Gladiátor voltam egy magyar kórházban, így éltem túl

Egy raktárban feküdtem, teljes csend volt, csak a hordágy nyikorgott, ha megmoccantam, de ez nem túl gyakran történt, mert vélhetően el volt törve egy csigolyám, és minimalizálni akartam az esélyét annak, hogy lebénulok. De valamit tennem kellett, mert már negyedórája feküdtem egyedül a neonfényes, csepegő mosogatóval és száradó rongyokkal teli helyiségben, és fogalmam sem volt, hogy jutok ki.

behoztak a kórházba, azóta vizsgálatról vizsgálatra toltak, de a röntgenezés és a CT közt éreztem, hogy pisilnem kell. „Itt nincs vécé!” – rivallt rám egy fehér köpenyes, a betegtologató és az orvos közti mezsgyében bárhol elhelyezhető férfi, miközben elrohant. A következőnek a köpenyébe akasztóva sikerült elmondanom, hogy ha nem tolnak el a vécébe, a helyszínen kell elvégeznem a dolgom. A fejét ingatva betolt ebbe a raktárba, kezembe nyomott egy kacsát, és eltűnt.

Szinte láttam magam előtt, ahogy az órájára pillant, rájön, hogy lejárt a műszak, és boldogan távozik, anélkül hogy bárkinek jelezné, egy renitens pácienst betolt a raktárba.

A vízió hatására előbb halkan, majd egyre hangosabban hallóztam. Semmi. Akkor – mintha a 127 óra című túlélős filmben lennék – a falon tolom magam a gurulós hordággyal együtt, hogy eljussak az ajtóig. Újabb öt perc. Lihegve elérem az ajtót, és óvatosan, később már erélyesen kopogok. „Halló!” – kiabálok, miközben egyszerre érzem magam kiszolgáltatottnak, elkeseredettnek, és röhögök a bizarr helyzeten.

Helyben vagyunk: ez a három érzés, aminek hálójába kerül mindenki, akit szerencsétlensége a hazai egészségügy hálójába vet. Én magam felnőtt fejjel még nem voltam kórházban, ez a baleset szembesített a ténnyel, hogy a sztorik, amiket Joób Sándor kollégám az egészségügyről szokott írni, nem egyedileg durva esetek, hanem random történetek a kórházi világ mindennapjaiból.

Amikor a két kórházban eltöltött közel három hetem történeteit mesélgettem ismerőseimnek, két jellemző reakcióval találkoztam:

1. Nem lehetsz ilyen naiv, velem/szüleimmel/gyerekeimmel ezerszer megtörtént ez, mire számítottál?
2. Micsoda, hogy a kórházban nem kapsz inni, ha nincs saját bögréd, elfertőződik a sebed, ha magad nem kezeled, vagy ott felejtenek egy raktárban?

Ha ön gyakorlott kórházba járó, amit őszintén sajnálunk, akkor valószínűleg ezen sztorik alternatíváival van tele a gyógyszeres doboza, és ne is olvasson tovább. Cikkünket azoknak a szerencséseknek ajánljuk, akik hozzánk hasonlóan döbbenten szembesülnek azzal, hogy mire költötte az állam azt a pénzt, amit évtizedeken át vont le a fizetéséből. Szórakoztató történetek, majd részben pozitív összegzés következik.

Vissza a gyerekkorba

Először is nézzük meg a raktáras történet fináléját. Dörömböltem az ajtón, kívülről látva a helyzet humoros és tragikus oldalát is. Igyekezetem nem volt hiábavaló, egy nővér tépte fel az ajtót, és rám kiabált: „Mit akar?!” „Bezártak ide negyedórája, és nem volt világos, hogy tud-e erről valaki.” Magamtól sosem találtam volna ki a tökéletes választ: „Negyedóra nem olyan nagy idő!” – csapta rám az ajtót a nővér, hogy nemsokára megjelenjen egy műtős fiú, és a fejét ingatva kitoljon a többi beteg közé.

Ami sokkoló volt az első napokban, az a fejrázás és a lekezelő, de mégis negédes hangvétel. A nővérek és az orvosok egy része úgy kommunikált a betegekkel, mintha óvónőbe oltott kiképzőtisztek lettek volna.

„Nővérke, kiesett az infúziós tű” – mondta remegő hangon egy idős úr a szemközti ágyon.

Hát most mit csináljak magával, Pista bácsi?!

– csapta össze a kezét az a nővér, aki egyébként felelős a rosszul behelyezte tűért, majd szemét forgatva a bácsihoz lépett, olyan hangulatot teremtve, mintha a beteg valami gyermeki csínyből dobálta volna ki a tűt a karjából.

„Pakoljon el az asztalán, hát mindjárt itt a vizit!” – dorgált meg leereszkedő jóindulattal a nővér, mintha iskolai táborban lennék hétéves nebuló, aki nagyon is jól tudja, hogy kötelező a körletrend. Én magamra azonban betegként tekintettem, aki nehezen tud mozogni, leszarja, hogy a könyvei és a narancslé párhuzamosan áll-e az éjjeliszekrény széleivel, egyrészt, mert ezt a szabályt senki nem közölte velem, másrészt, mert nem azért vagyok itt, hogy az orvosok jó érzését fokozzam.

A kórházban felnőtt emberből egyszeriben józan eszétől és méltóságától megfosztott lény lettem. Fél nap alatt alakult ki bennem az a reflex, hogy csak a legindokoltabb esetben kérjek segítséget, hiszen ki akarna önként szembesülni azzal, hogy egy egész sor kórházi dolgozó szemében

A csínyekre pedig vagy a letorkolás a válasz, vagy jobb elegánsan átsiklani fölöttük. „Kér teát?” – kérdezte első nap a reggelit osztó nővér. Lelkesen bólogattam, mire felhúzott szemöldökkel biccentett: „Bögre?” Bögrét még nem kaptam, válaszoltam, amire mondta, hogy azt nem is fogok, mert mindenkinek magának kell bögrét hoznia. Ön tudta, hogy bögrét, tányért, sőt még az evőeszközöket is magunknak kell hozni a kórházba? Én nem tudtam, hiszen ez nincs odaírva a rubrika mellé, amiben azt jelzik, hogy hónapról hónapra mennyit von le az állam a fizetésemből tb-re. És amúgy is: előző este hoztak be a sziklamászó-balesetem óta, és speciel nem volt nálam egy teljes étkészlet ilyen esetekre.

A fentiek egyébként nemcsak az önérzet miatt érdekesek, hanem szorosan összefüggenek a gyógyulással. Erre akkor jöttem rá, amikor a gerincműtét után felkelve, még félálomban kérdeztem a nővért, hogy sikerült-e a beavatkozás. „Nem tudom, nem én voltam a délelőttös” – volt az egykedvű válasz, miközben kiment a szobából, ott hagyva engem a kínok közt, hogy talán lebénultam, talán csak nem mondják meg, hogy minden balul sült el, hiszen úgyis rájövök majd magamtól. Pihennem kellett volna, de próbáltam ébren maradni, hogy egy másik kórházi dolgozót is megkérdezhessek.

„Tudja mozgatni a lábát? Akkor sikerült” – jött a szenvtelen válasz, mintha nem érzelmekkel rendelkező emberek, hanem robotok lennénk. Nem éreztem magam jól.

Ehhez képest óriási változás volt, amikor a fájdalmak visszatértével egy másik nővér ahelyett, hogy letorkolt volna, mert fájdalomcsillapítót kértem, egyszerűen a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy mindjárt hozza a pirulákat, addig lélegezzek mélyeket és nyugodtan. Gyógyszer sem kellett, hogy enyhüljön a kín, csak azért, mert emberként kezeltek, nem valami zavaró feladatként.

A műtét sikerült, a beteg még betegebb

Nem akarom kétségek közt hagyni az olvasót, ezért leírom, hogy a nagy műtét tökéletesen sikerült, ami átvezet minket a magyar kórházi működés következő fontos tulajdonságához. Két kórház három különböző osztályán fekve is úgy tűnt, hogy az orvosok, a szaktudás és a felszereltség olyan, mintha nem a fenti viszonyok közt működő intézményekhez tartoznának.

A vizsgálók pislákoló neonjai alatt pedig viszonylag korszerű gépek működtek: volt CT, MRI, röntgen. A felvételeket normális időn belül kiértékelték, és kérdésemre el is magyarázták.

A bonyolult műtétet is hibátlanul levezényelték, és az orvossal beszélve egyértelmű volt, hogy jó szakemberek kezei közt vagyok.

A szakember szón itt hangsúly van, ugyanis lassan kiderült, hogy a szakmai határokat mindenki nagyon komolyan veszi. Az idegsebészeten fekve az első naptól mutogattam a karomon lévő sebet, hol a nővéreknek, hol az orvosoknak, de egyikükből sem váltottam ki különösebb reakciót.

„Nekünk nem mondták, hogy ezzel mit tegyünk” – pattintott le egy nővér, amikor néhány nap múlva – elnézést az érzékenyebb olvasóinktól – sárgás lé kezdett folyni a sebből.

Nem untatom önöket a részletekkel, a szakmai céltudatosság, hogy minden osztály a saját problémáival foglalkozik, oda vezetett, hogy a karomon lévő, kezeletlen seb elfertőződött, és hamarosan egy másik kórházban találtam magam. Újabb altatás, újabb operáció, amely a fentiek okán tökéletesen sikerült. Az orvos elégedetten vizsgálta a szépen gyógyuló sebet, én pedig reménykedtem, hogy eközben például az agyrázkódásom magától elmúlik, mert ezt eddig szintén nem vizsgálta senki. Hiszen nem jártam ezzel foglalkozó osztályon.

Amit a kórházról tudni kell

Háromhetes kalandom végén azzal a tanulsággal távoztam, hogy a magyar kórházakban mintha két külön rendszer állította volna fel a hardvert és a szoftvert.

• A hardverre, azaz a szaktudásra, a gépekre nem volt panasz, sőt, éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Itt működőképesnek tűnt az egészségügyi rendszerünk.
• A szoftver – azaz az ágynemű, a tisztaság, az emberség, vagy az, hogy engem emberként kezeljenek, akinek egyszerre több baja is lehet – viszont ázsiai szinten volt. És Ázsia alatt itt most nem Japánt értem.

Egyik este, mikor már jobban voltam, kisétáltam az osztály folyosójára. Miközben néztem a két éjszakás nővért, amint a kis kocsival ingázik egyik kórteremből a másikba, gyors fejszámolást végeztem. Vagy nyolc szobát számoltam össze a folyosón, amelyekben átlagosan négyen feküdtek. Az emeleten legalább 32 beteg feküdt. Ha nyolcórás műszakkal számolok, akkor egy nővér 480 percet dolgozik egy este.

Azaz a nővéreknek egy műszakban alig 15 percük jut egy betegre, úgy, hogy megállás nélkül dolgoznak, nem ülnek le enni egy szendvicset, vagy kávézni. A valóságban a 15 inkább csak 5-10 lehet.

Ez az összesen 5-10 perc perc pont arra elég, hogy kiszórják a gyógyszereket, tisztába tegyék, akit nagyon kell, és cseréljék az infúziót annál, aki enélkül meghalna. A betegenként 10 percbe nem fér bele, hogy utánajárjanak, sikerült-e az előző műszak alatt zajló műtét, vagy megkérdezzék, hogy érzem magam.

Amíg kiszolgáltatott voltam, nehéz volt távolról tekinteni erre a helyzetre, így csak azt éreztem, hogy méltatlanul bánnak velem olyanok, akiknek segíteniük kellene nekem. Ahogy jobban lettem, láttam, hogy egy kiéheztetett, államilag kirabolt rendszerben küzd itt egymás ellen hangolva beteg, ápoló és orvos, mint valami római arénában, ahol a gladiátoroknak amúgy semmi bajuk egymással, de olyan a helyzet, hogy mégis kénytelenek egymást csépelni. Ahelyett, hogy az amfiteátrum megálmodóin vernék el a port.

Innen nézve kegyetlenségnek tűnhet, hogy a végén senkinek nem adtam hálapénzt. Ennek kisebb oka, hogy már nem az a generáció vagyok, amely ismeri a borítékos pénzcsúsztatás koreográfiáját. Sokkal inkább az volt bennem, hogy ezzel ezt az elaggott és embertelen rendszert tartom fenn, mert forráspont alatt tartom az indulatokat, hogy a zsebemből pótlom ki az állam által ellopott pénzt.