Diktatúra?

Kutya nehéz úgy bírálni a túlzást, ha a túlzásnak oka van.

2018. április 8-án vasárnap éjjel, miközben az Alkotmány utca végében már bontották a Közös Ország Mozgalom sátrát, egy csapatnyi fiatal sietve kétszer is körbejárta az országházat, legalább így birtokba vették, mint a birodalmi épület kupolája körül köröző sirályok. Persze barátaim is voltak köztük, szóritmusoló slammerek, megöleltek és mosolyogva hívtak, tartsak velük. Mentem is, legalább a Szabadság téren át, és közben egyiküknek elmondtam, amit itt leírok. 

Nagy Imre szobra felé járhattunk, amikor ismételt „Demokráciát!”, és „Diktátor!” kiáltás adta a lelkes séta ritmusát. 

Hosszan lehet sorolni az okokat, amiért sokan demokráciáért, vagy diktatúrát kiáltanak. Vannak, akik szerint a számtalan módon szervezett kormánypárti előny miatt kizárt volt, hogy az ellenzék megnyerje az országgyűlési választást. Az ellenzéki pártok viszont a kormányváltás ígéretével kampányoltak, és voltak, akik reménykedtek ennek a sikerében. Ez még természetesen nem elegendő a demokráciához. De az is kétségtelen, hogy az ellenzék (beleértve ebbe mindenkit, aki kormányváltást akar) legalább tüntetéseken, a közösségi oldalakon, a kormány által nem ellenőrzött sajtóban és a nyilvánosság más tereiben válogatott szavakkal bírálhatja a kormányt, ami nem jellemző a diktatúrákra. 

Aki szólásszabadságával élve mégis diktatúrát kiált, nyilván a hatalmi önkényt akarja korlátok közé szorítani. De ha a diktatúrázás túlzás (számomra annak tűnik), akkor a hatása éppen ellenkező lehet: A 2010 óta Magyarországon módszeresen kialakított, szinte korlátlan hatalom-központosítás felszámolására tett erőfeszítéseket gyengítheti.

Ezért tűnik szükségesnek felhívni a figyelmet arra, hogy ha a diktatúrázás túlzás, kerülése a politikai vitában nem csak azért fontos, mert az ellenfél méltányos értékelésének önértéke van, akkor is, ha a méltányosság nem viszonzott. Aki ilyen túlzásba esik, csapdába is esik, a saját maga által ásott verembe. Két okból is.

Az elmúlt években minden korosztályból gyakran hallható diktatúrázás észre sem vetten nehezíti az ellenzék (beleértve ebbe mindenkit, aki kormányváltást akar) saját tévedéseiről és hibáiról való gondolkodást. Minél eltúlzottabb az indokoltan is éppen eléggé bírálható, a hatalma korlátait valóban folyamatosan bontó kormány bírálata, annál inkább úgy tűnhet, hogy az ellenzéknek úgysincs mozgástere. És akkor miért is kellene megkérdőjelezni az ellenzék saját gondolatait és cselekedeteit?

A túlzásnak tűnő diktatúrázás azt is eredményezheti, hogy az ellenzék árnyékra vetődik, a tényleges politikai ellenfél helyett annak felnagyított árnyékával küzdve.  

A választásokat követő szombaton a magyar szabadságért folytatott évszázados küzdelmek emlékét hűen őrző pesti utcák és terek teltek meg erőszakmentes tüntetőkkel. Százezres sokaságban, a puszta jelenlétünkkel emeltünk szót, azon honleányos és hazafias ellenzékiek nevében is, akik nem tudtak ott lenni. Az április 21-i, remélhetően még nagyobb tüntetésre is igaz lesz: a szavak erejét nem a túlzás adja (az éppen gyengíti őket), hanem a méltányos, következetessége miatt fenntartható, saját tévedéseket és hibákat is számba vevő beszéd.

A szerző szólásszabadság-kutató, slammer, a Tilos Rádió műsorkészítője.