Töketlen országnak töketlen vezetőt

Egyszer az életben mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy igazán tökös legyen. Legtöbben a farkunkat behúzva kisétálunk az ilyen helyzetekből, hogy aztán évekkel később is előjöjjön az a szív körüli, szorító érzés a mellkasban, mikor eszünkbe jut, hogy a fenébe is, csak meg kellett volna lépni.

Dr. Schmitt Pál kisdoktorija kapcsán szinte minden, a folyamatban résztvevő embernek volt egy ilyen pillanat az életében. Kezdve az opponensekkel, bár ők mától hivatalosan is hibásak – ha valóban látták, hogy Schmitt összeollózta az anyagot, mondhatták volna, hogy ejnye, Palikám, nem lesz ez így jó, mi lesz, ha 20 év múlva kiderül... Majd azt mondod, a mi hibánk?

Lehetett volna tökös a vizsgálatot végző, tényfeltáró bizottság is, a munka nagyobbik részét már elvégezte helyettük a HVG és az Index. Mondhatták volna, igen, megvizsgáltuk, és hát nagyon úgy tűnik, hogy a Köztársasági Elnök Úr végeredményben leginkább nem írta meg ezt a kisdoktorit, legjobb esetben is csak fordította. Nem kellett volna félni a plágium szó használatától sem. Itt volt az alkalom, hogy visszaadják a mára közröhejjé vált bizottságok talán sohasem volt fényét, de nem, pont ugyanaz történt, mint mindig – a gólvonal előtt megálltak, és elkezdtek valaki másra mutogatni.

Lehetett volna tökös az egyetem vezetése is, a rektor és a dékán. Visszavonathatták volna a címet, – még mindig megtehetik –, erre az elkent jelentésre hivatkozva is, mert míg a felelősség kérdésében maszatolt a bizottság, az bizony, hogy a disszertáció egy másolat, még ebben a jelentésben is benne van. Valamit mondani egyébként is kötelességük lenne, a bizottság jelentését értékelniük kell, és hivatalosan is kimondani: marad a doktori cím vagy nem, persze mindkét kiálláshoz megintcsak kell egyfajta tökösség.

Lehetett volna tökös a ma felhívott egyetemek közül bárki. Iszonyatosan üres gondolat az, ami úgy kezdődik, hogy „jól mutatja a mai magyar állapotokat”, de bizony jól mutatja, hogy senki nem volt hajlandó kommentálni az esetet, ide-oda pattogtunk a rektori hivatalok titkárnői között. Nem feltétlenül azt vártam, hogy a rektorok és professzorok egymás lábát taposva nyilatkozzák majd azt, hogy legalábbis elkeserítő, mennyire kitolnak éppen a többi doktorral, de azért az mindent elmond, hogy egy olyan válaszoló sem akadt, aki speciel helyeselte volna a mostani döntést, aki csak egy kicsit, de gyengítette volna ezt a szavak nélküli egyetértést. Itt volt az alkalom, hogy megmutassák: a tanárok nem azok az emberek, akiknek igazságtalanságáról mindenkinek van egy rémes sztorija, hanem azok, akik megbuktatják a rossz tanulót, függetlenül az iskolát támogató szülők anyagi helyzetétől.

Lehetnénk most mi, tudják, az emberek is tökösek, mert ez a helyzet nem pártállástól, hovatartozástól, vallástól függ. Schmitt Pál kisdoktori disszertációja „szokatlanul nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul”, tudjuk jól, mit jelent ez, mert ha nem is vagyunk mind doktorok, azért másoltunk matekházit a nagyszünetben, és ha nem tudtuk elmagyarázni a megoldást a táblánál felelve, hát meg is kaptuk érte, ami járt.