Mondja, hány Duna van maguknál? Így vernek át minket a taxisok: óraátállítás illatosítóval, bankjegycsere, utaztatás, indulóár stb.

Kordos Szabolcs Tilos a belépés című könyvéről négy posztot is írtam az Urbanistán, annyi izgalmas területet zsúfolt össze benne. Idén megjelent kötete csak egyetlen témával foglalkozik, de az elég sűrű ahhoz, hogy egy egész könyvet megtöltsön: a budapesti taxisoké. A Taxisvilág, Hungary nagyon sok oldalról járja körül a témát. Foglalkozik a hiénákkal, a repülőtéri "bandaháborúval", a sofőrszolgálatosokkal, a luxus taxisokkal, egy női vezetővel, a diszpécserekkel, vagy hogy milyen lehetett egy maffiafőnök sofőrjének lenni. Bár a könyv kifejezetten tárgyilagos és a személyes hangvétel ellenére nem nagyon mond ítéletet senkiről, engem természetesen az átverések érdekeltek. Szóval íme egy rövid részlet a könyvből, benne pár trükk, csíny, bűncselekmény (kiemelések tőlem):

A Wunderbaum csodája – hogy ver át a taxis?

Ne szépítsük a dolgot: nyilván a taxisok is felelősek azért, hogy a foglalkozásuk egybeforrt a simlisséggel. Nagy fegyvertény lenne, ha a jelenleg is zajló  taxisrendszer-átalakítási tárgyalásokra tiszta lélekkel érkezhetnének: mi, kérem, betartottuk a játékszabályokat, most önökön a sor! Mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van. A döntéshozók is tisztában vannak vele, hogy az elmúlt harminc évben, a magántaxik felbukkanása óta a többség ott csalt, ügyeskedett, ahol tudott. Mára eljutottunk oda, hogy a becsületesen, minden szabályt betartva dolgozó taxisoknak nincs esélyük a túlélésre. Egyszerűen éhen halnak. És abban, hogy ez így alakult, részben ők maguk is sárosak. A többségük túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a saját maga által kikalkulált rezsit minden egyes nap behozza, mint azzal, hogy megtisztuljon, átláthatóbb legyen ez a műfaj.

Sokan azért hagyják abba, mert rájönnek: nemcsak fenékkel, gyomorral is bírni kell a taxizást. Akinek túl zavarosak a viszonyok, azok kiszállnak, a többiek viszont maradnak, és egyre görcsösebben próbálnak hozzájutni a betevőhöz. Bármilyen áron.

Sok taxissal beszélgettem, akik hajlandók voltak megmutatni a szakmájuk árnyoldalait. Főleg arról meséltek, miként károsítja meg őket mindenki: az állam, a fuvarcégek, az utas. Sejtettem, hogy nem ez nem a Grál-lovagok közössége, és lennie kell még néhány szakmai fortélynak, de az igazán sötét titkokba végül egy kiugrott taxis avatott be. Csigának már nincs félnivalója, esze ágában sincs visszatérni a drosztra. Tudja, hogy csak akkor lenne képes eltartani magát napi tíz-tizenkét órás munkával, ha egy kicsit engedne a lelkiismerete szorításán. Erre azonban nem hajlandó.

„Ezerszer is végighallgattam a droszton, ahogyan egy-egy kolléga dagadó mellkassal elregéli, milyen frappánsan vágta át az utasát. Állandóan ez volt téma: ki mekkorát kaszált másokon. Besokalltam tőle – kezdi a beszélgetőpartnerem, aki mostanság egy futárcég kisteherautójával cikázik a városban, amiért nem kap magas fizetést, de legalább tiszta a meló. – Kezdjük az alapokkal. Szerintem a taxisoknak úgy nyolcvan százaléka pörgeti az órát. Vannak, akik mérhetetlenül pofátlanul teszik mindezt, mások csak alkalomszerűen.”

A taxiórát elvileg nehéz megbütykölni, de hírhedten kreatív nép vagyunk, ha egy kis csalásról van szó. A mai technika lehetővé  teszi, hogy a sofőrnek egyetlen gombot se kelljen az órán megnyomnia ahhoz, hogy az hirtelen magasabb összegért kezdje falni a kilométereket.

„Rengeteg lehetőség létezik. Tudok olyanról, akinek a váltójában, vagy a kárpitozás mögé rejtve van a kapcsolója. Mások távirányítóval szabályozzák a számlálót. A legleleményesebb megoldás, hogy az illatosítót kapcsolják össze az órával. Az utas csak annyit vesz észre, hogy a vezető néha megfordítja az illatosítót. Fogalma sincs róla, hogy éppen most kapcsolta a számlálót kétszeres, háromszoros, négyszeres szorzóra.”

Hogy kiről mennyit akasztanak le, az nyilván pofára megy. Egy törzsvendéggel, aki minden este az irodájából a lakásába viteti magát, nyilván nem játsszák ezt el. Ha viszont érződik, hogy az utas tájékozatlan, nem tudja pontosan, hová tart, pláne ha külföldi is, akkor ezt kegyetlenül kihasználják. Legalábbis egyesek. Ilyen szempontból a pityókás utas is könnyű préda.

A korábbi módszer, a körözés már a múlté: senki sem viszi városnéző körútra az utasát. Egy régi taxisvicc szerint egy külföldi turista útban a repülőtér és a budai szállodája között egy óra kanyargás után megkérdezte a sofőrtől: „Mondja, hány Duna van maguknál?” Addigra ugyanis már a harmadik hídon haladtak keresztül.

Hogy miként lehet védekezni a pörgetés ellen? Ha ragaszkodunk a pontos elszámoláshoz, akkor az okostelefonok világában könnyen belőhetjük a fuvardíjat. Elég utánanéznünk, hogy milyen kilométerárakkal dolgozik az adott társaság, majd az útvonaltervezőben kiválasztani egy szimpatikus megközelítési módot, és megnézni, hány kilométer vár ránk.

„A csalásnak van egy másik, jóval gyomorforgatóbb módja is, amit elsősorban külföldiekkel játszanak el. Az utas – véletlenül, vagy mert nem ismeri a bankjegyeinket – ötszázas helyett ötezrest ad, kétezres helyett húszezrest, és így tovább. Taxisszlenggel élve »benézi« az összeget. A simlis sofőr úgy tesz, mintha észre se venné a tévedést, és ötszázasból vagy kétezresből ad vissza ötezres, húszezres helyett. Ismertem olyan kollégát – már ha az ilyet taxisnak lehet nevezni –, aki ennél is tovább ment. A japán turista adott neki egy ötezrest, mire ő kinyitotta a brifkóját, elrakta a bankjegyet, és várt. Az utas értetlenül nézett rá, majd kérte a visszajárót, mire emberünk előkapott egy ötszázast, és mutatta: ezt kapta az előbb, kérné a többit… A japán zavartan kaparta elő az újabb ötezrest, és még ő kért elnézést.”

Ha nem is vágják át az embert, azt nem árt tudni, hogy a taxis minden pluszköltséget áthárít az utasra. A fuvarszerzésnek ezer módja van, ám közös jellemzőjük, hogy jattolással járnak. A szálloda recepciósa, a kórház portása, az étterem pincére mind tartja a markát, ha üzletet hoz. Egy négy-öt csillagos szállodában például kétszáz és ezer forint körüli összeget kérnek egyetlen fuvarért, amit a taxisnak a végső árból kell kigazdálkodnia. Éppen ezért a sofőrök belemennek nem éppen legális megoldásokba is.

Jelenleg a szabályok háromszáz forintban szabják meg az alapárat, azonban ha valaki a szálloda recepciósától rendel taxit, ne lepődjön meg, ha öt-hatszáz forintos óraállásnál ül be az autóba. Így a csúszópénzt voltaképpen maga az utas fizeti. Azt sem árt tudni, hogy az éttermekből vagy szállodákból kért kocsik esetében automatikusan a legmagasabb, úgynevezett vendéglátós tarifát számolják fel. Ezért ha garasosak vagyunk, érdemes előbányászni a zsebünkből a telefont, hogy magunk hívjuk fel azt a társaságot, amelyikben megbízunk – így biztosan olcsóbb lesz az utazás. Különösen, ha odafigyelünk, hogy hányszor babrálja a sofőr az illatosítót…

És természetesen azt sem árt ellenőrizni olykor, hogy a kocsinak sárga-e a rendszáma, vagyis tényleg taxis. Járjanak nyitott szemmel a városban: elképesztő, hogy milyen sok a „fehér rendszámtáblás” műkedvelő, akinek a valójában semmilyen engedélye nincs arra, hogy személyszállítást, fuvarozást végezzen. A harmadik lenyúlási módszer nem az utast, hanem az államot károsítja meg – a taxisok nem tartoznak a fegyelmezett adófizetők közé. Kilencven százalékuk trükközik, fuvarokat tüntet el, kikapcsolt órával fuvarozik, vagy más módon trükközik. Az a nagy szerencséjük, hogy túlságosan kis halak az adóhatóság számára, egyenként kellene őket levadászni, ha pedig megbuknának, akkor sem lehetne rajtuk behajtani az adótartozást. Maradnak hát a fekete gazdaság legsötétebb zugában.

Rengeteg rémtörténet kering arról, hogy milyen bűncselekmények részesei voltak taxisok, de nem árt hangsúlyozni, hogy a hatezer fős budapesti taxistársadalomnak ez csak egy-két százalékát érinti. Több sofőr került már be a „kaptárba” azért, mert betörőket furikázott az éjszakában. A taxisok ideális segítői lehetnek az ilyen bűnbandáknak: ismerik a jó címeket, és talán még azt is elkottyantják nekik az utasok, hogy mikor mennek szabadságra. Ráadásul az éjszakában köröző  taxikat a rendőrök ritkábban állítják meg, mint a civil autókat. Ugyancsak nagy előny, hogy egy tilosban várakozó vagy hosszabb ideig járó motorral álldogáló taxi nem kelt olyan nagy feltűnést, mint más idegen járművek.

„Aki kellőképpen elkeseredett, tartozásai vannak, az könnyen bűnbe esik – mondja Csiga. – Jellemzően az autójukat bérlő droidokat csábítja el az egyszerűen megkereshető pénz, sokan amúgy is úsznak az adósságban. Egy időben nagy divat volt az embercsempészés. A taxis nem kérdezett semmit, felvette a koszovói albánokat, grúzokat meg irakiakat és kirakta őket egy megadott ponton az osztrák–magyar zöldhatár közelében. A schengeni csatlakozás rosszul hatott az üzletre: a szerb és a román határszélen erősebb lett az ellenőrzés, azért pedig már nem fizettek sokat, hogy az ember átdobja nyugatra az illegális bevándorlókat. Kevés taxist meszeltek el embercsempészet miatt, arról viszont gondoskodtak a hatóságok, hogy időről időre berángassanak elbeszélgetésre egy-egy gyanús figurát. Amikor a haverod behívót kap a rendőrségre, garantáltan összecsinálod magad, és azon rettegsz, te mikor kerülsz sorra. Jó módszer volt ez az embercsempész kör megtörésére.”

Csiga mindössze egyszer hágta át az erkölcsi szabályokat: egy csapat román zsebtolvajt vitt Párizsba lopni. Mentségére szóljon, hogy az út céljáról már a sztrádán értesült, amikor beszédbe elegyedett a tört magyarsággal, angolsággal és még törtebb francia tudással felvértezett fiatalokkal. Ebben az időben a francia szabályok még lazán ítélték meg a kisértékű lopásokat, a piti bűnözők tudták, hogy legfeljebb pár napra kerülhettek hűvösre. Visszaútra már nem tartottak igényt: összelopták a pénzt repülőjegyre. Ki tudja, lehet, hogy még business osztályra is futotta.

„Ketten voltunk sofőrök, ők meg hárman szorongtak hátul. Egy pillanatra sem féltünk attól, hogy elviszik a kocsit. Sőt, félek bevallani, de egészen jó fejek voltak ezek a román zsebtolvajok.”

Látott már a világ maffia zsoldjában álló, valamint az éjszakában drogot furikázó  taxist is. Ismernek a droszton olyan sofőrt, aki belopta magát egy idős házaspár szívébe, majd nagyobb összegeket kért tőlük kölcsön, végül pedig a családi ezüsttel távozott. Az illető ma is egy nagy cég logójával ellátott kocsiban ül.

„Súlyos probléma, hogy a vétkező taxisok idővel visszaszivárognak a rendszerbe –  állapítja meg Csiga. – Hiába rúgják ki őket az egyik vállalattól, biztosan találnak egy olyan céget, ahol éppen szükség van a tagdíjra, és nem törődnek a jelentkező múltjával. A cégek sem érdekeltek abban, hogy azonnal elküldjék azt, aki a zavarosban halászik. Jobban kijönnek anyagilag, ha egy-két hétre eltiltják őket, hiszen addig is fizetik a tagdíjat. Olyan alakokkal találkozom a droszton, akikről pontosan tudjuk, hogy megjárták már a börtönt, vagy benne voltak néhány stikliben, de nem lehet velük mit kezdeni. Így nem tisztul a rendszer.”

A mai napig vesznek fel címeket olyan taxisok, akik a saját munkaadójukat verték át, méghozzá igen ötletes módon. Az utalványos rendszer gyengeségeit használták ki, nevezetesen, hogy a voucherek esetében minden a bizalmon múlik. Egyes cégek szerződést kötnek taxivállalatokkal, hogy a munkatársaik kizárólag az ő autóikat használják. A taxisoknak készpénz helyett utalványt adnak, ők ezeket a központban tudják beváltani. A cég a taxisvállalatnak havonta-kéthavonta utalja át egy összegben a letaxizott utalványok árát. Ezek a kreatív taxisofőrök létrehoztak egy fiktív vállalatot, szerződést kötöttek, majd elkezdték behordani az utalványokat – felvették a pénzt a soha nem teljesített fuvarokért. A taxiscég vezetőinek természetesen feltűnt, hogy az utalványokért fizetnek, utalás azonban még nem érkezett. Erre is gondoltak a cselszövők: egy összegben letettek kétmillió forintot a nem létező cég nevében. Ettől egy csapásra helyreállt a bizalom, vígan váltogatták be az egyre nagyobb összegről szóló utalványokat. Mire kipukkadt a lufi, már ötmilliót tapsoltak el a fiktív cég fiktív utazásaira…

Bár izgalmasan hangzik, azért együk hozzá, engem még nem vert át taxis. Vagy izé... legalábbis nem tudok róla. És Titeket? Írjátok meg kommentbe!

A kiegyensúlyozottság kedvéért kivágtam egy részt a kötetből, mely arról szól, hogyan verjük át mi a taxisokat, amit majd egy következő posztban olvashattok.

Vagy természetesen Kordos Szabolcs Taxisvilág, Hungary című könyvében.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!