Auguszta
4 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

A nép rendszert kíván

2010.05.11. 10:18 Módosítva: 2010.05.11. 13:55
A most felálló második Orbán-kormánytól két dolgot nem kértek a választók: hogy kényesen ügyeljen a demokratikus játékszabályok betartására, és hogy tényleg nagyot változtasson az országon. Ki az a demokrata, aki a világos választói akarat ignorálását követelné?

A 2010-es választásokat a Fidesz úgy megnyerte, ahogy demokráciákban ritkán szokás. A témában nálunk szakértőbb angolszászok ennél jóval kisebb arányú választási győzelmet is földcsuszamlásnak neveznek. Az első fordulóban a választók több mint fele szavazott a pártra, a másodikban pedig kiderült, hogy az egész országban mindössze három olyan kis szeglet van, ahol nem a Fidesz jelöltjét gondolják a legalkalmasabbnak a közügyek intézésére. Ma a demokratikus Európában gyakorlatilag nincs népszerűbb párt a Fidesznél.

A közel hárommillió Fidesz-szavazó számtalan okból szavazhatott Orbán Viktor pártjára, az azonban egészen biztos, hogy túlnyomó többségük nem azért, hogy a következő magyar kormány mindenképpen a demokrácia kényes játékszabályaival foglalkozzon. A Fidesz nem is ezt ígérte, hanem amit általában a politikai pártok szoktak: rendet, gyarapodást, és hogy ami eddig folyt az országban, annak véget kell vetni. A pártok persze a világon mindenhol össze-vissza hazudoznak a választási programjukban, de ahhoz kétség sem fér, hogy Orbánék meg fognak próbálni rendet és gyarapodást teremteni. Meg fognak próbálni.

Korona

A magyar közvéleménynek és közbeszédnek abban a szegletében, amely most mikroszkopikus kisebbségbe került, nem volt népszerűbb téma az utóbbi években, mint annak taglalása, hogy Orbán Viktor mennyire nem demokarata. Amikor néhány hónappal az őszödi beszéd után egyértelművé vált, hogy az MSZP-nek nemcsak mennie kell, hanem takarodnia, hirtelen ismét előkerült a koronaúsztatás és a háromhetente ülésező parlament.

Igaz, 1998 és 2002 között az Orbán Viktor által vezetett kormány bizony követett el ostoba, sőt, antidemokratikus dolgokat. Speciel a valamiért ennek demonstrálására leggyakrabban előrángatott két példa közül ostobának is csak az egyik, a koronaúsztatás nevezhető. Az eddigi egyetlen Fidesz-kormány húzásai közül azok voltak az igazán antidemokratikusak és ostobák, amelyeket az utóbbi húsz év összes magyar kormánya elkövetett: a közvagyon kreatív szétosztása barátoknak és üzletfeleknek, valamint a rendszerváltáskor elmulasztott társadalmi és gazdasági reformok tovább halasztgatása. Pontos antidemokratikus rangsort nehéz lenne az eddigi öt (nyolc?) kormány között felállítani, de abban talán egyet lehet érteni, hogy nem a Fidesz volt a mélypont.

Az kétségtelen, hogy Gyurcsány Ferenc mellett Orbán Viktor volt az egyetlen magyar miniszterelnök, aki szemmel láthatóan élvezte a hatalmát. Az ilyen életveszélyes emberektől pedig jobb félni, mint megijedni. Bár sokak szerint ez pitiáner részletkérdés, és szimpla hobbi csupán, Orbán focihoz való viszonya is kifejezetten rémisztő. Egészen egyszerűen azért, mert ez klasszikusan az a terep, amelytől még azok a politikai vezetők is igyekeznek távol tartani magukat - Rodriguez Zapatero spanyol miniszterelnök jó példa erre - akiket egyébként a labda rugdalása nagyon érdekel. A hazájuk futballjában szerepet vállaló politikusok mindig ugyanolyanok: a Berlusconik, Kadhafik és mindenféle pitiáner latin-amerikai erős emberek. Jóízlésű demokrata politikus nem szól bele a fociba, és kész.

Most azonban nem az a fontos, hogy Orbán előző miniszterelnöksége alatt hogy vezette az országot, az meg még kevésbé, hogy ki mit tippel a következő évekre. Az egyetlen fontos kérdés, hogy mit vár el a Fidesztől ez a hatalmas, most a pártra szavazó tömeg, és hogy az új kormány meddig hajlandó elmenni a nép igényeinek kielégítéséért.

Országalma

Az elmúlt nyolc év megbocsájthatatlan bűneit hosszan lehetne sorolni. A legsúlyosabbak közt azonban mindenképpen ott van a demokrácia szó bemocskolása, cikivé és szalonképtelenné tétele hosszú évekre. (A másik hasonló tragédia egyébként a liberalizmus sértéssé alacsonyítása, de ezen most inkább az sírjon, aki toleranciára és öngondoskodásra épülő pártot tevez alapítani a közeljövőben.) Nem csoda hát, hogy a négy parlamentbe kerülő párt között egy sincs, amely magáénak érezné a nyugati demokráciák mindkét alappillérét, a liberális piacgazdaságot és a szólásszabadságot.

A szólásszabadságot nyíltan csak a Jobbik korlátozná, de amit az MSZP és a Fidesz tett médiatörvény-ügyben, az elég világosan megmutatja, hogy a két nagy párt hogy képzeli el a sajtó szabadságát. Az LMP áll e téren a legjobban, ők cserébe a piacot korlátoznák, akárcsak a Jobbik és a Fidesz. Valamint az az MSZP, amely ugyan baloldali párthoz méltatanul igyekszik rendre bizonygatni kapitalista meggyőződését, az utóbbi nyolc év korrupciós ügyei viszont komolyan vehetetlenné tesznek mindent, amit a szocialisták tisztességes versenyről mondanak.

Ilyen antidemokratikus parlamenttel bizony igaz, hogy a 2010-es választások rendszerváltást jelentenek Magyarország számára, illetve éppen a rendszerváltás lezárását. Ennél világosabban a magyar nép nem mondhatja ki, hogy nem kér a nyugatias demokráciából. Hogy elege van abból, amit ez az ország húsz év alatt a maga sajátos demokratikus keretein belül el tudott érni.

Miért kérne többet a "piacgazdaságból", ha nem tudott élni vele, hiszen a hatalmasok köptek annak játékszabályaira, a kicsik meg annyira nem tudtak vele mit kezdeni, hogy a magyar vállalkozási kedv ma az egyik legalacsonyabb Európában? Miért kérne a "szólásszabadságból", ha az azt nagy hangon követelők silány sajtótetmékeket és kétes értékű műalkotásokat képesek csak előállítani?

Jogar

A 2010-es országyűlési választások üzenete tehát világos, és csak kifacsart és alapvetően antidemokratikus érvekkel lehet azt bizonygatni, hogy a második Orbán-kormánynak a mindenféle szabadságjogok őrzésével kellene leginkább foglalkoznia, nem pedig a dolgok rendbetételével és a köz- és ez egyes magánvagyonok gyarapításával. Az idealisták szerint persze ez a két cél megvalósíthatatlan a demokratikus játékszabályok betartásával, csak hát már nem 1998 van.

Amikor Orbán Viktor először jutott hatalomra, a világban az volt a konszenzus, hogy egy ország és egy nemzet minél szabadabb, annál sikeresebb. Az azóta eltelt bő évtizedben azonban kiderült, hogy ez nem így van, és ha nem is az egész világon, de annak jelentős részén igenis nagyon szép sikereket lehet elérni egy rakás alapjog sárba tiprása mellett is. És az is, hogy teljesen szabadon is lehet hatalmasakat pofára esni.

A földrajzilag és még számtalan egyéb szempontból a két társadalmi modell között lavírozó Magyarországon máig nem világos, hogy melyik utat járva lehet komolyabb sikereket elérni. A liberális piacgazdaság hívői számára mindenesetre intő jel lehet, hogy az ország valóban sikeres települései közül a legtöbbet klasszikus kiskirályok vezetnek, akik gyakorlatilag élet és halál, de legalábbis minden pénz és szó urai. Lehet, hogy ez országosan is működne.

Az új kormány - vagy legalábbis Orbán Viktor - nyilván tisztában van azzal, hogy Magyarország most van abban a történelmi pillanatban, amikor már annyira elege van egy rakás dologból, hogy amennyiben reális esélyt lát ezen dolgok jobbra fordulására, cserébe sokmindenről hajlandó lemondani. Gyurcsány Ferenc azt nem fogta fel soha, hogy az embereket a korrupció és a lopás kevésbé zavarná, ha közben épülne is valami. Maréknyi újságíró háborodna csak fel a Margit-híd felújításának folyamatos drágulásán, ha legalább gyorsan elkészülne. A Kínában tökéletesre kifejlesztett recept egyszerű: senki sem fog siránkozni, hogy a párt haverjai milliárdokat lopnak el, ha közben két hónap alatt épül meg egy autópálya, három alatt meg egy metróvonal.

A szólásszabadság magasztos és nemes eszme, de elég csak a magyar sajtó egynapi termését végigböngészni, hogy kiderüljön, ebben az országban a közönség elég kevéssel is beéri. És egyébként még az újságírók is készek kompromisszumokra. Ha a kedves olvasónak van a sajtóban dolgozó ismerőse, kérdezze csak meg, hogy hajlandó-e mondjuk két hónapot börtönben ülni, ha cserébe végre megépül az M0 vagy a Ferihegyre kivezető gyorsvasút. A magam részéről én annyit tudok ígérni, hogy ha a Nyugati téri aluljárót valaki képes kipucolni, és ragaszkodik hozzá, hogy cserébe én valami ésszerű időtartamot rács mögött töltsek, hazám számíthat rám.

Palást

A legvalószínűbb persze az, hogy az új kormány nagyjából úgy fog mindent tovább csinálni, ahogy az eddigiek. Ha valamit még kevésbé kíván a magya választópolgár, mint szabadon burjánzó liberális  demokráciát, az egészen biztosan a radikális változás. Dehogy akar változást az adócsaló vállalkozó. Dehogy akar változást a zsebre dolgozó orvos. Dehogy akar változást a teljesítménykényszer hiányában kényelmes semmittevésben ellavírozó egyetemi tanár. Dehogy akar változást az ekhózó újságíró. Ezt Orbán Viktor is nyilván tudja.

Amit az új kormány szándékairól, Pintér Sándortól Martonyi Jánosig tartó névsoráról tudunk, az leginkább azt jelzi, hogy az elmúlt nyolc (húsz) év fog zökkenőmentesen folytatódni, csak most egy másik érdekcsoport kívánságai szerint. Ha azonban Orbánék úgy döntenek, hogy igenis megpróbálják máshogy, akkor a logikus (és furcsán hangzik, de a demokratikus) út a tekintélyelvű, rendpárti, keleties irányba vezet.

Ha sikerrel járnak, nehéz lesz amellett érvelni, hogy máshogy jobb lett volna. A kormány csak azt tenné, amivel a nép megbízta. Közben azért érdemes lesz minden mozdulatukat a szokásosnál is kétkedőbben vizslatva felügyelni.