Akár nem

Csanádi Imre, a nagy magyar költő egyszer gyalog igyekezett munkahelyére. Hirtelen egy kislány hangját hallotta – ez a bácsi volt az! -, s azt vette észre, hogy kisebbfajta fenyegető tömeg ered a nyomába. Bemenekült egy közeli boltba, rendőrt hívtak, följelentés esett, szörnyű megaláztatás érte, mert – mint kiderült – egy szerencsétlen mutogatós embert kerestek, akivel összetévesztették. S mivel folyt a rendőri eljárás, valamilyen kapcsolata révén eljutott Budapest rendőrfőkapitányához. S akkor szembesült a legrettenetesebbel – még évek múltán is remegett a hangja, amikor közös munkahelyünkön elmesélte nekem –: a főrendőr
megnyugtatta, hogy bokros érdemeire való tekintettel „elsimítják” majd az ügyet, miközben azt is éreztette, hogy tudni véli, elkövette, amivel vádolták.

Ez a régi-régi történet jutott eszembe „Gyáva kormány = NEM MENŐ” című publicisztikájukat olvasva. A cikk gondolatmenete az, hogy a kormány filozófusok kisebb inkorrektségeivel, lopásaival szemben mer kekeckedni, de a nagy korrupciókat bezzeg nem veszi elő. „Filozófusoktól, 81 éves, apró zsidó néniktől mindenki vissza merné követelni a pénzét, akár tényleg ellopták, akár nem.” Mi volna, ha egy gyakorlott újságíró abból a hipotézisből indulna ki, hogy „akár
nem”? Hiszen erre minden oka meglehetne, túl a gyakran hangoztatott ártatlanság vélelmén.

Nem ébreszti föl a gyanúját a harmadik hete folyó szakadatlan hecckampány (a Magyar Nemzet című napilapban), amely gyanúsításai igazolására egyetlen fenntartható tényállítást nem tudott felsorakoztatni? Nem tűnik föl neki, hogy a sodrából kihozott 81 éves, apró zsidó
néni – mellesleg világhírű filozófus és a haza büszkesége – ingerült válaszát kontextusából kiforgatva idézi a lap, de egy hete nem ismerteti olvasóival az alantas sejtetések, rosszindulatú vádak tételes, teljes körű és tárgyszerű cáfolatát, amely időközben nyilvánosságot kapott
más fórumokon? Nem jut eszébe, hogy az említett lap minden egyes számában megismételt állítás logikája – „liberális filozófusi kör, amely szinte naponta állítja erkölcsi pellengérre a konzervatív oldal szereplőit”, s lám, most maga válik vádolhatóvá – meg is fordítható, s netán azért szemelgettek sok száz sikeres tudományos pályázat – liberális, konzervatív, szocialista és ismeretlen politikai beállítottságú – nyertesei közül éppen ilyen módon, mert ezek politikai kritikát merészeltek hangoztatni?

Nem fogja föl, hogy ha a lap – saját állítása szerint – „mintegy tucatnyi filozófust, illetve elismert gondolkodót hívott fel, hogy kommentálja az ügyet, de ettől csaknem valamennyien elzárkóztak”, akkor ennek más oka is lehet, mint amit az újság állít, hogy ugyanis „félnek”. Esetleg az erkölcsi undor. (Azóta több konzervatív, politikai beállítottsága szerint jobboldali filozófus elhatárolódó nyilatkozata is nyilvánosságot kapott – természetesen más fórumokon.) S ha egyetlen neves filozófus, Nyíri Kristóf akadémikus készpénznek véve a lap információit, egy bizonyos erkölcsi minőséget megtestesítve meglepetésének és fölháborodásának ad hangot, akkor könnyű utánajárni, hogy ő korántsem elfogulatlan kommentátor. A nyilvános adatok ismeretében ugyanazzal a logikával és demagógiával egyébként ő is megvádolható lenne 40 millió rénusi forintok elsíbolásával, tekintve, hogy az ő kutató-konzorciuma – nyilván éppolyan kifogásolhatatlan módon, mint mi – nyert egy pályázaton. A pályázat a tudományos kutatások finanszírozásának világszerte elfogadott és általános formája.

Értem én, hogy a sok vidám abszurditás Heller Ágnesről, Vajda Mihályról és a pénztárgép csilingeléséről az Index publicisztikájában azt sugallja: nehogy már komolyan vegyük ezeket a dolgokat. Engedtessék meg azonban, hogy én, mint az egyik megvádolt és besározott ember, mégis komolyan vegyem. Nem a Magyar Nemzet hecckampányát, nem is
az elszámoltatási kormánybiztos velünk kapcsolatos ténykedését – az hidegen hagy. Hanem azt a közhangulatot, amely még tisztességes emberekkel is elhiteti, hogy mindenki lop (rajta kívül), hogy nem zörög a haraszt, s egyéb népi bölcsességek.

Radnóti Sándor