Alfonz
5 °C
13 °C
Index - In English In English Eng

Halálközeli állapot után

DBZOL20200514016
2020.10.06. 10:59 Módosítva: 2020.10.06. 11:13
„Egy jóravaló és jól működő közösségben természetes kell hogy legyen az orvosok kiemelt társadalmi megbecsülése” – Petri Lukács Ádám írása az orvosbéremelésről.

Csillag József és Váradi András doktor emlékének

Kisfiú voltam, amikor a nagyszüleim elismeréssel beszéltek az országos hírű nőgyógyászról, barátjukról, aki a módos betegektől elfogadja a hálapénzt, hogy a „szegényeket ingyen gyógyíthassa”. Ingyen, mert a fizetést nem tekintették (említésre méltó) pénznek.

Ismertem olyan kiváló kardiológust, aki fordított, tanított, de – röstelkedve mesélte nekem – így is elfogadta olykor a borítékot, mert súlyosan beteg lányát, fogyatékkal született unokáját másképp nem tudta ellátni.

Ismerek olyan kiváló infektológust, aki soha nem fogadott el a hálapénzt, sőt az osztályán se volt ez szokás, de annak érdékében, hogy megéljenek, saját osztálya vezetése mellett számos egyéb korházban vállalt konzíliumot, az osztályos orvosoknak pedig study-k megszerzésével segítette a megélhetést.

Ismerek olyan pszichiáter-neurológus házaspárt, akik a fizetésükből nem tudták eltartani két gyermeküket, így kénytelenek voltak Dániába emigrálni.

Ismerek olyan sebész főorvost, aki messze túl az ötvenen heti bő 50 órát dolgozik, az ország egyik legjobbja a maga speciális területén, mégis kénytelen volt elvállalni olyan könnyű elektív műtéteteket, ahol a hálapénz remélhető volt, mert anélkül nem tudta volna normálisan eltartani a családját.

Holott, mint kollégái elsöprő többsége, ő is megalázónak tartotta azt, hogy értelmiségiként, életek megmentőjeként eltegye a borítékokat, hogy a műtéti beosztásnál ne csak olyan munkákat vállaljon el, ahol a páratlan tudása kincset ér, hanem könnyű operációkat is.

Ismerek olyan rendkívüli tudású, hihetetlen munkabírású reumatológus-belgyógyászt, aki mihelyst tehette (azaz a rendszerváltás után nem sokkal), elmenekült a magánszektorba, mert nem bírta ki az állami egészségügy megannyi megalázó szegmensét, se a paraszolvenciát, se az elképesztő alulfizetettséget.

Magánrendelő vezetőjeként most is ingyen gyógyít rengeteg embert, de akik fizetnek a szaktudásáért, azok a transzparens tarifatáblázat szerint teszik ezt – a recepciónál, számla ellenében.

Régóta úgy van, hogy mind többen, ha tehetjük, a magánellátást választjuk, ami persze a betegeknek csak addig segít, amíg nincs igazi baj vagy sürgősségi ellátást igénylő beavatkozás. A szakorvosok pedig gyakorta második-harmadik műszakjukat töltve itt halálosan leterhelve igyekeznek elvégezni a munkájukat.

Mindannyian tudjuk, hogy az orvosok körében a társadalom többi rétegéhez képest kiugróan magas a kiégéssel küzdők aránya, ami értelemszerűen kihat a betegellátásra is.

De miért ne lennének kiégve, ha megalázóan kevés pénzért dolgoznak, társadalmi megbecsülés helyett pedig legfeljebb hálapénz jár, ami oly sokszor nem a hála kifejezése, hanem protekcióvásárlás, a figyelem reményéért adott boríték?

Klasszikus értelmiségi szakma az orvosé, miközben tökéletesen egyedülálló, hiszen az életünkért, egészségünkért felelnek minden munkában töltött nap, minden döntésükkel.

Egy jóravaló és jól működő közösségben természetes kell hogy legyen az orvosok kiemelt társadalmi megbecsülése. Evidencia, hogy az orvosoknak jár elmélyült idő, amit olvasással, kulturális tevékenységekkel tölthetnek, jut idejük társasági életre is, és megengedhetik maguknak mindazoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az igénybevételét, ami egy a munkája és szaktudása révén egzisztenciális biztonságban élő jómódú polgárnak kijár.

Itthon nagyjából a fordulat éve, azaz a kommunisták totális térnyerése óta élnek megalázott, mind kiszolgáltatottabb helyzetben az orvosok, azóta norma a hálapénzzel való megbecstelenítésük.

A mostani bérrendezés nem csupán a mértéke, hanem a módja miatt is forradalmi: a kormányzat változtatás nélkül átvette a szakmai szervezet ajánlásait, azzal az ígérettel, hogy törvényerőre emeli azt. Mindehhez szükség volt egyfelől nagyszerű, önérzetes fiatal orvosokra, akik néhány éve megalapították az 1001 orvos hálapénz nélkül nevű, közösségi médiában létrejött mozgalmat, majd egy radikálisan megváltozott vezetőségű orvosi kamarára.

Ők tárgyaltak – Kincses Gyula, Lénárd Rita és kollégáik – kompetensen a szakpolitikai kérdésekről a kormányzattal, és az ő történelmi érdemük, hogy a bérrendezés egybeforr a hálapénz kivezetésével.

Ügydöntő pedig a kormányzati akarat volt, a miniszterelnök bátorsága, hogy végre a politika ne az „orvosbáróként” emlegetett pénzbehajtókat, hanem az orvostársadalom egészének érdekét képviselje. Még egy a kommunizmus óta megalvadt struktúrát ver most szét az Orbán kormány – mindannyiunk javára.

Hiszen nemcsak hét évtizedes, hanem 10 éves adósság rendezéséről is szó van. A kormány ugyan modernizált egy sor vidéki kórházat, emelte valamennyivel az ápolók fizetését, de érdemi beavatkozásoktól eddig távol tartotta magát az egészségügyben.

Nyilván hosszú az út az ideálisig: jobb körülmények között kell minden gyógyítónak dolgoznia, jobban megszervezett betegutakra van szükség, a hotelszolgáltatásokon is bőven van mit javítani, de a legfontosabb lépés megtörtént: az orvosszakma igényei szerint rendeződnek az orvosi fizetések.

Sokan sok mindent tartottak volna már kívánatosnak régóta, ezeknek az éveknek és a kormányzatnak a sajátossága, hogy meg is történnek a várt változások.

Ami sokaknak reményt adhat arra, hogy megfelelő érdekképviselettel, szakmai érvekkel és magas teljesítménnyel érvényesíthetik akaratukat, a kormányban – az ország teherbíróságával arányosan – a nyitottság láthatóan megvan erre.

(A részletek szabályozása is végül összesimul majd, és az orvosok, illetve a betegek javát fogja szolgálni, hiszen ez minden szereplő érdeke, beleértve a kormányzatot, amely egy grandiózus anyagi segítségnyújtás után sikert és nem konfliktusokat szeretne.

A kamara és a miniszterelnök közötti megállapodás után született minisztériumi javaslat szerint engedélyhez kötött a másodállás vállalása. Ezt nyilván okosabb lenne bejelentési kötelezettségnek átnevezni egy olyan országban, ahol vidéken számos hiányszakmában (altatóorvosok, radiológusok például) szinte kizárólag másodállásban dolgoznak. Ez és egyéb vitatott pontok feltehetőleg a gyors munka hebrencskedésének eredményei, de minthogy a miniszterelnöki akarat egyértelmű: a szektor felé felhalmozódott adósság soron kívüli rendezése, a kamara kívánságainak akceptálása, a korrekciók megtörténnek majd.)

Másrészt izgalmas lesz megfigyelni azt, hogy van-e készség egy vitán felül pozitív kormányzati döntés elismerésére a politikai polarizáltságtól függetlenül is.

Ámbár ez nem túl életszerű kívánság, a szélekről nyilván mindenféle képtelenségeket hallunk majd, ami persze illik a megszokott mintázatba, vagy ahogy a horvátok mondják: „passzol, mint ujj a szembe”. Ám legalább a szemész és a kézsebész jövőre már a munkájához méltó fizetést vihet haza.

Petri Lukács Ádám közíró, tanácsadó

Borítókép: Védőfelszerelést viselő orvosok és ápolók vizitelnek a koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított Covid Ortopéd-Traumatológiai Osztályon a fővárosi Szent János Kórházban 2020. május 14-én. MTI/Balogh Zoltán