A CEU-ügy nemcsak magyar tragédia, hanem az év egyik legnagyobb amerikai blamázsa is

Azért elég valószínűtlennek hangzik, hogy miután az amerikai soft power egyik zászlóshajóját kiutasították egy olyan országból, mely rendszeresen ellenséges titkosszolgálatok keze alá játszik, és még a drogháborúban is átvágja az amerikai hatóságokat, egy amerikai nagykövet csak annyit tud kibökni:

Nagyon szomorú vagyok.

Pedig David Cornstein tényleg ilyen melankolikusan fogadta a CEU kiebrudalását, és annak ellenére, hogy egyértelmű bizonyítékok szólnak amellett, a kormány szántszándékkal szorította ki a Soros György által alapított egyetemet Magyarországról, a Trump New York-i vállalkozói köréből érkező nagykövet a legszánalmasabb (egyfelől-másfelől) érvvel hárította el a felelősséget: „A kormány is hibás, és az egyetemnek is jobban kellett volna törekednie a megállapodásra.”

Azt nem szeretném most ragozni, mekkora veszteség a CEU távozása a magyar tudományosság és oktatás számára, inkább azon a szálon lépkednék végig, hogy

És közben ez a kudarc mégiscsak jellemző a Trump-éra baljós következményeket előrevetítő külpolitikai irányváltására.

Akármit is csinálnak, abból civilizációs küldetés lesz

A kudarc mélységébe való elmerüléshez elengedhetetlen, hogy előbb felismerjük az amerikai külpolitika évszázadok óta létező kettős természetét. Ez a kettős természet valahogy így írható le.

Egyfelől az Egyesült Államok egy minden emberre kiterjeszthető és univerzális érvénnyel működőképes jogi/alkotmányos rendszer megtestesülésének tartja magát. Függetlenségi nyilatkozata, majd alkotmánya – a polgári alkotmányok előképei – által leszögezett szabadságjogokat annyira saját vívmányának tartja, hogy ezen elvek megvalósítását nemcsak odahaza kérik rajta számon vérkomolyan, hanem az USA is komolyan veszi azt, hogy ezen elvek globális érvényesülése felett is neki kell őrködnie. Ezért a külügyminisztérium, a State Department közleményeit (legalábbis Trumpig) átható emberi jogi retorika, konfliktusokban a demokratikus elvek megsértésére és az emberi jogok megsértésére való állandó hivatkozás. A szabadságjogi retorika sokszor tényleg csak ürügyként szolgál, de azért mégis fenntartja a túlhajtott realista külpolitika feletti morális kontrollt.

Mert közben a globális szabadság védelmével párhuzamosan, néha ezzel szemben halad a hagyományos értelemben vett amerikai külpolitika, ami gazdasági érdekekben, befolyási övezetekben és szövetségi rendszerekben gondolkodik. Ennek érték-elvtelenségére nyilván mindenki tud 344567678 példát hozni a kambodzsai népirtástól a Mohamed bin Szalmán „de hát sok pénzt adott nekünk" alapon való megvédéséig. Az amerikai érdekek kőkemény képviselete alatt általában a stratégiai érdekek, a befektetések, az egyes állampolgárok védelmét szokás érteni, de a diplomáciának ugyanúgy feladata az amerikai soft power intézményeinek – például az amerikai iskoláknak – az istápolása.

Ezt a két vonal sokszor összemosódik, a narancsos forradalmakat, emberi jogi szervezetek támogatását például az illiberális rezsimekben nem – egyébként az adott rezsimek által nemzetközi szerződésekben elismert – egyetemes értékek megvédéseként, hanem amerikai fedett akcióként, az USA befolyásának növelését szolgáló politikai akciókként szokták beállítani (néha jogosan, de legtöbbször visszaélve a szabadságjogok és politika átfedéseivel).

Az viszont az elmúlt évtizedek gyakorlata alapján párját ritkítja, hogy

amit David Cornstein nyári kinevezése óta kétszer is demonstratíve meglátogatott, és amit a Trump-kormányzat számára is fontos intézménynek nevezett. És az USA a szabadságjogok területén is látványosan meghunyászkodott, mert miközben tavaly még a követség az oktatási szabadság kérdésébe utalta a CEU jövőjét, addig Cornstein a Washington Postnak nyilatkozva már

• értetlenkedett, „miért lett ez egy világszerte fontos téma";
• leszögezte, hogy a „konfliktus nem több egy Orbán és Soros közti leszámolásnál"
• tehát „semmi köze nincs az oktatás és tudományos kutatás szabadságához".

Ez a hetek alatt beálló fordulat az „Amerika az első" doktrínája szempontjából akkor is óriási kudarc, ha maga Soros György ugyanolyan mumus az amerikai, mint a magyar jobboldalon. Mert ilyen esetekben azért a nemzeti érdek (úgy is mondhatnám: nemzeti becsület) képviselete sokkal fontosabb szokott lenni, mint a pártpolitika – nem véletlen, hogy tavaly még a budapesti nagykövetség nyomatékosította a CEU kétpárti támogatását, melyet kinevezését követően Cornstein is hangsúlyozott.

Trumpnak nem egészen kétévnyi elnöksége és az „Amerika az első" kardcsörgetése ellenére is komoly múltja van a különféle kétes alakok elől való meghátrálásban, idén tavasszal menesztett külügyminiszterén, Rex Tillersononon keresztül pedig komoly felelőssége van az amerikai diplomáciai kar leépítésében és a szabadságjogokkal kapcsolatos külpolitikai konszenzus fellazításában. A félidős választások kampányhajrájában pedig Soros György lett az a főkonspirátor, aki a hondurasi migránsokat furgonokra rakja, és bandajelekkel televarrt kezükbe köveket ad az amerikai határőrök ellen. Szóval szigorúan ideologikus szempontból alapvetően nem lenne teljesen érthetetlen, hogy miért pont 2018 őszére engedte volna el a Fehér Ház a CEU-ügyet. Ennek ellenére a klasszikus (mondhatni: konzervatív)  értelemben vett „nemzeti érdek" szempontjából akkor is riasztó ostobaság.

Borítókép: Résztvevők az Oktatási szabadságot csoport Élőlánc a CEU körül címmel meghirdetett demonstrációján az egyetem épülete előtt, miután az Országgyűlés módosította a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényt 2017. április 4-én. MTI Fotó: Kovács Tamás