Etelka, Aletta
1 °C
5 °C

Az amerikai űrhajózás lüktető szíve

2011.07.13. 13:21

Lehetetlen eldönteni, hogy a floridai Kennedy Űrközpont vagy a houstoni Johnson Űrközpont az amerikai űrhajózás bölcsője. Az első űrhajós, aki csillagos-sávos lobogót viselt a ruháján, Alan Shepard Floridából indult (és a startok többsége azóta is ott zajlott), de az Apollo-program és minden további emberes űrrepülés irányítása a hatvanas évek elején felépült Johnson Űrközpontból történt, és az űrhajózás egyik leghíresebb mondata sem úgy szól, hogy „Cape Canaveral, we have a problem”.

A Kennedy Űrközpont ugyan kétségtelenül népszerűbb a látogatók körében, mert ott történnek a látványos dolgok, de az amerikai űrprogram szíve Houstonban lüktet, az utolsó űrsiklóküldetésben például már a start utáni tizedik másodpercben átvette a Johnson az irányítást a Kennedytől.

Ezt a lüktető szívet úgy hívják, hogy Christopher C. Kraft Jr. Mission Control Center, azaz Küldetésirányítási Központ (nevét a központ egyik alapítójáról kapta). Civil nem léphet be ide, újságíró is csak legfeljebb a felső ablakokból kukkanthat le. Az utolsó űrsikló küldetését követő utazásunk során mi is eddig jutunk, egy üvegfalú kis terembe. Van egy nagyobb is, párnázott székekkel, oda a NASA vezetői ültetik néha előkelő vendégeiket, az STS-135 küldetés indításakor természetesen a helyiség zsúfolásig telt.

A látvány a kisebb teremből is ugyanaz: alattunk öt-hat méterre tizenkilenc széles konzol fekszik öt sorban, rajtuk több tucat munkaállomás, monitor, egészen hagyományosnak tűnő billentyűzetek és egerek. És persze egy majdnem az egész falat eltakaró kijelző, pályaadatokkal és a Föld kiterített térképével. Innen irányítják az eddigi legnagyobb űrhajót, a terem mellett egy hasonló, de kisebb és kevesebb emberrel működő helyiség az ISS irányításából veszi ki a részét.

Az Atlantis negyedik repülési napja van, éppen egy üzemzavar idején járunk a központban, az űrsikló legénysége egy leállt számítógéppel küzd. Nem lehet tudni még, hogy mekkora a baj, de az irányítóteremben mindenki nyugodt, semmi futkosás, kapkodás, mint ahogy az a filmekben szokott történni ilyenkor. Az ügyeletes repülésirányító igazgató, Rick LaBrode feszülten figyeli a monitorát, néha vált pár szót a mellette ülő capcommal, azaz kommunikációs tiszttel. Ő Megan McArthur, két éve maga is járt már az ISS-nél az Atlantisszal – a capcom mindig korábbi űrhajós, aki látta már, mi van odafenn, ő tartja a kapcsolatot az űrsikló legénységével.

McArthurék már az új irányítóközpontból dolgoznak, ami 1995-ben épült 250 millió dollárból, és két évvel később váltotta le a korábbi, 1965 óta működő központot. A központ moduláris felépítésű, ezért könnyű karbantartani és kis áldozatokkal át lehet állítani majd egy következő típusú űrhajóra. A konzolok, padlók és falak mögött több mint 37 kilométer száloptikai kábel tekereg, ezen a hálózaton csak néhány olyan szoftver dolgozik, ami külön a NASA-nak készült, egyébként teljesen hagyományos, a sarki boltban is kapható programok segítik a küldetésirányítást.

McArthur és LaBrode tovább tesznek-vesznek, felülről nem látni, mit csinálnak - akár egy brókercég dolgozói is lehetnének egy álmatag reggelen. De egy brókercég monitoraira nézve nem lennék libabőrös. Itt azok dolgoznak, akik nem hibázhatnak, de akik mégis hibákkal számolnak le, akár ember, akár gép okozta azokat. Megannyi Mr. Wolf, a houstoni problémamegoldók.

Két órával később bejelentik, hogy a hibás számítógépet szoftveres úton megjavították. Minden rendben megy már, a következő problémáig.