Bármikor használható általános véleménycikk

Van az a pont, ahonnan már nincsen tovább. Van az a pillanat, amikor megáll a tudomány. Amikor a végletekig feszül a húr. Gondoltuk volna négy évvel ezelőtt, hogy ez lesz ma? Hittük volna ezt, látva az egymásnak feszülő erőket? Hát persze, hogy nem. 

Pedig mennyi előjele volt mindennek. De vakok voltunk, pedig volt, aki kongatta a vészharangot. 

Sokunkban kavaroghatnak most a gondolatok. Van, akiben ilyen, van, akiben olyan, és tegyük a szívünkre a kezünket: van, akiben amolyan.

A rendszerváltáskor még másképpen gondoltuk. Még elhittük, hogy máshogy lesz. Aztán lett, ahogy lett. Így. Most már feleslegesek a szavak. 

Persze amikor az egész elkezdődött, már tudni lehetett, hogy előbb vagy utóbb vége lesz. A dolgok már csak így működnek: elkezdődnek, aztán egyszer csak véget érnek. De az, hogy ennek így lesz vége, na, erre egy-két örökké krákogó és elégedetlenkedő megmondóemberen kívül senki sem számított. 

Válaszút elé értünk. De nem most. Vagy most, de annak, hogy most vagy nem most, igazából nincs is jelentősége. De ha most nem történik semmi, akkor később se fog. És legbelül tudjuk, hogy később se fog, miközben persze ez így nem igaz, mert nyilván történni fog, de talán nem úgy, ahogy akarjuk. És ami a legrosszabb, hogy talán nem akkor.

A fenébe is, mindannyiunk felelőssége fújni a sípot!

Nézem az embereket a metrón, a villamoson, a buszokon, és tanácstalanságot látok az arcokon. Merre tovább? Arra vagy erre? Nem állítom, kérdezem.

Nem könnyű ebben a viharos időszakban jó döntést hozni. Talán csak az vigasztalhat sokunkat, hogy jó döntést hozni sosem volt könnyű. De vigasztalhat-e ez minket? Talán igen. De az is lehet, hogy nem. Vagy csak félig-meddig. De vajon a félig-meddig az elég vigasz-e? Valakinek talán igen. De ez sem túl megnyugtató.

Fordulóponthoz érkeztünk. Nincs okunk csodálkozni azon, hogy mindez megtörtént. Hogy bekövetkezett. Az idáig vezető út tele volt jelekkel, amikre ha figyeltünk, tudnunk kellett volna, hogy ide jutunk. De nem figyeltünk. Vagy figyeltünk, de nem voltunk elég éberek. Végül is mindegy, a kialakult helyzeten ez már nem változtat. 

Most mindenki várja az utolsó felvonást, mintha az előzőeknek lett volna bármilyen eredményük is. Mintha itt lenne következménye bárminek is. Mintha számítana, hogy mégis kinek és hogyan, merre és mennyi. Mintha lenne bárminek is tétje.  

Az, hogy elegünk van ebből, a legkevesebb. És a legtöbb is egyben.

Tudom, súlyos mondatok ezek, magam sem értem teljesen, pedig már kétszer visszaolvastam.

Ezúttal saját magunkat kell legyőznünk. Nevezzük ezt feladatnak. Ehhez kell az erő. Ideje szembenéznünk azzal, amit tettünk. Mert bármilyen furcsa, ezek mi vagyunk.  Most már nem elég ezt tudnunk, a véleményekből le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket is. Amíg nem késő. Mert sosem késő. De akkor nem mindegy? Na látják, ez jó kérdés. Mert ha sosem késő, akkor sosem késő. Akkor mindig lehet halogatni.  

Most úgy tűnik, van remény. Vagy nincs. De ez a történet már nem erről szól. Jaj, Istenem! Nagyon örülnék, ha nem így lenne.

Csakhogy sajnos mindig van lejjebb. Mindig.