A legundorítóbb hűtlen kezelés

Biztosan van abban valami logika, hogy miért kell egyenruhás segédlettel több tucat rendőrnek kimennie egy alapítványhoz. De másra jutni, mint hogy részben erődemonstrációról, másrészt arról van szó, hogy az ügy vélt súlyát így lehet érzékeltetni az erre fogékony közönségnek (mert ugye BIZTOS nem mennének ki a rendőrök, ha nem lenne nagyon komoly ügy), józan ésszel nem lehet.

Remek fordulat lenne azt írni, hogy ennél kevés undorítóbb dolog történt az elmúlt években, de ugye azért történt pár. És még csak az sem igaz, hogy hétfői események példátlanok. És nem, nem csak az elmúlt négy év: ahogy a Kossuth tér körbekordonozása 2006-ban, a Demszky-féle traktoros táblák kihelyezése 2007-ben, és persze még lehet sorolni példákat, úgy ez a mostani történet is a joggal, az erővel, a hatalommal való visszaélés tipikus esete. És ha büntetőjogilag nem is fogható vagy értelmezhető, bizony a legundorítóbb hűtlen kezelés: 

Tegyük félre egy pillanatra az egész, sok szempontból döbbenetes norvég civil alapos ügy eddigi fordulatait, vagy azt, hogy miről is szól az egész történet.

Maradjunk a hétfői akciónál, és nézzünk csak néhány nagyon egyszerű tényt, amiket aztán próbáljunk annak fényében értékelni, hogyan is működik ma Magyarországon a „szolgálunk és védünk” elv mentén és a jogállamiság egyik bástyájaként a rendőrség és a hatalom.

Egy hete tudjuk, hogy civilek elleni háború újabb fejezeteként nyomozás indult. A Kehi feljelentést tesz a rendőrségen, és ennek nyilván véletlenül kiszivárgott tényét megerősíti. Csak a hülye nem tudja, hogy az ismeretlen tettes ellen indult nyomozásban a norvég pénzek és az Ökotárs a célpont, az alapítvány vezetője maga nyilatkozik erről a múlt héten, sőt, megerősíti: igen, adtak kölcsön pénzt a pályázóknak, ez szerepel a nyilvános beszámolóikban is. Ugye ez az egyik, most bűncselekményként vizsgált dolog, miközben már itt bűzlik az egész, hiszen az egész Btk.-tényállás üzletszerűséget feltételez, és nem azt, hogy akár civil, akár gazdasági partnernek valaki esetileg kölcsönöz. Mindegy. (Ahogy az is, hogy a hűtlen kezelés – szintén elég nehezen érthető – gyanújából az egyik logikusan adódó feltételezés, hogy a norvég állam lenne a sértett, szóval a gyanúsan politikai motivált nyomozás most őket védi, hahaha.)

Tételezzük fel, hogy az alapítvány(ok) tényleg kőkeményen jogosulatlan pénzügyi szolgáltatást nyújtottak, de legalábbis a rendőrség gyanúja megalapozott. Tényleg az a módja a bizonyítékok beszerzésének, hogy ha egy héttel azután, hogy nyilvánosságra hozzák a nyomozás tényét, a szépemlékű diszkórazziákhoz hasonló erőkkel vonulnak ki közismerten veszélyes civilekhez? Mire gondoltak? Ha nem elég gyorsak, nincsenek elég sokan, akkor a rendőröket éppen elégetett titkos dokumentumok, papírokat sebtiben rágó és lenyelő bölcsészek fogadják? Vagy az utolsó pillanatban még sikerül az ügyetlen munkatársak kezéből kimenteni a vécét eldugító, később nyilván perdöntő papírtömeget? Vagy fegyveres ellenállástól tartottak?

A betöréseknél, kocsilopásoknál legendásan gyorsan intézkedő, egyébként tényszerűen leterhelt rendőrségnek 30-nál több embert kell mozgatnia egy ilyen ügyben? Tíz civil nyomozó kell még a Demnetnél tartott házkutatáshoz is? Anélkül, hogy bárkit idéznének, vagy bekérnének iratokat?

Önmagában ijesztő, ha a rendőrség ilyen szakmai színvonalon dolgozik, azaz nem elég, hogy kiválóan felméri egy óriási súlyú ügy jogi alapjait, de utána tényleg azt gondolják, hogy a legalábbis erősen megkérdőjelezhető eljárásban majd így tudnak bizonyítékot szerezni. Hogy nem elég beidézni, hogy nem elég bekérni dokumentumokat, hogy meg sem nézik, hogy annak, amit keresnek, évek óta nyilvánosságra hozott nyoma van.

Kizárt, hogy ekkora erőt felsőbb parancs nélkül ilyen ügyben mozgatni lehet, kizárt, hogy szakmai szempontok alapján indokolt lehet ilyen ügyben, ilyen módon házkutatni. És persze, a jog nem tiltja, egyébként: nem volt egy percig sem jogszerűtlen, ami történt, nyomozás van, ugye, és erre majd nyilván hivatkozhat is a rendőrség. Ahogy arra is, hogy

(Az megvan, ugye, hogy van ám olyan alapítvány is az országban, aminek ügyeivel kapcsolatban sokadszor indult eljárás, de a januárban indult legutóbbi nyomozásban eddig érdemben felmutatni semmit nem sikerült.)

Csak mellékesen: a Kossuth téri kordon ügyében több mint négy évet kellett várni arra, hogy miután már a bíróság is kimondta, a rendőrség újabb belső vizsgálata kényszerűen elismerje, aránytalan korlátozás volt (nem mellékesen, egy civil szervezet harcolta végig a sztorit). Mire megtörtént, már hír is alig volt belőle. A jogállamiság, az átlátható és elszámoltatható közszféra csodálatos magyar modelljének  példája ez. És persze annak, hogy liberális vagy illiberális demokrácia ide, polgári értékek oda, ebben az országban