Ebben a belvárosi házban lakott Kincsem

Volt egyszer egy „pompás, úri magyar gentleman,” úgy hívták: Blaskovich Ernő. Amihez nyúlt, arannyá vált a kezében. Apjától óriási földbirtokot örökölt, majd csodaparipája, Kincsem zsebelte be neki a versenydíjakat. Amikor az 1870-es évek végén megépíttette kis belvárosi palotáját, a szívének két legkedvesebbet akarta maga mellett tudni: a szerelmét és a lovát. A Reáltanoda utcában ma is álló, de hosszú évek óta pusztuló, egykor fényűzően berendezett ékszerdoboz emeleti termeiben koronás fők és arisztokraták adták egymásnak a kilincset, és nem mulasztották el meglátogatni a „Hungarian wonder”-t a lófejjel díszített, márványetetős istállóban. A palota másik, titokzatos lakójával azonban nem találkozhattak: a „kékszemű lady” ilyenkor visszavonult aranykalitkájába.

Egy belvárosi úri lak és építtetője

A kicsi, egyemeletes neoreneszánsz palota az 1870-es évek végén épült. A bécsi születésű, a katonáskodást a tervezőasztallal harmincévesen felcserélő Bukovics Gyula (1841-1914) első pesti épülete a Király utcai híres Dobler bazár volt, második pedig Blaskovics Ernő palotája, mellyel „magára vonta a szakkörök figyelmét.” Bukovics tervezte a Körönd egyik bérpalotáját és a Kossuth téren álló Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumot is. Egyébként pedig Ybl Miklós építészeti irodáját vezette – derül ki Bugár-Mészáros Károly tanulmányából.

Bár sokan beszélték, Krúdy pedig le is írta, hogy a Reáltanoda utca 12. a Kincsem által összenyert pályadíjakból épült, valójában már a csodaló felívelő karrierje előtt megszülettek a palota tervei. A Nemzeti Lovarda, a békebeli turfvilág és „high life” belvárosi palotáinak megnyugtató közelségében igazán otthon érezhette magát Blaskovich Ernő (1834-1911).

„Pompás, úri magyar gentleman; ha minden magyar sportman ilyen művelt, derék, jókedélyű gentleman is tudna lenni egyúttal: akkor egészen más harmónia fuvallana végig társas életünkön” – jellemezte Blaskovichot A budapesti társaság című könyv. Kincsem elképesztő sikerei a legelőkelőbb körök barátságát hozták meg neki, palotájában megfordult a walesi herceg, a német császár és a spanyol király is.

A háznak azonban volt még egy lakója, akiről sokan tudtak, de akivel nagyon kevesen találkoztak.

A „kékszemű lady”

A földszint úrnőjét Szabó Karolinának hívták. 1856 körül született Erdélyben, polgári családban. 1873-ban beiratkozott a Nemzeti Színház tanodájába, egy évvel később ismerkedett meg Blaskovichcsal és a „nagy korkülönbség ellenére is nagy rokonszenv támadt közöttük” - írta Török Imre a Kedves lovakról és furcsa emberekről című könyvben.

A régi lapokat átlapozva viszont csak 1876-ban találkoztam először egy bizonyos Szabó Karola k. a. nevével, aki akkor vendégként szerepelt a Népszínházban. A Fővárosi Lapok érdekes epizódot örökített meg a betyár kedveseként színpadra lépő húszéves Karoláról és a háttérben felsejlő bőkezű pártfogóról:

„A közönség jól fogadta s teljesen méltányolta a kezdő énekesnő vendégszereplését. Szép színpadi alak, kifejező arccal és szemmel, otthonos mozgással. Általában sok előnye van, mely figyelmet s buzdítást érdemel. [...] A közönség több dalát ismételtette s a felvonások után többször is kihívta. Az a két nagy babérkoszorú azonban, melyet dobtak neki, de mely a kezdőt még buzdításul sem illeti meg, visszatetszést szült a közönségnél. Az ismerősök kétessé teszik az ily túlbuzgósággal a sikert is; mert a közönség nagy része az efféle nyilvánosan elköveti bókolásokat méltán nézheti rossz szemmel. Tiszteljék meg, akik akarják pártfogoltjaikat a színfalak mögött.”

Török Imre szerint Karola elszigetelten élt a Reáltanoda utcai palotában: a színpadtól visszavonult, az előkelő társaság hölgytagjai nem érintkezhettek egy volt színésznővel, aki „házvezetőnője” lett egy magányos úrnak. Így Karolna csak akkor hagyta el a palotát, amikor hajnalonta a közeli templomok egyikébe sietett, vagy amikor Blaskovich zárt hintajában kikocsizott a budai hegyekbe.

Miért nem vette feleségül a dúsgazdag nemes a polgári családból származó kis színésznőt? A társadalmi különbségeken kívül, állítólag volt egy másik, legalább ilyen fontos ok. A méretkülönbség.

A szőke, ibolyakék szemű 'lady' nyúlánk, magas termetű volt – lovagja a válláig sem ért, és ezért az egyedül a nevetségességtől rettegő Blaskovich Ernő lehetőleg nem mutatkozott vele a nyilvánosság előtt

– jegyezte fel a kiábrándító tényeket Török Imre.

Érdekes, hogy az 1930-as évekre mennyire megszépítette a városi emlékezet az aranykalitkában élő kedves történetét és „a régi Budapest legirigyeltebb dámájaként” emlegették azt a Szabó Karolát, akinél annak idején egyetlen úrinő sem volt hajlandó vizitálni.

„Ez a nő szerény polgári családból származott, bár kiváló nevelésben részesült. Bájossága, kellemes modora, Blaskovichhoz való ragaszkodása, kiváló szellemi képességei messze meghaladták azt a nívót, amelyet betöltött állása, a házvezetőnői, megkívánt volna. Nem is tekintette senki őt egyszerű alkalmazottnak, mindenki tudta, hogy ennél sokkal több, Blaskovich előkelő barátai is teljesén magukkal egyenrangúnak tekintették.” ( Pesti Napló, 1931)

A bőkezű búcsú

A rejtegetett kapcsolat végül csaknem negyven évig tartott. Kincsem kissé különcnek tartott gazdája soha nem nősült meg.

Karola Blaskovich 1911-es halálakor már nem lakott a Kincsem-palotában, 1908 körül költözött véglegesen Szilasbalhásra (ma Mezőszilas) a pártfogója által vásárolt kúriába. Itt teljesen új életet kezdett és 1910-ben összeházasodott Droppa Károllyal, aki valószínűleg miatta dobta el a papi reverendát. 1929-ben haltak meg mindketten, tavasszal a 71 éves Karola, ősszel a 67 éves Droppa Károly.

Amikor 1911-ben felbontották Blaskovich Ernő fővárosi versenyistálló-tulajdonos végrendeletét, kiderült, hogy abban is bőkezűen gondoskodott egykori kedveséről. „Szabó Karola kisasszonynak – ki számos éveken át terhes gondjaimat velem készséggel s jóindulattal megosztotta, betegségemben engem kiváló gonddal, hűséggel, egész odaadással ápolt, háztartásomat teljes megelégedésemmel és előnyömre vezette – hagyományozom az összes helyben, Reáltanoda utca 12. szám alatt fekvő házam első emeletén, az utcára szolgáló két szalon és hálószobában található bútorokat, felszerelvényeket s általában az ingóságokat, továbbá az ezen lakásomban levő ezüstkészletemből 12 személyre való evőeszközt, 4 darab ezüst gyertyatartót és 12 személyre való teakészletet, hagyományozom szabad választása szerint” - idézte később a Pesti Napló.

A szerelmi fészek sorsa

A gyermektelenül meghalt Blaskovich Ernő unokaöccsére hagyta a Reáltanoda utcai palotát. Az épület sorsáról ezután nem sokat tudni. A városvédő Ráday Mihály 1982-es, Unokáink sem fogják látni című könyvében már csak a hanyatlásnak indult épület veszteségeit vehette számba. A háború utáni leválasztások által felszabdalt házban Ráday Mihály ekkor még lefotózhatta az egyetlen, úgy-ahogy megóvott lakás részleteit: a selyemtapétát, a díszes kerámiakályhákat, az ólomüvegablakokat, a faragott ajtókat, a lereszelt sarkú márványkandallót és a beázás miatt málló falakat.

Kincsem istállója akkoriban az Úttörő Áruház raktára volt (ma már az sem áll), az egykori kocsiszínt pedig lakássá alakították. Azóta eltelt harmincöt év. A környéken bekövetkező bontások miatt a védett Blaskovich-palotát is kiürítették, évek óta lakatlan.

Semmi nem emlékeztet már a 19. századi Budapest jellegzetes figuráira: a különc és lóimádó gentlemanre az ő „nyakigláb kancájával” és odaadó társára, az egykori színésznőre, akik közel negyven éven át laktak a Reáltanoda utcai palota falai között.

Az épületet jelenleg építési háló borítja, amint bővebbet tudunk a felújításról, megírjuk.

Köszönet  Ráday Mihálynak és a FSZEK Budapest Gyűjteménynek, továbbá  dr. Kardos Tamásnak, hogy felhívta a figyelmemet Török Imre Kedves lovakról és furcsa emberekről című könyvére. A héten bemutatott Kincsem című filmről itt olvashatjátok az Index kritikáját, itt pedig meghallgathatjátok a Kultrovat podcastinterjúját a rendezővel.

Érdekelnek a budapesti házak titkai? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!