Férfi vagyok és hódítani akarok, légyszi ne heréljetek ki!

Dübörög a #metoo-kampány, rengeteg nő kérte ki magának, hogy a férfiak olyasmiket akartak elvenni tőlük, amiket nekik eszük ágában sem volt odaadni nekik. És ettől a férfiak már nem tudnak hova kapni, mert az egésznek az lesz a vége, hogy betiltják az udvarlást, a hódítást, és minden zaklatásnak számít majd, ami egy nőnek éppen nem tetszik. Ezt mondta pár hónapja Catherine Deneuve is, aki szerint meg kell hagyni a férfiak jogát arra, hogy „ostromolják a nőket” és „csókot lopjanak tőlük”. És ezt mondja most egy kiváló magyar színész-rendező, Pelsőczy Réka is, akinek nyilatkozatát napok óta idézgetik: „Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad” – mondta.

Szóval teljesen érthető, ha a férfiak veszélyben érzik magukat, a heréikkel és a szexuális étvágyukkal együtt: hogy lehetne a #metoo után úgy közeledni egy nőhöz, hogy abból biztos ne legyen bajunk?

Érdemes tehát megvizsgálni, mi lesz a normális, egészséges, potens, a nőkkel való intim kapcsolatokra vágyó férfiakkal, akiknek eszük ágában sincs nemhogy megerőszakolni senkit, de fájdalmat, traumát okozni sem bárkinek, és akik biztosan nem úgy akarnak csókot és kielégülést lopni maguknak, hogy arról a világon mindenki tudja, a másik félnek ez rossz érzés? Hogyan hat rájuk a szexuális zaklatást maguknak kikérő nők kampánya, a zaklatás tiltólistára helyezése?

Az ilyen férfiaknak egy percig sem kell aggódniuk, nem fognak bajba kerülni, legalábbis épeszű ember biztosan nem fogja megszégyeníteni vagy feljelenteni őket zaklatásért (hülyék persze, mint az élet minden területén, akadhatnak, de remélhetőleg nekik úgysem ad igazat a környezetük).

Mert szó sincs arról, hogy át kéne írni az udvarlás és a hódítás szabályait. Nincs ugyanis ember, aki ne tudná megállapítani, mi udvarlás és hódítás, és mi az, amit a másik fél zaklatásnak vagy valami ahhoz hasonlónak élhet meg. Általában egyáltalán nem nehéz megállapítani, hogy vagyok-e épp olyan kapcsolatban, olyan intimitási szinten a másikkal, hogy beleférjen egy érintés, egy csók vagy egy fenék megmarkolása. Ha tudom, hogy nem vagyunk olyan szinten, és mégis megteszem, az már nem udvarlás, hanem a másik határainak szándékos áthágása. Az a férfi, aki csak ilyen módszerrel tud meghódítani egy nőt, és udvarlással nem, az ne féljen attól, hogy a #metoo-kampány feldühödött asszonyai fogják kiherélni. Az féljen attól, hogy a többi férfi és nő rájön, a férfiasságával nem, csak az erejével vagy a hatalmi pozíciójával tud magának szexuális élményt szerezni.

De hibázni emberi dolog, akkor sincs veszve minden, ha minden jóhiszeműségünkkel átléptük a másik határait, mert rosszul mértük fel a kettőnk közti viszony természetét. Nincs ember – olyan legalábbis, aki nem pszichopata, és képes értelmezni a másik ember kommunikációját –, aki ne érezné, ha a másik rosszul érzi magát attól, amit ő csinál, nem kéri azt, nem adta semmilyen jelét, hogy kérné, befeszül, megrémül, lefagy vagy dühös lesz tőle. Ha pedig érzékeljük – mert érzékelni fogjuk –, hogy így történt, akkor hagyjuk abba, amit csinálunk: igaz ez arra is, ha rálépünk a másik lábára, ha véletlenül pont az ő ablaka alatt cigizünk, és igaz a lehetséges szexuális partnerek közötti közeledésre is.

A #metoo-kampány célja szerint kizárólag azokat a férfiakat (vagy ritkább esetben nőket) állítja pellengérre, akik vagy szándékosan, a másik határaival nem törődve hoztak valakit rossz helyzetbe, vagy akaratlanul jutottak el ide, ennek ellenére tovább csinálják, amit csinálnak. Az ilyen típusú „hódítást” férfias dolognak nevezni teljes tévedés, a szó rossz értelmezése, ráadásul férfigyűlölő gesztus: aki szerint a férfinak az a feladata, hogy az ereje fitogtatásával minden áron elvesse a magját a nősténypopulációban, az épp úgy tárgyiasítja és lealacsonyítja a férfiakat, ahogy például a nőgyűlölők tárgyiasítják le és alacsonyítják le a nőket, ha azt mondják, egy nőnek csak a férfi igényeinek mindennemű kielégítése a feladata, konyhától hálószobáig és vissza.

Persze az emberiség épeszű részének muszáj ezeket a határátlépéseket saját súlyán kezelnie, és nem tekinteni egyenrangú kihágásnak egy nemi erőszakot egy egyértelműen nem kívánt vállmasszírozással, sem pedig azonos mértékű elégtételt követelni érte. De saját súlyán viszont kell kezelni ezeket is, mert a szexuális zaklatás nem egzakt mértékegységgel mérhető fogalom. A szexuális zaklatás mértékegysége csak az, hogy mit él meg határátlépésként a másik (épeszű) ember, még akkor is, ha én ezt teljesen érthetetlen hisztinek is érzem.

Ha valakinek nem jó, hogy minden nap kedvesnek szánt dolgokat mondok a kinézetére, akkor annak az embernek jobb nem mondani ilyeneket: nem azért, mert különben joga lesz feljelenteni, tönkretenni és börtönbe záratni, hanem mert nyilván nem akarom, hogy rossz legyen neki. Ha valaki zaklatásként éli meg, hogy mindig atyaian megsimogatom a karját, ha együtt dolgozunk, ahhoz joga van – ahogy nekem is jogom van őt magamban teljes meggyőződéssel hülyének nézni emiatt. Csak ahhoz nincs jogom, hogy ennek ellenére tovább simogassam.

A #metoo-kampány nem az udvarlás betiltásáról és a nőknél próbálkozó férfiak elrettentéséről szól. Hanem egyszerűen csak azt szeretné elérni, hogy mindenki elfogadja: az ember saját maga dönthet arról, neki mi fér bele és mi nem; mindenkinek joga és lehetősége legyen visszautasítani azt, ami nem fér bele; majd ha ennek ellenére is el kell viselnie azt, akkor az ügy súlyának megfelelően elégtételt kérhessen érte, legyen szó akár egy bocsánatkérésről, akár rendőrségi intézkedésről.

Ennek ugyan melyik része lenne az, ami egy, a másiknak ártani nem akaró férfi számára ellehetetlenítené az udvarlást és a hódítást?