Dekoratív dísznő tartotta izgalomban a hatemeletes szinglitanyát Pesten

2016.04.20. 00:22

A Bridget Jones annyira 1934, hogy a szinglihordák már dédszülők lennének, ha nem haltak volna meg rég végelgyengülésben. Pesten pedig azért nincsen több korai modern lakás, mert mindenki csak flancolni akart, nem otthon lenni az otthonában. Ez is kiderül egy új háztörténeti oldalról, mely az 1945 előtt épült lakásépítészetből szemezgetve mutatja meg, hogy miért van annyi sötét hall és egymásba nyíló használhatatlan szoba ma is a bérházakban, és hogy milyen régen elszakadt a lakásügy a korszerűbb áramlatoktól.

Szeretjük szeretni a korai modern építészet budapesti darabjait, követni bauhausos villák sorsát, örülni jól sikerült felújításoknak, de azt nem lehet állítani, hogy tömegével épültek volna modern lakóépületek mifelénk mondjuk a két világháború között. Fontos kivételektől eltekintve a modernitás lakásépítészeti elvei nem tudták átformálni a budapesti kínálatot.

Maradtak a XIX. századi beidegződések és a már nyolcvan éve is korszerűtlennek gondolt, „elavult életformákhoz” kitalált alaprajzok, annak ellenére, hogy az „új építészet” reformerei szerették volna itthon is idejekorán elterjeszteni például a német és holland megoldásokat.

A polgári lakás, a régimódi beosztásával, melynél minden szoba átjáró ház, ahol állandóan zavarják és nyugtalanítják egymást a családtagok és a személyzet, nem alkalmas a csendes visszavonulás számára

– írták a húszas-harmincas években a nagyvárosi lakhatást megújítani akaró építészek, abból kiindulva, hogy „a mai emberek nagyobb része már nem illik bele az ilyen lakásokba és nem is akar ilyenekben lakni”.

Saját hálófülkét igényeljen a ma embere

A lakásreform-mozgalom építészei ehelyett kisebb alapterületet, de korszerűbb beosztást kínáltak volna, azonban csak mérsékelt eredményeket értek el, nagy kompromisszumokkal. Mindez egy új oldalról, a pesti (és budai) lakásügy korabeli trendjeit bemutató Lakás-történetről tudható. Ezen Budapest Főváros Levéltára három kutatója, Nagy Ágnes, Valló Judit és Sipos András mutatja be, hogy milyen ideológiák, érdekkonfliktusok, szociálpolitikai és egyéb elvek alakították a területet.

A XIX. század végétől uralkodó budapesti bérházépítés nagy részben annak a középosztályi igénynek felelt meg, mely leginkább a társadalmi státusz reprezentálásáról szólt. Három-négy egymásba nyíló, mai szemmel feleslegesen nagy szoba, a lakás mérete pedig sokkal inkább a lakó állásának, nem pedig mondjuk a család összetételének felelt meg. Az új építészet képviselői ezt a kínálatot akarták korszerűbb lakástípusokkal bővíteni, a tömegigényeket kielégítő, modern kislakásokkal, kisebb és funkcionális helyiségekkel, ahol minden családtagnak jut legalább egy saját hálófülke.

Több kisebb szoba többet ér, mint egy nagy! Zavartalanabb munkát, elkülönítettséget biztosít, amit a ma embere feltétlenül megkíván

– adott útmutatást modern életvitelről A család tanácsadója című könyvecske is, de a kislakás az építészeti propaganda és a korszerűbb alaprajz ellenére sem terjedt el. Ennek egyik oka a félszobát sokáig nem engedő rugalmatlan szabályozás volt, de a fő, hogy a közvélemény nem akart váltani, a nagy többség a kisebb otthont lecsúszásnak és munkáslakásnak fogta fel ezután is.

Bár az I. világháború után az építkezés drágulása miatt csökkent az egyes helyiségek mérete, az alaprajzi rendszer egésze egyáltalán nem változott. Ha a visszacsúszó középosztály kisebb lakásba kényszerült, olyan lakásba költözött, ahol a helyiségek szűkösebbek voltak, de minőségjavulás, jobb térkihasználás nem járt ezzel.

Nem közösködünk

OTI-házak a Köztársaság téren
OTI-házak a Köztársaság téren
Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Az önálló lakás, a fizikailag is elkülönülő ház eszménye sokkal mélyebben benne volt a társadalomban, mint az újabb építészeti paradigmák, ahogy a szövetkezeti lakásépítés sem válhatott népszerűvé – ma is sokszor emlegetik ezt a budapesti ingatlanpiac egyik komoly hiányosságának. A kertvárosban igény továbbra is az önálló családi házra volt, így az olyan sorházas projektek, mint a ráadásul korrupciós ügyek miatt elhíresült albertfalvai OTI-telep, nem nagyon tudtak elterjedni.

Az új építészet a zártsorú, belsőudvaros épületekkel szemben inkább a sávos beépítést favorizálta volna, de 1945-ig ennek az egyetlen budapesti megvalósítási kísérlete a mai II. János Pál pápa (akkor Tisza Kálmán, később Köztársaság) téri OTI-házak felépítése volt. A tervezők (Árkay Bertalan, Faragó Sándor, Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Pogány Móric, Preisich Gábor, Vadász Mihály) itt is a divatos hallos megoldást alkalmazták, a kétszobás lakásokban egy egyszárnyú ajtóval egymásba nyíló nagyobb nappalit és egy kisebb hálószobát alakítottak ki. Már az is újszerűnek számított, hogy a szobák mérete eltért funkció szerint, és a némileg bauhausos belső megoldások is jól működnek a gyakorlatban – a 2010-es években is, a tartós beválást néhány itt tartott pápabulin még én is megtapasztalhattam.

A két világháború között valamiért modernnek számító hall elterjedését egyébként kifejezetten utálták a progresszívabb építészek: sötét, nem lehet rendesen átszellőztetni és értelmesen bebútorozni – mondták, ráadásul fő funkciójuk a szemükben fő tüskét jelentő reprezentációs igénynek felel meg, a lakók praktikus szükségleteihez pedig, mi tagadás, nincs túl sok köze.

Dísznők a szingliházban

A modern lakástípusok közül igazából csak egy tudott Budapesten 1945 előtt jobban elterjedni, a valóban kicsi garzonlakásoké. Ez elszakadt a státuszhoz kötött lakáseszménytől és általa vált végül is elfogadottá, hogy különböző élet- és családi helyzetekben eltérő igényekkel rendelkezhetnek akár illusztris középosztályi polgárok is. A garzont elvileg az egyedülállók, főleg fiatalok lakásigényeinek a kielégítésére találták ki; a magyar szinglik talán ekkor jelentek meg először olyan önálló fogyasztói célcsoportként, akik a város arculatát is formálják.

Hogy hogy nézett ki egy ilyen trendi szinglitanya a harmincas években, az gyönyörűen ránk maradt például Hegedös Károly építész naplójából, aki egy 1928-ban épített Pannónia utcai garzonlakásos bérházba költözött be, és jutott neki egy 25 m²-es, kicsi előszobából, fürdőszobából és egy szobából álló agglegénylakás. A garzonlakások itt szállodaszerűen nyíltak egy hosszú folyosóról, minden szinten külön takarítónő dolgozott, akinek a szolgáltatásait a bérlők, ha úgy akarták, igénybe vehették – írja erről szóló tanulmányában Valló Judit. Nem mellékesen ők szállították a garzonházon belül keringő pletykákat is a lakók között, például arról a „dekoratív dísznőről”, aki az információs csatornák szerint titokzatos gróf szeretőjével együtt tehetős férfiakat fosztott ki.

A grafomán építész naplója szerint a garzonlakás egyik határozott előnye, hogy „egy-egy futó-kaland »regie-költségei« között most már nem szerepel a »tête-à-tête« helyiség költsége”, de azt, hogy kit enged be a lakásába, bizony minden garzonlakónak nagyon meg kell gondolnia – tette hozzá, és fia okulására azt is leírta, hogy egy italos éjszakáján könnyelműen felszedett hölggyel folytatott kalandjának csak ügyvédi segítséggel orvosolható következményei voltak. Ettől függetlenül az építész fantáziáját is mozgatta, de feszélyezte is az, amit a hatemeletes garzonház „feneketlen fertőjének” látott,

azt képzelve, hogy az egész ingatlant valójában a prostitúció hívta életre.

Hegedös két évig lakott a garzonházban, reggelizett nap mint nap a földszinten lévő cukrászdában, majd amikor megtehette, elköltözött ő is egy nagyobb lakásba. Az új építészet pedig megmaradt izgalmas, a szakmán belül jelentős áramlatnak, de Budapestet nem tudta érdemben átalakítani.

A modernizmusnak nem volt módja a tömegtársadalom lakhatási problémáit nagyban, igényesen megoldani – maradt a gangos bérház és a kétszoba-hall városi védjegynek, amíg aztán a polgári lakásokat egy-két évtizeddel később, egy másik korszakban fel nem darabolták, a modern jelzőt pedig széles körben szitokszóvá nem tették.

Érdeklik a régi budapesti házak? Kövesse az Urbanistát a Facebookon!

  • Tippek
  • Bankszámla