbor űrobjektum. Igaz, ezeken leginkább azért kezdtek el gondolkodni annak idején az amerikaiak, hogy egy kisebb becsapódó aszteroidát nehogy szovjet támadásnak nézzenek, és reflexből visszalőjenek.
Az első világmegmentő tervet az MIT egyetemen dolgozták ki 1968-ban: az Icarus project arra alapozott, hogy hidrogénbombákkal (szám szerint hat darab, egyenként száz megatonnással) pusztítják el az égitestet. Persze előfordulhatott volna, hogy a robbanás után maradó, kiszámíthatatlan pályán mozgó törmelék nagyobb darabjai becsapódnak, és esetleg nagyobb pusztítást végeznek, mint az egyben érkező meteor. A terv megmaradt elméleti szinten közel negyven évig, és nemrég bukkant fel kicsit átalakítva a NASA-nál: jóval kisebb, egy megatonnás bombákat robbantanának az aszteroida közvetlen közelében, úgy, hogy azok letérítsék a Föld felé tartó pályájáról.
Scifibe illő az arizonai egyetem kutatóinak javaslata: óriási nagyítólencsékkel fókuszálnák a Nap sugarait a közeledő objektumra, ami egyszerűen elolvadna. Az ötlet arra alapoz, hogy az aszteroidák általában nem tömör sziklából állnak, hanem porból és törmelékből, amit jég ragaszt össze. Elegánsabb megoldást kínál a NASA egy másik terve: egy nagy tömegű űrhajót navigálnának az aszteroida közelébe, és a többi már a gravitáció dolga. Ha jó előre sikerül detektálni az űrobjektumot, az űrhajú gravitációs mezeje képes annyit módosítani a támadó pályáján, hogy az elkerülje a Földet.
Az európai űrügynökségnél Don Quijote projekt néven fut egy hasonló terv: egy robotűrhajót vezetnének neki 36 ezer kilométeres sebességgel az aszteroidának úgy, hogy az ütközés ereje letérítse eredeti pályájáról; valahogy úgy, ahogy két biliárdgolyó összeütközik. A tervek szerint akár 2011-re elkészülhet a Hidalgo kódnevű űrhajó prototípusa.
A Torino-skála
A földközeli aszteroidák veszélyességi fokát a Torino-skálán mérik. Ha az ütközés esélye túllépi az egy ezreléket, az aszteroida mérete pedig a húsz métert, az az egyes szint; a skála végén a tízes fokozat legalább egy kilométeres objektumot és biztos találatot jelent. Ilyen esemény a statisztika szerint százezer évente következik be, és jó eséllyel lerombolná a civilizációnkat. Jelenleg egyetlen aszteroidáról sem tudunk, ami elérné az egyes veszélyességi szintet; az eddigi rekordot az a 99942 Apophis nevű aszteroida tartja, amit a felfedezése után, 2004 decemberében rögtön a négyes kategóriába soroltak, de később, az adatok pontosítása után visszaminősítették nullásnak.