Az alkotmányos forradalom visszavág

Semmiféle alkotmányozási kényszer nincs, egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországnak valóban szüksége van új alkotmányra.

Két okból merülhet fel komolyan, hogy mégis. Az egyik az alaptörvény 1949-es dátuma. A másik, hogy amikor a rendszerváltók elfogadták a rendszerváltást lehetővé tevő módosításokat, megígérték, bele is írták a szöveg elejébe: amit összehoztak, az átmeneti, később csinálnak másikat, igazit, fontosat, okosat. Azóta szinte minden parlamenti ciklusban felhorgad a késztetés az alkotmányozásra, bizottságok alakulnak, előterjesztések készülnek, hegyek vajúdnak, egerek születnek. Egyetértés nem volt soha, az elképzelések mindig elég távol álltak egymástól ahhoz, hogy maradjanak a dolgok a régiben.

Most azonban olyan helyzet alakult ki, amikor az alkotmánnyal is bármit megtehet a többség. Nekiláttak, újfent létrejöttek a megfelelő testületek, ütemtervet dolgoztak ki, megkérdeztek boldogot, boldogtalant, olvasnak-fogalmaznak, azt mondják, tavaszra elkészül az új szöveg, a képviselőknek csak annyi dolguk lesz a parlamentben, hogy igen gombot nyomogassanak.

A javaslatok érkeznek, érkeztek számolatlanul, írtunk róluk többször, csodálkoztunk, hogy egyebek közt az Állami Számvevőszék is koronát szeretne a preambulumba, mások gyerekeknek adnának szavazati jogot, megint mások a vasárnap szentségét szentesítenék. Jól van, mondtuk a különös ötletek láttán, vizsga lesz ez a szerkesztők számára, meg kell mutatniuk, képesek-e kipiszkálni az ocsú közül a búzát.

Hogy a végén ne torkolljon valami összegányolt alkotmányparódiába az embert próbáló nekibuzdulás. Ebben a pillanatban kicsit sem tűnik hibátlannak a kép. Az, hogy az evangélikusok a monogám házasságra, a zsidók a tízparancsolatra esküsznek, egy-egy tipp a sok közül. Az viszont másként esik bele a latba, amikor bizottsági tagok nyilatkoznak a határon túli magyarok választójogáról. Nem elszólják magukat, nem gondolatkísérleteznek, hanem végigturnézzák a médiát szervezetten.

Amikor a 2004-es népszavazás előtt lezajlott az első, a későbbieknél is vehemensebb vita az úgynevezett kettős állampolgárságról, a baloldal nemcsak azzal érvelt, hogy jönnek majd azok, elveszik a munkát, a nyugdíjat, a kenyeret, és megbecstelenítik a szüzeket, hanem azt is fel-felvetették – ijedten –, hogy jobbra húzó meggyőződésükkel felboríthatják a politikai egyensúlyt. Ilyesmiről szó sincs, mondták erre jobbról, az állampolgársághoz nem jár szavazólap, ahhoz nem elég az útlevél, állandó lakcím kell, és még mennyi minden, ami az ilyesmivel jár. Ezt mondta még idén nyáron is a Fidesz, mielőtt csaknem teljes konszenzussal – mínusz Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor, Molnár Csaba, továbbá öt tartózkodó – elfogadta a parlament a törvényt. Egyszerű képlet: az szavazzon, aki szavazatának minden következményét viseli.

Világos, hogy az ötlet csak ötlet, tiszta, hogy ha belevennék az alkotmányba a passzust, az lehetőséget teremtene, nem kész helyzetet. De ha megvan az elv, nem bonyolult hozzáigazítani a gyakorlatot. Innen nézvést nem kell hisztérikusnak lenni annak a következtetésnek a levonásához, hogy a jobboldal pozícióinak bebetonozásával bajlódik alkotmánypiszkálás közben is. Pláne, hogy határon túlról is jönnek az olvasatot alátámasztó nyilatkozatok. „Igenis nagyon fontos, hogy Magyarországon olyan parlament és kormány legyen, amely a határon túli magyarok véleményét is kikérve áll fel, mert akkor egészen biztos, hogy mindig nemzetben gondolkodik a Budapesten fennálló kormány” – mondta a Duna tv-ben Szász Jenő erdélyi pártelnök.

A nemzetben gondolkodó kormány kivár, nemigen mond semmit. Nyilván csak tesztelik a közvéleményt – az első erősebbnek tűnő ötlettel. Később jöhet a többi. Koránt sem biztos, hogy megéri. Az alkotmány újraírásához fél év sem kell tényleg. Ám a felhajtással épp a kormányoldal emelheti annyira fontossá az ügyet, hogy a választók is sejtsék-értsék a súlyát. Ilyenkor a kis ostobaságok jóval nagyobbaknak látszanak, ha nem is kicsik, még nagyobbaknak. Az ostobaság támadási felületet ad.

Az 1989-es, lényegét tekintve mégiscsak új alkotmány rendszerváltó időkben született. A kerekasztal körül mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie. Most másmilyen idők vannak. Orbán V. azt mondja, forradalom volt a szavazófülkékben. Dehogy volt. Az emberek elküldték a sokszorosan alkalmatlan kormányt, kétharmados többségbe szavazták az újat, négyötödösbe a jobboldalt. Hogy ilyen körülmények között konszenzusra lehet-e vergődni, az az eddigi részletek alapján kétséges.

„Egyszeri, bármilyen valóságos, de mégis rendkívüli politikai helyzetet alkotmányba foglalni azonban hosszabb távon akadálya lehet a normális kormányzásnak, és nehezen egyeztethető össze alkotmányos hagyományunkkal” – írja az e heti HVG-ben Sólyom László exállamfő, az Alkotmánybíróság első elnöke. A kétharmados alkotmány is alkotmány – de kicsi, sárga, savanyú. Ha komolyan gondolják Magyarországot, teljes egyetértés kell. Ha nem születik meg tavaszra, dolgozzanak tovább. Ha nem születik meg soha, ott egye meg a fene.

Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországnak valóban szüksége van új alkotmányra.