Bontással kezdték Rákóczi születési helyének rekonstrukcióját

Borsiban – egy ugrásra Sátoraljaújhelytől, a szlovák oldalon – van egy régi épület. Nem túl látványos: kastélynak nem elég cifra, várnak nem elég monumentális. Egy kis mellékutcában van, egyik felén családi házak kertjei a szomszédai, a másikon már a faluvégi focipálya. Mégis, évente sok ezer ember kíváncsi rá és látogatja meg télen-nyáron.

Itt született ugyanis II. Rákóczi Ferenc.

Bár jelenlegi állapotában talán nem annyira hívogató, mint sok más társa szerte a Kárpát-medencében, a borsi kastély saját jogán is igen izgalmas épület. Ráadásul remekül lehet rajta tanulmányozni, mit tud tenni egy emlékhellyel a jó szándékú, ám dilettáns hagyományápolás (amire majd egy külön cikkben térek vissza). Most azonban jelentős változások kezdődtek a házon. Megindult az a helyreállítási munka, amit a tervek szerint 2020-ra fejeznek be. Ha elkészül, biztos egész más szemmel néznek rá azok is, akik nem tudják, mitől is olyan fontos ez a műemlék.

A borsi kastély története egészen egyedülálló: eredetileg két szomszédos kúria, kiskastély állt ezen a helyen, melyeknek tulajdonképp még a tulajdonosa sem volt ugyanaz. Az egyikben a Zelemériek, a másikban a Henyeiek laktak. Ha úgy tetszik, az apósa telkére épített magának új házat, Zeleméry Kamarás Miklós, mikor elvette Henyei Margitot. Idővel azonban összeépítették az épületeket, ez lett a későbbi nyugati szárny, amelyiken a mai főbejárat van. Mindez még az 1500-as években történt. A következő évszázadban aztán újabb és újabb részek tapadtak a meglevőkhöz: lett bástyája, istállója, gazdasági és további lakószárnyai, meg új pincéje.

Közben egyre csinosabb lett, amiben szerepet játszhatott az is, hogy három generáción át a lányok örökölték: mindig női rezidencia maradt. Igazi fénykorát az 1600-as évek derekán, Lorántffy Zsuzsanna idején élte a kastély. Ő épp olyan irányító személyiség volt, ahogy azt abban a korban egy ház úrnőjétől megszokhattuk. A férje – I. Rákóczi György – sokat volt távol, így ő intézte a Rákóczi-birtok ügyeit a katonák felfogadásától az építkezésekig. Ekkor bővítették leglátványosabban a kastélyt, és ekkor nyerte el gyönyörű reneszánsz díszeit is. Alighanem szép kertje is volt, hiszen az úrnő erről is ismert volt: a legenda szerint neki köszönhetjük a magyarországi tulipánkultusz megszületését.

Sokáig úgy tartották, hogy dédunokája, II. Rákóczi Ferenc véletlenül született itt. A hagyomány szerint Zrínyi Ilona Munkácsról Regécre tartott, s közben megszállt a kastélyban, ahol váratlanul életet adott fiának, 1676. március 27-én. Pedig az időközben előkerült dokumentumok szerint tudatosan készítették fel a helyet a szülésre. Ami végül is nem meglepő. A Rákóczi-birtokok közül ugyan a közeli Sárospatak volt a reprezentatívabb, nagyvilágibb, de ez volt az elvonulós, csendes, a hétköznapi rezidencia. Amely ráadásul kifejezetten „női épületnek” számított.

A Rákócziak bukása után a kastély sem fejlődött tovább, egy-két kisebb toldást-foldást, szerényebb dúlást és sorscsapást leszámítva nem sok minden történt vele a huszadik század közepéig. Szóval a nagyja megrekedt a reneszánsz stílusnál, a későbbi divatok mind elkerülték. Aztán jött a műemlékvédelem!

Alighogy 1938-ban visszacsatolták a települést Csehszlovákiától, megkezdődött a Rákóczi-kastély helyreállítása. Akik azon keseregnek (teljesen joggal), hogy mostanában nyomtalanul eltűnt házakat építünk vissza a semmiből, ahelyett hogy meglevő kincseinket mentenénk meg, egy dologgal vigasztalódhatnak. Volt rosszabb is. Amikor nem visszaállítottak valami régit, hanem olyanra alakítottak át több száz éves épületeket, amilyenre szerintük építeniük kellett volna őseinknek. Így lett például gótikusabbnál is gótikusabb a Mátyás-templom. De nem valami magyar betegség volt ez. A 19. század végétől a 20. közepéig Európa szerte nagy divat volt olyanra alakítani a régi épületeket, amilyeneknek a kortársak szerint eredetileg építeni kellett volna. Csak hát ezek a fránya gótikus és reneszánsz mesterek nem tudták, milyen egy rendes gótikus vagy reneszánsz épület. Szóval nekiláttak a borsi Rákóczi-kastély átalakításának is.

Azt azért minden élcelődés mellett tegyük hozzá, hogy Lux Kálmán – és fia, Lux Géza – megmentette a kastélyt. A munkák során sok értékes részlet nyerte vissza eredeti fényét, és az újraálmodásnál is a kor elvárásainak és szokásának megfelelőn jártak el a helyreállítással.

Ennek során a nyugati szárnyon található gazdasági épületet lebontották (kár, könnyen lehet, hogy az egy igen régi építmény volt), és a helyére új, historizáló szárnyat húztak fel – máig nem tudni pontosan, milyen funkciót szántak neki. A leglátványosabb változást azonban az északi és nyugati szárny átalakításával érték el. Itt a sarokban már megvolt annak a kétszintes tornácnak az előzménye, amit valamikor az 1700-as években toldhattak az épülethez, s azt Luxék végigvezették mindkét irányba. Ma talán ez a legmeghatározóbb eleme a kastélynak, bár semmilyen előzménye nincs annak, hogy valaha lett volna itt ilyen.

A háború után ugyanaz a sors jutott a borsi Rákóczi-kastélynak is, mint ami a határ innenső oldalán volt jellemző társaira a szocializmus éveiben. De legalább megúszta komolyabb lepusztulás nélkül: leginkább raktározásra használták, egy időben a falu általános iskolája is az épületben működött.

Terv persze több is született, és kisebb állagmegóvó munkák, apróbb felújítások azért voltak a házon. Nagy előrelépést jelentett, hogy 1990-ben a borsi önkormányzat tulajdonába és a helyi Rákóczi Egyesület kezelésébe került az épület, majd 1998-ban a két állam műemlékesei közösen kezdtek dolgozni rajta. Ekkor kapott új tetőt, és a legöregebb sarokrészét – amennyire lehetett – helyreállították. Aztán 2005-ben elakadt a dolog, és csak húzódott a folytatása – egészen mostanáig.

2013-ban ugyanis a két államfő megegyezett a rekonstrukció folytatásáról, majd egy kis huzavona után végül – elsősorban magyar pénzből – megindulhatott a rekonstrukció. Mi, a Teleki László Alapítványon keresztül 805 millió forinttal szálltunk bele, a szlovák fél hozzájárulása egyelőre „egyeztetés alatt áll”. A teljes rekonstrukció mindenesetre a nagyjából a duplája, 1,6 milliárd forintba fog kerülni.

A helyreállítás Wittinger Zoltán és Pásztor Péter tervei szerint és irányításával zajlik. Amikor ottjártunk, épp lekapták a tetőt, ami elsőre elég furcsának tűnik, hiszen az látszólag nem volt rossz állapotban. Megvan azonban az oka. Egyrészt bár a héjazat új, de alatta a szerkezet igen csak cserére szorult (az ezredfordulón erre nem volt keret), másrészt az átalakítás során magasabbra emelik. Egyrészt eredetileg is ilyen volt, másrészt az ablakok feletti rekonstruált timpanonok így válhatnak újra láthatóvá. Ezek a reneszánsz díszek nagyrészt eltűntek az évszázadok alatt. Visszafaragták őket, volt amelyik ablakot el is falazták, ráadásul a negyvenes években eléjük épített ámbitus is sokat kitakart belőlük.

Na igen az a bizonyos kétszintes ámbitus, vagyis a tornác!

Ha a teljes történelmi hűségre törekednének a rekonstrukciónál, annak bizony el kellene tűnnie. Már ha a kastély fénykorához szeretnének visszanyúlni, valamikor Lorántffy Zsuzsanna idejébe. De ma már ezen a téren is túllépett a műemlékvédelem. Nem történhet meg az, ami mondjuk a Salamon-toronnyal 150 éve, mikor annyira román korira akarták visszaállítani, hogy leverték a gótikus díszeket.

Az ámbitus megmarad. A sarokrészen úgy, ahogy már kétszáz éve is megvolt, a többi helyen csak a földszinten hagyják érintetlenül a téglaboltíveket. Az első szinten fagerendák tartják majd a tetőt. Ezzel egyrészt jelzik, hogy ott valójában nem volt ilyen korábban, de ami fontosabb: láthatóvá teszik a reneszánsz ablakkereteket, amiket szépen rekonstruálnak mindenhol.

Ha megvannak a munkákkal, természetesen újra visszarakják a cserepeket: de most már mindkét szárny egyforma színű fedést kap. Mint a építészettörténeti kutatást végző Krcho János elmondta, eredetileg nem cserép, hanem zsindely fedte a kastélyt. Ezt azonban Krasznahorka várának leégése óta nem engedélyezik Szlovákiában, aminek nem igazán örülnek a műemlékvédők. Nem csak a történelmi hűség miatt (hogy nézne már ki mondjuk egy zsindelyes harangláb hódfarkú cseréppel?). Azért sem, mert a Felvidéken számos helyen épségben fennmaradtak több száz éves fedélszékek, amelyek azonban nem bírnák el a cserepek súlyát. Hasonló amúgy a hozzáállás Magyarországon is, dohognak is a szakemberek, hogy fából lehet ugyan házat építeni, de téglaházra nem tehetnek fatetőt. Na de vissza a kastélyhoz!

Ha minden jól megy, februárra elkészül az első ütem, vagyis maga a történelmi épület helyreállítása nyílászáróstul, tetőstül, restaurálásostul. A következő ütem az épület megtöltése lesz funkciókkal. A reneszánsz szárnyakban marad a múzeum (vagyis reméljük, hogy nem marad hanem valami jobb lesz), valamint múzeumpedagógiai termeket, a működéshez szükséges irodákat, rendezvénytermeket alakítanak ki benne. A negyvenes években felhúzott Lux-szárnyban pedig a tervek szerint egy hotel lesz. Ilyen szempontból kész szerencse, hogy nem csak történelmi részei vannak a kastélynak.

A terv, hogy minél inkább önfenntartóvá tegye az önkormányzat a létesítményt, például esküvők szervezésével. Nagyon klassz lenne, ha a kastélykert kialakítására is jutna pénz – hiszen azzal, mint arról korábban szó esett, az épületek rekonstrukciójánál jóval kisebb költséggel, sokkal látványosabb változás érhető el. Hogy mi másért lenne jó odafigyelni még a parkra, arról majd egy következő cikkben számolok be.

Addig is örüljünk neki, hogy újabb történelmi emlékünk menekül és újul meg. Drukkolok neki, hogy szép legyen.