A postagalambadó már nem kellett volna

Gereben mindig is törvénytisztelő állampolgár volt. A NAV felé sosem volt tartozása, de azért a törvényes kerülőutakkal élt, amikor lehetett. Ezért amikor a kormány bevezette a távközlési adót, a telefonhívásait elkezdte az interneten intézni. Szinte minden távbeszélgetését sikerült a világhálóra terelnie, csak az édesanyját hívogatta még a vonalason (ami csak azért volt, mert így olcsóbb volt a netelőfizetés).

Az internetadó aztán véget vetett ennek. Gereben tisztességesen fizette a 150 forintot gigabájtonként, de a hanghívásokat lassan emailekre cserélte, mert úgy sokkal kisebb volt hó végén a netszámla. Persze így nem láthatta Skype-on a fővárosban tanuló gyerekek arcát, és a hangjukat sem hallotta, de ezt az áldozatot meghozta, mert kellett a pénz a gyerekek torrentjeire.

A levelenkénti 1 forint ugyan első hallásra nem tűnt soknak, de Gereben több ezer emailt írt egy hónapban, ráadásul a fogadott levelekért is kellett fizetni 20 fillért, amit a spamekért is bevasalt az állam. Gereben kiszámolta, hogy olcsóbb tartani egy-két postagalambot, és a lábukra kötözött pendrive-okon küldözgetni ismerőseinek a leveleket és a legújabb sorozatepizódokat (amikhez sajnos már csak a feketepiacon lehetett hozzájutni).

Ugyan ez a módszer lassabb és megbízhatatlanabb volt, mint az email, kényszerből sokan követték Gereben példáját. Meg lehetett szokni a dolgot, Gereben minden üzenetet elküldött egy biztonsági galambbal is, és így általában azért a célba ért valamelyik állat. Ráadásul jó kis mellékest keresett a lakásában lassan rendszeres látogatókká váló turisták révén, ugyanis felkapott turisztikai látványosság lett a furcsa ország, ahol még mindig postagalambokat használnak. A bizniszben segítettek Gereben gyerekei is, akik időközben hazaköltöztek a kollégiumadó miatt.

Persze az idill csak addig tartott, amíg be nem ütött a galambadó. Az állatonkénti havi 250 forint (plusz 100 forint minden zsák galambtápra) miatt megint ki kellett találni valami újat, már csak azért is, mert a turisztikai adó miatt a kis idegenforgalmi mellékes is elmaradt. De Gereben leleményes volt, ha kerülőutakat kellett kitalálni, akárcsak a többi magyar. Hamar civil mozgalom szerveződött analóg kommunikációs központokkal, amik rossz időben fény-, jó időben füstjelekkel továbbították a digitális tartalmakat. Minden ilyen központban számítógépek százai dolgoztak, hogy a füstjeleket és a távreflektorok villanásait nullákká és egyesekké alakítsák. Igaz, így elég lassú volt az adattovábbítás, de egy Jenna Jameson-pornóképre érdemes volt két-három nap füstölést rászánni, és a módszer még akkor is jobban megérte, mint a galambozás, amikor a parlament kétharmados többséggel elfogadta a civiladót.

Az analóg központok viszont megmaradtak, ezért a magyarok hamar feltalálták magukat: futárlánccal továbbítottak papírra írt bájtokat, amiket önkéntes adatfeldolgozók pötyögtek be a központokban. Gereben gyerekei is csatlakoztak ehhez a hálózathoz, ezért Gerebenhez kicsit hamarabb eljutott a két héttel ezelőtti Index, mint a szomszédjaihoz. A papíradó bevezetése már csak kisebb zökkenőt okozott a rendszerben, a futárok onnantól kezdve bemagolták a bájtokat, és emlékezetből mondták fel a központokban.

Aztán megtörtént a baj. A kormány az élőbeszédre is kivetett egy kommunikációs különadót, de Gereben erről nem értesült, mert az erről szóló Magyar Közlöny egyik bájtját rosszul tanulta meg a nagyobbik gyerek, és pont ez a rész nem jutott el Gerebenhez. Így történhetett, hogy egyik este, amikor a kocsmában mesélt egy Szalacsi-mémet a szomszédnak, odalépett hozzá egy idegen, akiről kiderült, hogy a NAV álruhás nyelvőre, és megbüntette adócsalásért. Gereben nem tudott fizetni, és hamarosan a szájalók börtönébe került. Ahogy a cellájában ült, és hallgatta az odakint a rácsadó miatt panaszkodó foglárokat, elgondolkozott, hogy hol csesződött el ez az egész ennyire.