A Párisi udvar szebb, mint valaha volt

Nem túlzok a címben, a ház jelenlegi állapotában alighanem szebb, mint megépültekor volt: láthatóvá váltak olyan részletek, amelyek azelőtt soha, és korábban kihasználatlan tereibe sikerült életet lehelni az átépítéssel. A hotelnek tett kompromisszumok (a tetőráépítés és a passzázs  „beltérbe vonása”) ellenére maga a ház elképesztően jól néz ki, tele tök jó megoldásokkal. A szálloda egyéves csúszás után megnyílt a Hyatt-lánc tagjaként, de még nem üzemel teljes gőzzel, így a kivitelező Market Építő szervezésében bejárhattuk az egészet.

A ház történetét és a hotellé alakítás részleteit ebben a cikkben foglaltam össze, most lássuk, milyen lett a kész épület. Járjuk be a földszinttől a tetőteraszig!

A Párisi udvar legendás passzázsa

A Párisi udvar átépítése kapcsán a legnagyobb vihart kavaró és legtöbbeket érintő kérdés az volt, hogy vajon mi lesz a káprázatos üvegtetővel fedett sétálóutcával, vagyis a passzázzsal, miután az V. kerületi önkormányzat eladta a házat arab befektetőknek. Egy darabig úgy volt, hogy a passzázs nem kerül magánkézbe, aztán valahogy mégis odakerült, bár ment a sumákolás, hogy nem is. Szóval lássuk, mi lett a vége:

Legalábbis én még olyan sétálóutcát nem láttam, amit két végén üvegfal zár le, melyen dupla kapus szélfogón át léphetünk be, és ami mellett egy őr áll, bent pedig egy teljesen hétköznapi módon berendezett lobbi, étterem és kávézó van. Szóval erre ezentúl senki nem fog rövidíteni, ha le akarja vágni a Ferenciek – Petőfi Sándor utca sarkot. És persze nem is igazi bevásárlóutca abban az értelemben, mint ahogy az építésekor megálmodták, és amihez hasonló egykor több is volt Budapesten, de mára hírmondójuk se nagyon maradt.

Ettől függetlenül, ha valaki be akar menni, hogy megnézze vagy lefotózza a belső tereket, simán megteheti a hivatalos megnyitó után (ami valamikor június közepén lesz, pontos időpont még nincs), ezt a helyszínen is megerősítették a szálloda részéről. Igaz, ezt szinte bármelyik másik hotellel megtehetjük Budapesten, itt azonban igyekeznek be is csalni az embereket: már most hirdetik mint turistalátványosságot, és azt ígérik, a kávézó árait sem lövik az átlag belvárosiak fölé, szóval szeretnék, ha népszerű helyszínné válna a fővárosiak körében is.

Persze a sétálóutca elvesztése nem az építészek (a Nagy Csaba és Pólus Károly vezette Archikon) sara, a felújítás pazar, sőt részükről még a lezárások is elegánsan sikerültek. Az utcára néző nagy üvegfelületeket amúgy is szellemesen pótolták, illetve egészítették ki. A Jégbüfé-korszakhoz képest sok szempontból hagyományosabb, ugyanakkor kortárs megoldások születtek a kirakatszinten. Benn is rengeteg apróságot állítottak helyre a passzázs belső terében.

Szépen restaurálták például azt a két fa telefonfülkét, amiket még valamikor a két világháború között helyeztek el az épületben. Ezek amúgy valószínűleg termékbemutató kirakatokként fognak működni, az egyikben már el is helyeztek egy italmárkát – igaz, kicsit suta dizájnnal.

Fantasztikus üvegkupolák

Na de ha valahol nem szemmagasságban néz először körül az ember, akkor az a Párisi udvar passzázsa. Hiába a gazdagon díszített a falak, hiába van a lábunk alatt klassz Villeroy & Boch padló, benne üvegtéglákkal, melyek egykor a pincébe vezettek fényt; ahogy belépünk, önkéntelenül is felnézünk, mert az üvegmennyezet lenyűgöző. 

Műalkotásként legalább annyira csodálatra méltó, mint mérnöki munkaként. A Haas és Somogyi Luxfer prizmáival készült üvegkupola

Az öntöttvas szerkezetbe helyezett évszázados fénycsapdák beragyogják a teret, amit Róth Miksa üvegei, rengeteg öntött-, némi kovácsoltvas és bronzelemek, valamint nagyrészt a Zsolnay-gyárból származó kerámiák tesznek teljessé.

Ez az egyik része a háznak, amely alighanem jobban néz ki, mint bármikor korábban. Az ilyen üvegmennyezetek ugyanis jellemzően természetes fényt kapnak felülről, mert egy udvart fednek be, ahogy például azt az Otthon Áruháznál láthattuk. Itt azonban már eredetileg is csak részben volt udvar a tető felett, sok helyen épületszárnyak alá kerültek az üvegboltozatok.

Most nemcsak a mesterséges felülvilágítást dolgozták ki alaposan, hanem alulról is fényt kapnak az üvegek. Bár néhány mennyezetre irányított reflektor került már ide a szocializmus éveiben is, most apró részletességgel kísérletezték ki, hogy tökéletes legyen a csillogás. A belső világításnak amúgy még egy fontos szerepe van. A központi kupolát ugyanis részben felülről is láthatóvá tették.

Ezt korábban egy egyszerű „doboz” védte kívülről, most olyan szerkezetet emeltek fölé, amely egyrészt biztonságosan tartja az üvegszerkezetet, másrészt oldalról láthatóvá is teszi. Mi csak nappal láttuk – éjszaka valószínűleg még vagányabban néz ki. Ez a látványosság némiképp oldja az udvar kissé nyomasztó szűkösségét, ami egy részleges beépítéssel nyerte el végleges alakját. 

Luxushotel irodaházból

A másik sokszögű belső udvar befedése viszont az egyik kedvenc terem a házban. A passzázs mór túldíszítettsége tényleg káprázatos, de annyira tömény, hogy egyszerűen belefárad az ember szeme. Utána pár lépcsőfordulóval megérkezni a hivatalosan lounge-nak nevezett gangos belső kertbe vizuális megkönnyebbülés. Nekem kifejezetten tetszik a belsőépítészeti kialakítása is, finom, nyugodt, harmonikus. Vendégként imádnék itt ejtőzni.

Érdekes a ház szerkezete, melyről nagyon kevés szó esik – mindenkit a lélegzetelállító belső utca és a díszes homlokzat foglalkoztat. Nos, az a helyzet, hogy egyesek szerint maga az építész, Schmahl Henrik is így volt ezzel bő egy évszázada:

nem mindenhol tökéletesen kidolgozva az illeszkedést, mondjuk, egy hatszögletű térhez. Ez kihívást és lehetőséget egyaránt jelentett az Archikon építészeinek.

Az egykor banki irodákat, feljebb lakószinteket tartalmazó épületbe kellett beügyeskedni a szállodai szobákat, egy fitnesztermet és egy wellnesst, meg persze tárgyalót is. Az aprócska spa kifejezetten hangulatos lett a lehetetlen alaprajzi adottságok ellenére: bensőséges, és a belsőépítészetért felelős Kroki Stúdiónak sikerült elkerülnie a „műmór csapdát”. A legklasszabb a prizmakupola fölé helyezett tárgyaló, mely természetesen hatszögletű. 

Négy szobát néztünk meg, de ezzel nem láttuk az összes típust. Ahhoz ugyanis mind a 110-et végig kellett volna járnunk – állítólag nincs két egyforma. Ez könnyen elképzelhető, már csak a meglehetősen egyedi ablakkiosztást tekintve is. Az elsőre nehéznek tűnő feladatokat tökéletesen megoldották a tervezők, legalábbis a mintaszobáknál – jó arányú terekkel, kényelmes fürdőszobákkal. Nagyon kedvemre való volt az a fürdő, amelyikben a kádból nézegethetünk ki a Ferenciek terére – egészen meglepett, hogy volt, aki szerint ezt a kitűnő kilátást kár volt elpazarolni ilyesmire, amikor szobát is tehettek volna mögé.

A legjobban egy kéthálós apartman tetszett, amelyet úgy kellett beépíteni 80 négyzetméteren, hogy csak egyetlen ablakkal dolgozhattak, ráadásul széttartó falakkal kellett számolni az épület különös alakja miatt. A megoldás két üvegfalú háló lett, középen egy fogadótérrel. Elegáns, szellemes kialakítás, ahol fel sem tűnik a vendégnek, hogy nem szándékosan született ez a forma.

A berendezés mindenhol art deco, ami elsőre fura egy szecessziós háznál, de teljesen oké. Finom, harmonikus, és nagyon klassz, hogy nem akar extravaganciával előkelő lenni. Egyedül a szobákba függesztett képeket (a ház részleteiből összeállított kollázsokat) éreztem idegennek ebben a környezetben.

A vitatott emeletráépítés

A tetőszinten két egybenyitható elnöki lakosztály van. Ezek nem voltak teljesen készen, nem is fotózhattuk őket, de különösebben nem is fogtak meg. Hogy is foghattak volna. A lényeg itt a páratlan panoráma: a Gellérthegytől a Szent István-bazilikáig, köztük a tető Zsolnay-orgiája. És ezzel el is érkeztünk a következő neuralgikus pontig.

Egy régi épület átalakításánál elég egyértelmű befektetői elvárás, hogy a többletköltségek ellensúlyozásaként beépítik a tetőteret, vagy ha az nincs rácsapnak egy plusz szintet a házra. A Párisi udvar teteje lapos volt, szóval az utóbbi történt. Ez persze nagyon megosztotta szakértőket, és – mint az az erről szóló Urbanista-poszt körül kialakult vitából kiderült – a közvéleményt is. Természetesen több művészettörténész ismerősömmel is beszéltem erről. Volt, aki szerint

a tetőépítmény érzéketlenségére sajnos semmiféle építészeti magyarázat nincs,

egy másikuk úgy nyilatkozott, hogy

a ráépítés nekem is necces, de nem bántó.

Tény, hogy az elnöki lakosztályokat több lépcsőben hátrébb húzták, így leginkább csak a tér túloldaláról látszik a ráépítés. Ugyanakkor a vakító fehér felület elég feltűnő. Az előző posztban bemutatott fotókhoz képest annyi változás történt, hogy növényeket ültettek a tető peremén kialakított földsávba. A tervezők ugyanis eredetileg is úgy képzelték, hogy részint leomló, részint álló zölddel oldják az átmenetet. Az volt a koncepció, hogy ha valaki felnéz, egy tetőkertet lásson, aminek mégiscsak jobb az üzenete, mint egy betonkockának.

Páratlan Zsolnay-kincsek

Persze nem csak ez volt a kemény feladat odafenn. Helyre kellett állítani a nagyon rossz állapotban levő kerámiákat, illetve a hiányzókat pótolni. A felső szintekről azt nyilatkozták az átépítést tervező építészek, hogy azok már eredetileg is silányabb minőségben készültek el, amiben közrejátszhatott az is, hogy a tervező Schmahl Henrik meghalt a munka befejezése előtt. A sors fintora:

Már ekkor is sok helyen megúszósra vették a tetődíszek kialakítását, több helyen törmelékkel töltve fel a belsőket, de a szocializmus idején végzett felújítás is okozott pár furcsa meglepetést. Egyes erkélykonzolok például teljesen elkorrodálódtak a burkolat alatt – röntgenvizsgálatra volt szükség, hogy tisztázzák az állapotukat bontás nélkül.

A Párisi udvar egy gigantikus Zsolnay-hegy. Megépültekor egész Európában nem volt nagyobb kerámiahomlokzat, de ma is a leghatalmasabbak között van. A 250 ezer elem van a homlokzatába építve, a legkisebb 20 dekás, a legnagyobb 65 kilós. Összesen 10 ezer darabot kellett pótolni, ami nem volt egyszerű menet. 

Értelemszerűen nem egy egyszerű újrarendelésről volt szó, egyesével kellett mintát venni, a minta alapján lemodellezni, hogy milyen öntőformára is lesz szükség, ugyanis sok más anyaggal ellentétben a kerámia jelentősen zsugorodik égetés közben. Nagy kérdés volt az is, hogy milyen színű cserepeket gyártsanak: olyanokat, mint amilyenek az eredetiek voltak újonnan, vagy olyanokat, amilyenek most, bő évszázaddal később. 

És ha már a homlokzat díszeinél tartunk. Érdekes apróság, hogy meghagyták (szerintem amúgy nagyon helyesen) a ház homlokzatán azt a mozaikot, ami az építés évszámára utal, de csak a szocializmus idején került fel, az egykori takarékpénztári felirat helyére. 

Mindent egybevetve, a ház tényleg gyönyörű lett. Ami a problémás területeket illeti, a tetőráépítéssel (mely sokaknak talán fel sem tűnik) alighanem könnyebben megbarátkozik a város, mint a terráriummá alakított passzázzsal. Igaz, ha oda belépünk, tényleg olyan szépségében csodálhatjuk meg a Párisi udvart, mint amilyen soha nem volt korábban.