Át tudom érezni Pokorni magányát

Az ember hajlamos lekerekíteni történeteit, hogy az másoknak elmesélhető, befogadható legyen. És persze ahány történet, annyi előzmény, annyi mesélő, amitől aztán vagy összekuszálódik a mondanivaló, vagy éppenséggel összeáll belőle valami. Így van ez Pokorni Zoltán nyilvános vallomásával is.

Nem előzmények nélkül állt ki családtörténetével. A XII. kerületi polgármestert egy feltáró történeti munka szembesítette nagyapja tettével. Ezt követően Pokorni Zoltán 2019 decemberében felkereste Kardos Péter főrabbit, a Mazsihisz székházában. A főrabbi és a polgármester közötti beszélgetés annyira megrendítő és emberi volt, hogy aki hallotta, annak Pokorni őszintesége hiteles. Még ezt követően is magába zárhatta volna fájdalmát, mégis inkább a nyilvános párbeszédet választotta egy olyan bűn kapcsán, amiben nincs személyes felelőssége – legfeljebb a nagyapját is ártatlan áldozatként feltüntető Turul-szobor körüli, méltatlan csatározás kérhető számon a politikuson. Erről azonban akkor nem esett szó. Arról viszont igen, hogy miként vagyunk sorsközösségben és miként lehetne, miként kellene kilépni a sérelmek és a vádak XX. századi spiráljából.

***

2017-ben a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetének felkérésére egy különleges helyen kellett beszédet mondanom, a németek nemzeti gyásznapján. Idézem: „...Milliók pusztultak el a hátországban és a frontokon. S ma már nehéz megállapítani, hogy a temető halottai közül ki volt egy tébolyult rendszer aktív részese, s ki halt meg egyszerű sorozottként, a háború áldozataként. Tudom, a budaörsi katonai temetőben nyugvók másként haltak meg, mint az én rokonaim, de az elvesztett szülők, nagyszülők hiánya, a pótolhatatlanság fájdalma, a háborús árvák másod-generációs nemzedékének szomorúsága mindnyájunk osztályrésze lett. A fájdalmak kibeszélése a Soát követő gyászmunka egyik legfontosabb tanulsága... A nemzetek közötti megbékélés alapja egymás fájdalmainak elismerése, ami nem annak relativizálását jelenti. Ezért soha nem szabad elfeledkeznünk a bűnökről és a bűnre uszítókról, hisz' nincs mód megbocsátanunk a meggyilkoltak helyett! Arra azonban van, hogy átérezzük a zsidó hagyomány tanítását a halottak végső egyenlőségéről. S nem, soha nem fogjuk a gyilkosokat és áldozataikat együtt siratni!”

Igen, e szavakat zsidó vezetőként egy német katonai temetőben mondtam el. Igen, két évvel Merkel kancellár asszony Dohány utcai zsinagógában tett történelmi látogatása után, a modern Németország iránti tiszteletből mentem el, holokauszttúlélők csoportjával, vezetőtársaim többségének a támogatását is magam mögött tudva. Így sem volt könnyű oda állni holokauszttúlélők gyermekeként. Nem volt könnyű megszólalni zsidó vezetőként. Nem volt könnyű a zsidó nép gyilkosainak leszármazottai előtt kimondani, hogy a „pótolhatatlanság fájdalmában” ha tetszik, ha nem, osztozunk.

Az áldozat mindig áldozat, a bűnös pedig bűnös marad, a kettő között nincs átjárás, e határok soha nem elmoshatóak.

Felmentésre és megbocsátásra se volt erkölcsi felhatalmazásom, túlélők leszármazottjaként végképp nincs erre jogom. A „pótolhatatlanság fájdalmában” viszont ott van az ártatlan utódok egymásra találásának reménye, hogy a brutális gyűlölet helyett a megértésen keresztül részeseivé válhassunk egymás életének.

Németország ezt a munkát többé-kevésbé elvégezte: állami szinten évtizedek óta nem kérdőjelezi meg saját felelősségét a holokausztban, nem mutogat másokra, nem talál ki magának fényesebb múltat, és az újabb generációk is újra és újra szembenéznek országuk és családjuk múltjának sötét korszakával. És azt is látom, hogy még ez sem elég.

***

A Mazsihisz székházában, az utolsó holokauszttúlélő rabbink, Kardos Péter talán hozzájárult, ahhoz, hogy a polgármester megértse: társak vagyunk a gyászmunkában. Igen, lehetséges, hogy tekintettel legyünk egymás fájdalmaira. A Maros utcai vérengzések évfordulóján tartott megemlékezésen Pokorni Zoltánt felkérték egy beszédre, ő pedig a tapintható megrendültsége ellenére sem hezitált – pedig választhatta volna a könnyebb utat, hiszen a Mazsihisznél tett látogatással letudta a maga dolgát. Mint tudjuk, nem így tett.

A városmajori kivégzések egykori helyszínén a falak között nyoma sincs a hetvenöt évvel ezelőtti gyalázatnak, mégis a tudat, hogy ott tömeggyilkosság zajlott, nyomorultul ráül az emberre. Így volt ez akkor is, amikor a januári megemlékezésen Pokorni Zoltán szólásra emelkedett. A mély csendben végigfutott rajtam, hogy én, aki egykor ott álltam a német katonai temetőben, mennyire át tudom érezni Pokorni magányát. Egy háborús bűntett helyszínén, ahol nagyapjáék nyolcvannégy ártatlan zsidót gyilkoltak halomra! Lám', a Mindenható hogyan képes sorközösséget teremteni e próbatételekkel.

***

E sorok írásakor, Jeruzsálem, Auschwitz és Berlin között utazom. Az egykori haláltábor felszabadításáról mindenhol nagyszabású megemlékezések zajlanak. A világ legfontosabb vezetői megrendítő beszédeket tartanak és fogadkoznak, hogy megértették a történelmi leckét. A hallgatók, meg úgy tesznek, mintha elhinnék nekik. Közben hallom és olvasom, hogy mennyien kétkednek Pokorni őszinteségében, és kérnek rajta számon valóban rossz politikai döntéseket. Pokorni könnyeivel és becsületével küszködve vallott nagyapja bestialitásáról és a kanosszát járó politikuson számon kérünk mindent, ami csak az eszünkbe jut. Vajon tényleg azt az embert kell hiteltelennek nevezni, aki a kitörés napja előtt belemondja a kamerákba, hogy „a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt.”? A bűnök kíméletlen megvallása után vajon nem volna-e előre mutatóbb végre az együvé tartozás mikéntjéről gondolkodni? Pokorni érdeme, hogy megnyitotta az ehhez vezető utat. Most az a kérdés, hogy magányosan vágunk-e neki ennek az útnak, vagy végre balról és jobbról is lesznek útitársaink.

***

Mindenképpen igaza volt Kardos Péter főrabbinak, amikor zsinagógai beszédében azt méltatta, hogy hosszú évtizedek óta nem volt példa arra, hogy magyar politikus holokausztot túlélő zsidók előtt nyilvánosan bocsánatot kérjen egy felmenőjének gyilkos-nyilas múltjáért. Miközben az antiszemitizmus kiirthatatlannak látszik, Pokorni talán akaratlanul is, élő botlatókővé manifesztálódott. A tudomány úgy tartja, hogy a kormányoknak nincs lelkiismerete, csak az egyéneknek. De tudjuk, a kormányok emberekből állnak. Ezért bízhatunk abban, hogy egész Európában eljön az idő, amikor a pillanatnyi hatalmi érdekeknél erősebbé válik a lelkiismeret szava, ami arra késztet majd mindenkit, hogy ne csak szép szóvirágokkal, de nyílt meggyőzéssel és erélyes tettekkel bizonyítsák, hogy a modern, 21. századi humánus Európában mindenütt emelt fővel, hitét vállalva és gyakorolva lehet és érdemes majd magyar vagy európai zsidónak lenni.

A szerző a Mazsihisz elnöke.

(Borítókép: Heisler András a német katonai temetőben Budaörsön - fotó: MAZSIHISZ)