A föld alá kényszerített budapesti kortárs építészet

Orbánozás, Makoveczezés, Fekete Györgyözés. Vanessa Quirk az országházban, napirend előtt simán megkaphatta volna, hogy Gyurcsány kottájából játszó Soros-bérenc, ha politikai témákban publikálna építészeti helyett.

A budapesti kortárs építészet titkos élete (The Secret Life of Hungarian Contemporary Architecture) című cikkében ugyanis kijutott nekik a négyes metró állomásai apropóján.

Az írás először egy, Budapest művészeti-kulturális életével foglalkozó mikroblogon,  az ArtsCultureBeat-en jelent meg, majd átvette a tekintélyes építészeti portál, az Arch Daily, amelynek korábban a szerző is az egyik szerkesztője volt, Miért kényszerülnek a budapesti kortárs építészek a föld alá, hogy elismerjék őket (Why Budapest's Contenporary Architets had to Go Underground to Finf Succes) címmel.

A budapestiek lassan kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy a 4-es metrót csak unokáink fogják használni, vagy még ők sem. Én még arra is emlékszem, amikor elterjedt a hír, hogy Chuck Norris már utazott a 4-es metrón.

– idézi Vanessa Quirk Orbán Viktort a 4-es metró átadásakor.

Azon az ominózus, tavaly tavaszi beszédében szerintem Orbán megdöntötte a politikusi Chuck Norrisozás világrekordját, mert még Barack Obama sem hiszem, hogy elsütött egy beszédben többet. Orbán ugyanis így folytatta a metrómegnyitást:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azonban szerencsére ma már nem kell Chuck Norrisnak lennünk ahhoz, hogy utazhassunk a 4-es metrón.

És ebben – ellentétben a notóriusan hazudozós tudjukkiktől – 100% igazat mondott, hisz a 4-es metró utazási feltételei között valóban nem szerepel, hogy azt kizárólag Chuck Norris használhatná.

Visszatérve Vanessa Quirk cikkéhez: számba veszi, hogy a több mint 40 éven át húzódó metróprojekt valóban lassú, korrupt és drága.

Másfél milliárd eurót, a magyar GDP 1,5 százalékát emésztette fel. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a csúszáshoz hozzájárult az első, 1998-2002-es Orbán-kormány, mely a pénzcsap elzárásával az akkori ellenzéki budapesti főpolgármesternek, Demszky Gábornak tett be.

A szerző az építészetet is gyarmatosító, szovjet éra ellen lázadó Makovecz-féle organikus építészetről úgy vélekedik, hogy a rendszerváltásig kétségkívül pozitív a hatása. Ám 1992-től, amikor Makovecz a Magyar Művészeti Akadémiát megalapította, a főképp erdélyi motívumokból merítő népművészet erősítésével a magyar építészetet gettósította a nemzetközi kortárs trendektől.

Kitér a miniszterelnök falujára, az ezerhétszáz lakosú település négyezer-ötszáz fős arénájára, a felcsúti stadionra is, mint a Makovecz-örökség elrettentő példájára.

Megállapítja, hogy Budapesten, sőt Magyarországon alig épülnek színvonalas, kortárs épületek annak ellenére, hogy olyan remek műhelyek is vannak, mint például a KÉK, hiszen az állami pénzt Fekete György osztja.

Ellenben a 4-es metró megállói nemzetközi szakmai szinten is rendkívül pozitív kritikában részesültek. Az állomások sorra nyerték a nemzetközi építész díjakat. Vanessa Quirt cikkében keserűen megjegyzi, hogy

Részletesen foglalkozik az egyes állomásokkal, majd zárszóul idézi Hatvani Ádámot, a Budapest Spora Architests építésziroda (a Szent Gellért téri és a Fővám téri állomást is ők tervezték, mindkettővel nemzetközi építészdíjat nyertek) egyik alapító-tervezőjét:

Százötvenezer ember utazik rajta naponta, akik így közvetlen, kortárs építészeti élményben részesülnek. Talán jobb is így, mint múzeumokban láthatnák mindezt, mert másutt a városban nem nagyon tapasztalhatják meg, milyen is napjaink kortárs építészete.