Meg akarok ragadni egy palackot és most azonnal beugrani, lemerülni az aljáig – ez az első gondolatom, amikor meglátom a hatalmas medencét, mellette pedig az előkészített búvárfelszereléseket. Kísérőnk szerint minden látogatóból ezt hozza ki a medence. Persze, ha beleugranék a vízbe, valószínűleg vasra verve vinnének a houstoni seriffhez, amiért megzavartam egy szimulált űrsétát.
A Neutral Buoyancy Laboratoryban (NBL), azaz a Semleges Felhajtóerő Laboratóriumban vagyunk, a Sonny Carter Kiképzőközpontban, húszperces autóútra a Johnson Űrközponttól. Az NBL nevében szereplő semleges felhajtóerő az az állapot, amikor egy test se nem emelkedik, se nem süllyed, hanem lebeg egy közegben. Lebegni kell az űrben is és lehet a vízben is, de a két közeg között vannak fontos különbségek. Például a vízben az űrhajós nagyon is érzi a súlyát, a víz ellenállása pedig akadályozza a mozgását. Mégis, az óriásmedence a legjobb módszer arra, hogy az űrsétákat szimulálni lehessen.
A kiképzőközpontot egy fiatalon elhunyt űrhajós után nevezték el, aki sokat tett az űrséták során használt technológiák fejlesztéséért. Sonny Carter 1991-ben halt meg repülőbalesetben, akkor még egy jóval kisebb medencében gyakorlatozott a NASA, amiben csak az űrsikló modellje körül lebeghettek az űrhajósok. Aztán amikor az Egyesült Államok beugrott a Nemzetközi Űrállomás programjába, hirtelen szükség lett egy jóval nagyobb szimulátorra. Az NBL 1996 óta üzemel, de a korábbi kisebb medencét is használják még olyan űrhajósok rehabilitációjára, akik hónapokat töltöttek az űrben.
Az NBL-hez tartozik az ország legnagyobb medencéje, de térfogatát tekintve talán világviszonylatban is az első: 62 méter hosszú, 31 méter széles és 12 méter mély. Az alja hat méterrel a föld alatt van, a teteje hat méterrel a talaj fölött. Ötszáz kamionnyi betont használtak el hozzá, ezek a kamionok kilométeres dugókat okoztak, amikor az NBL épült. Egy hónapba telt, amíg a kész medencét feltöltötték 22,7 millió liter vízzel.
A medencében éppen Stephen Bowen és Jeanette Epps gyakorlatozik, Bowen már járt az űrben, Epps még újonc. Délelőtt kilenckor kezdték a munkát, mi délután kettőkor érünk az NBL-be, tehát még legalább egy órájuk van a szimuláció végéig. Ilyenkor végiggyakorolnak egy teljes űrsétát, az pedig nem szokott megállni hat óra alatt. A medence alján pihen az űrsikló rakodóterének modellje, mellette a Nemzetközi Űrállomás több moduljának életnagyságú váza, működő robotkarokkal, légzsilipmodellekkel. Meg akarok ragadni egy palackot és most azonnal beugrani.
Bowen és Epps éppen felemelkednek, hogy átússzanak az űrállomásmodell túloldalára, aztán újra lemerülnek a roncsra emlékeztető modulvázakhoz, mintha az elsüllyedt ezüstflotta kincsének fosztogatására indulnának. Egyedül nehezen mozognak, négy búvár vonszolja, noszogatja őket: ketten az űrhajósok biztonságáért felelősek, a harmadik a felszerelés szakértője, a negyedik víz alatti kamerával veszi a teljes gyakorlatot.
Az asztronauták azért is mozognak nehezen, mert az űrsétához használt ruha több mint egy mázsa, és még ólomnehezékeket is kell viselniük. Maguktól nem is tudnak a vízbe ereszkedni, az NBL óriási tetődarujával emelik a vízbe az űrhajósokat. Az űrruhákhoz egy-egy ötvenméteres, vaskos vezeték csatlakozik, ezekben futnak a levegőellátás és a ruhák hűtővizének kábelei, valamint a telemetria és a kommunikáció vezetékei – az elemekkel küzdő ember köldökzsinórjai. A medence mellett egy orvoscsapat várakozik ugrásra készen arra az esetre, ha a gyakorlat rosszul sülne el.
A medence fölötti szinten két irányítóterem is található, de az innen mérföldekre levő Küldetésirányító Központ is be tud kapcsolódni egy-egy gyakorlatba. Most az egyik fenti teremből felügyelik az űrsétapróbát, bent hallani, amit az űrhajósok mondanak. Epps hangja már nagyon fáradt – semleges felhajtóerő ide vagy oda, több mint öt órája van a mázsás ruhában, méterekkel a víz alatt. De ez a hivatással jár, ezen a kínzáson az utolsó űrsiklóküldetés két, űrsétát végző asztronautája is átesett. Az asztronautáknak le kell győzniük a vizet, mielőtt legyőzik az űrt.