Buda legtitkosabb természetvédelmi területe

Véletlenül akadt meg a szemem a Rózsadomb tetején egy utcára néző táblán, melyen az áll, hogy „Mihályfi Ernő kertje, természetvédelmi terület”. Gondoltam, micsoda különleges státusz, biztos pompás lehet egy ilyen kertben bolyongani, de sem az önkormányzat, sem a természetvédelmi államtitkárság nem tudta megmondani, ki viselik a kert gondját, ezért hetekkel később végső elkeseredésemben egy műanyagtasakos üzenetet tűztem a kerítésre. Két nap múlva egy hölgy hívott, aki megkérdezte, miért nem a klasszikus megoldást választottam és csöngettem be a kapun, mivel ők, Mihályfi-leszármazottak élnek a kertben és a hozzá tartozó házban. Újabb két hét múlva ott álltunk a kerítés túloldalán, a kertben.

A füge épp érik, a vadcitrom még zöld, a mókusok pont kergetőzésből tartanak látványos bemutatót, a madarak csicseregnek, a nap melegen süt – fantasztikus az idill. Hamar kiderül, hogy ez mind semmi. Több tucat madárfaj él a kertben a sárgarigótól a vörösbegyen át a harkályig, a mókusokon kívül pedig több kisemlős is jól érzi itt magát. Korábban csirkék is laktak a kertben, de a jelenlegi lakók inkább lemondtak a csirketartás örömeiről.

A kertet Mihályfi Ernő, kalandos életű újságíró-politikus-közéleti személyiség álmodta meg a negyvenes években Ormos Imre kerttervezővel közösen – ennyit árult el az internet elöljáróban. A helyszínen aztán még több kiderült, amikor az utódok és puli kutyáik körbevezettek minket (mivel nyugalmuk érdekében szeretnének névtelenek maradni, innentől leszármazott vagy utód néven említjük majd őket).

- amiből kerületenként van egy-kettő Budapesten (földrajzi adottságai miatt a legtöbb a 2. és a 12. kerületben).

A házat a harmincas években építették az akkor még alig beépített dombon, és már ekkor kialakítottak egy kisebb kertet mellette. „Már a harmincas években nagyon modern kert volt” – mondják az utódok. Nyolc éve állt a ház, amikor kitört a második világháború; a lakók még manapság is belebotlanak a bombázásokból megmaradt összeolvadt fémdarabkákba, nekünk is mutattak egyet. A házat szinte teljesen szétbombázták, a földet törmelékhalom borította – és paradox módon ez lett a kert szerencséje: Mihályfi 46-47 között megvette a szomszéd két telket is, ez a megoldás ugyanis olcsóbb volt, mint elvitetni róluk a bombázásokból hátramaradt irgalmatlan mennyiségű sittet. A romok egy részéből sziklakert épült, mely félkörben öleli körbe a házat, a három telekből összevont 3700 négyzetméteres területen pedig a már említett Ormos Imre szakmai vezényletével kezdett szép lassan formálódni a kert.

1948-at írunk, azóta bőven volt ideje a kert legmagasabb fájának, egy atlaszcédrusnak annyira megnőni, hogy a csúcsát a parlamenttől is lehessen látni. Mihályfi Ernő 1972-ben halt meg, egy évvel később nyilvánították természetvédelmi területté az akkor már ritka fajokkal teli kertjét,

Tett is ezért az érzésért az eredeti tulaj és grafikusművész felesége, Filo, azaz Fischer Ilona. Mihályfi amúgy is szenvedélyes gyűjtő volt, mindent gyűjtött, amit megkedvelt, külföldi utazásairól hozott magvakkal is örömest kísérletezett, és akkurátus kert-és virágnaplót vezetett.

Feljegyzéseiből nemcsak az derül ki, hogy mikor melyik virág nyílt a kertben, hanem az is, hogy nagyon sok növényt kapott ajándékba. A ma is kiváló egészségnek örvendő bálványfa például a kínai kormány ajándéka volt. Kínában járva amúgy Mihályfi Ernő is tett a fajgazdagság gyarapodásáért: banánhéjba csomagolva a zsebében hozott haza kínaililiom hagymákat, amik szépen meg is maradtak a kertben és utódaik ma is hozzák a rózsaszín virágokat; a Góbi sivatagból pedig egy szekfű-félét hozott a sziklakertbe. A szabadságharc bukása után Kossuth Lajos négy hónapot élt Sumenben, Bulgáriában, Mihályfi Ernő csak pár órát tölthetett az államférfi egykori lakóházából kialakított emlékmúzeumban, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megakadjon a szeme egy különleges kaktuszfajtán, amiből egy darabkát elhozhatott és beültetett az üvegházába. Mihályfi kísérletező kedvének egyik eredménye, hogy

rengeteg olyan növény él itt, ami akkor nem volt az, de most már védett

– mutat az egyik leszármazott néhány szál virágzó őszi kikericset, kockás liliomot, salamon pecsétjét, leánykökörcsint. Csak fafajból egyébként hetvenkétfélét számoltak az utódok, néhány fa, például a kínai mamutfenyő vagy a tulipánfa őshonos – legjobban a cédrusok érzik itt magukat -, rózsából nyolcvan tő biztosan van.

A különleges növények mellett néhány tárgyi emléket is őriz a kert: az egykori medencét ugyan már betemették, de egy kisebb szikla a Hármashatár-hegyről és egy süttői márványból készült kőpad és egy kőasztal még az eredeti állapotokat idézi. A hidrokultúrát most egy kis kerti tó képviseli, amiben aranyhalak úszkálnak.

És persze több olyan növény él a kertben, ami a családi emlékezet része: van olyan fa, amit Mihályfi unokája születésekor ültetett a grafikusművész pótnagymama, az utódok pedig számon tartják azt a Peace rózsát, amiből még novemberben vitt pár szálat a fia, amikor leendő feleségének udvarolt.

Időközben az egyik hozzátartozóra teljesen átragadt Mihályfi Ernő lelkesedése, megtanulta, milyen növények maradnak meg a köves-agyagos talajú kert vékony földrétegén. Ezen kívül újakat is ültet, sőt, a felmenő eredeti elképzeléseit is igyekszik megvalósítani:

Fogtuk az eredeti növénylistát, és ami nem volt meg, azt szép lassan megvettük. Ilyen például a júdásfa.

Van olyan növény a listán, ami nem maradt meg a kertben, azt értelemszerűen nem erőltetik. És abban is továbbviszik a családi hagyományt, hogy ők is pulikat tartanak, ahogy eddig mindenki, aki valaha a házban élt.

Érdekelnek Budapest rejtett kincsei? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!