Blanka, Bianka
9 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Pénzt vagy adatot! – Az internet mint igazi látszatdemokrácia

shutterstock 789598969
2020.10.18. 15:00
Így lett az internet a XXI. századra pár nagy, amerikai cég által irányított, tömeges véleménygyarmatosításra használt eszköz. Dén Mátyás András írása

Akinek bármilyen romantikus illúziója lenne az emberiség evolúciójával kapcsolatban, annak az elmúlt két évtized infokommunikációs történései tökéletesen bizonyítják, hogy az ember egy olyan faj, mely a legjobb dolgokat is képes a legrosszabbra használni. Az internet mint használati szokásainkra nézve többségében pornó- és tömegmanipulációs platform az elmúlt évtizedben elképesztően rossz irányt vett, és a társadalmi szakadékok mélyítésén túl ma már geopolitika-szintű fontossága van az egyes mamutcégek körüli adatcentralizációnak. 

A kereső mint agyelszívás

A Google-generáció számára ma már teljesen egyértelműnek látszik, hogy semmi szükség a lexikális tudásra, mert úgyis ott van a zsebben a mobil, ami majd mindent megtalál, és minden kérdésünkre választ ad. Ez az a célközönség, amely ha esetleg megnézi a „The social dilemma” filmet, akkor még őszintén rá tud csodálkozni arra, hogy se a Google, se a Facebook, se pedig más amerikai szoftveróriás nem azért jött létre és létezik, mert jót akar nekünk, hanem egészen más okok miatt. Például, hogy adatvagyont gyűjtsön, lenullázza az országok helyi online hirdetési piacát, és lépésről lépésre olyan szolgáltatásokat vezessen be, amik a gyűjtött adatokra alapozva először kinyírják a helyi fejlesztéseket, majd előbb vagy utóbb megkerülhetetlenné válnak az átlagfelhasználó számára.

A Google-életérzést a cég kegyelemélelem módra színes-szagos helyi irodákkal, netán minimális árbevételt és foglalkoztatottakat felmutató helyi cégekkel, csocsóasztallal és a virtuális demokrácia látszatával támasztja alá.

Olyan szolgáltatások és termékek mellett, melyek mind abba az irányba terelik a társadalmat, hogy igazából lassan már csak meg sem kell szólalnunk, hogy éhesek vagyunk: főzni tudás vagy bármilyen tájékozódási képesség nélkül azonnal, instant megkapjuk, amit csak szeretnénk, természetesen a pénzünkért és az ízlésünkről adott információért cserébe.

Köztudott, hogy a Google keresési találatai régóta megvásárolhatók, manipulálhatók. Az egyes megjelenő információk egyre kevésbé a relevanciájuk, mintsem inkább a Google-nek fizetett hirdetési díjak vagy a helyi ügynökségeinek fizetett „keresőoptimalizációs” tevékenységek miatt kerülnek előtérbe. Már persze ha nem saját szolgáltatásról vagy baráti cégről van szó: a térkép szóra a Google-térkép, az e-mail szóra a Gmail, a böngészőre a Google Chrome jelenik meg első találatként bárhonnan, bármikor.

A „lexikon”, amelyet anonim emberek szerkesztenek

A mindenki által szabadon használható, demokratikus internet következő bugyra a Wikipédia, az ingyenes online közösségi enciklopédia. Egészen véletlenül ahogyan felkerül ide egy cikk, órákkal később már az adott szóra rákeresve az első helyek egyikén jelenik meg a Google keresési találatokban (ezért más cégek, szervezetek több százezer, akár millió forintot is kifizetnek).

Ezen az oldalon „közösségi szerkesztésben” ismeretlen emberek döntik el azt, hogy mi kerüljön fel, és mi nem, és erről nyílt vitát folytatnak az oldalon. Képzeljük el azt a világot, amikor a Google-generációba született jövendőbeli orvos meghallva a tüneteinket rákeres a Google-ben arra, hogy „immunrendszer”, majd a Wikipédia szócikkét olvasva – amit anonim emberek, kvázi akárkik írnak – próbál majd diagnosztizálni bennünket.

Mindemellett az állítása szerint civil alapítványi háttérrel rendelkező „közösségi enciklopédia” reklámtörvényileg is igen aggályos: az egyes szerkesztők és „adminisztrátorok” – bárkik is legyenek azok – döntéseire bízva egyes cégeket, termékeket ingyen reklámoz, előszeretettel megjelenít, míg másokat „reklámindokkal” elutasít.

Hogy hol van ilyenkor a Gazdasági Versenyhivatal vagy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság? Egy általunk tesztelt publikáció kapcsán jelentkező szerkesztő szerint „a Gazdaság- és Versenyhivatalnak nincs befolyása felettük”, függetlenül attól, hogy egyes cégek és szolgáltatások megjelenését önkényesen előnyben részesítik másokkal szemben, külön megjelölés nélkül, lexikonként hívva magukat.

A közösségi média hazugsága, a helyi hirdetési piac felszámolása

2001 körül az iwiw megjelenésével egy egész ország hitte el, hogy a közösségi média  jó dolog: hónapokon belül több százezres, majd milliós regisztráció és forgalom árasztotta el az ország egyik legsikeresebb internetes startupját. Ezt követően a különböző helyi platformok megjelenését, létjogosultságát az amerikai székhelyű, „szegény juhászgyerek, akinek volt ötlete”-sztorira felfűzött Facebook váltotta fel, mely azóta is függőségként köti le emberek százmillióinak figyelmét.

Azon felül, hogy a mások életébe való leskelődés mint alapvető emberi ösztön indította be ezek létrejöttét, ma a Facebook nem más, mint egy globális manipulációs eszköz, melyet az egyes rajta lévő cégek, szervezetek pénzzel mozgatnak.

Az emberek az interneten az egyes tevékenységeikkel, kattintásaikkal adatokat szolgáltatnak a Facebooknak, hogy aztán az releváns termékeket, cikkeket, ismerősöktől származó bejegyzéseket ajánljon számukra, és ezzel irányítsa az érdeklődési körüket. Ezt aztán a Facebook lebizniszeli a Google-lel vagy más amerikai szoftveróriásokkal, majd a végén kezüket dörzsölve felosztják az egyes országok hirdetési piacait egymás között.

E folyamat természetesen nem ma kezdődött, a 2000-es évektől folyamatosan gyűrűztek be az amerikai szoftveróriások az egyes országok piacaira: sokan még 15 éve a mellüket verték, hogy „sikerült megegyezniük a Google-lel”, így az ő hirdetéseik fognak futni az oldalaikon. Azt, hogy ezzel gyakorlatilag nem csináltak mást, mint gyakorlatilag kiárusították az országon belüli online hirdetési piacot, természetesen nem mérték fel.

Ahogyan azt sem, hogy nemzetgazdasági szempontból mi történik akkor, ha két magyarországon élő ember egymás hirdetésére kattint: ilyenkor az egymásnak fizetendő összegből 30%-30% egyből offshore-országokba telepített amerikai „leányvállalatokba” megy.

 Az IAB (Internet Advertising Bureau) oldalán publikált felmérések szerint a Google és a Facebook 2018-ban globálisan 39 milliárd dolláros árbevételt termelt reklámbevételekből, mely összeg Magyarország éves GDP-je egynegyedének felel meg a 2019-es évi hazai nemzeti össztermék adatai alapján. 

A rosszabb hír, hogy látszólag ezt az egyes országok nemzetállamai felismerték ugyan, de mivel a tömegmanipuláció sosem állt távol a politikától mint műfajtól, inkább legyintettek egyet, és kihasználták a csodafegyvereket annak érdekében, hogy szavazókat, szimpatizánsokat szerezzenek aktivitásaikhoz.

Nem véletlen, hogy ma már minden párt vagy pártelnök, nevezetesebb aktivista a Facebookot tekinti elsődleges kommunikációs csatornájának úgy, hogy ezen rendszeresen szabad szemmel is jól látható összegeket költ el ott.

Emellett a helyi hirdetési piacok összezsugorodásával egyes médiumok – az előbb részletezett okok miatt – ma már gyakorlatilag képtelenek fenntartani magukat a reklámbevételekből, ezért az új fenntartók, mecénások keresése mellett fizetős tartalmi modellre kezdtek átállni. A fizetős tartalom azonban kevesebb olvasót ér el, mint az ingyenes, így jelenleg az online médiában egyrészről rétegesedés zajlik e téren, másrészről pedig a „hagyományos” ingyenes tartalmakat kedvelők most vehetnek olcsón online médiumot, már ha a tájékoztatás mellett más alapvető üzleti céljaik is vannak médiatulajdonosként.

Az Európai Unió pár éve látszólag aktív a témában, de el tudjuk képzelni, hogy az előbb említett folyamatok által milyen elképesztő mennyiségű tőke és lobbierő mozdul meg a háttérben annak érdekében, hogy érdemi intézkedés ne vagy csak lassan történjen.

Az egyes országok és azok állampolgárai a mai napig szinte az összes adatvagyonukat ingyen adják át az amerikai szoftveróriásoknak, akik persze innentől ezt arra használják, amire csak akarják.

Magyarországon a Google Adwords 2000-es indulásához képest mintegy 19 év késéssel, tavaly ébredt fel álmából a Gazdasági- és Versenyhivatal, és mindjárt 1,2 milliárd forintra büntette a Facebookot, ami az évi 10.000 milliárd forintnyi árbevétel ismeretében aligha rengette meg az amerikai szoftveróriást.

Az Európai Unió idén szeptember végén belengette az amerikai adatexport-korlátozásokat. A Facebook válaszul az európai országokból való kivonulással fenyegetőzött, ezzel is egyfajta „internetes népfelkelést” mint virtuális fegyvert tartva az uniós jogalkotók fejéhez.

Felbecsülhetetlen társadalmi károk

És akkor nem is említettük a TikTokot, melyet a napokban kezdett el a GVH vizsgálni, lévén „a vállalkozás nem a jóhiszeműség és tisztesség alapelvének megfelelően elvárható szakmai gondossággal tájékoztatja a fogyasztókat az online platform működésére vonatkozó lényeges információkról – így például a szolgáltatás igénybevétele során kezelt adatok köréről és azok felhasználásáról”. Aki nem tudná, a TikTok a Facebooknál és az Instagramnál annyival rosszabb, hogy alapvetően a fiatal, 6–14 év közötti korosztályt célozza, és a teljesítményt tizenöt másodperces, zenés videókra való rábeszélésben, tátogásban és táncolásban méri, az oly népszerű like-ot mint instant dopamingeneráló közösségi aktivitást felhasználva indikátorként. Az alapvető különbség az előbb említett szoftveróriásokkal szemben, hogy a TikTok kínai tulajdonban van, ami miatt Trump azt az egyik nap be akarja tiltani Amerikában, a másik nap pedig – hogy, hogy nem – egy-egy amerikai mamut jelentkezik be, hogy felvásárolná. 

Ha nem így, akkor hogyan lehet védekezni? 

Az országok, ahol a Google, a Facebook és egyéb amerikai nagyvállalatok egyes oldalai blokkolva vannak, általában a helyi adatvagyont az országokon belül tartó megoldásokkal vannak jelen a kereső-, illetve közösségimédia-piacokon. Ilyen például Kína, ahol a Facebook hivatalosan teljességgel elérhetetlen, mégis a különböző kiskapukon, VPN-eken keresztül a kínai felhasználók több mint 5 milliárd dollárt hoznak az amerikai cégóriásnak. Ez a példa tökéletesen mutatja az amúgy már közismert tényt, miszerint ami tiltva van, az vonzó. Ugyanakkor Oroszország meglepő módon kellően ügyesen fenntartotta a saját iwiw-jét a Facebook ellenlábas vkontakte.ru képében, amiből tanulva lehet, hogy a helyi szolgáltatók előnyben való részesítse mellett a nemzetközi szoftveróriások egyfajta franchise-szerű üzemeltetésének kötelezvénye lehetne egy megoldás. 

A másik lehetséges megoldás egyfajta adatvám, illetve ezzel párhuzamos, országok közötti adatvámunió lenne, mely a torrenttevékenységekre és a külföldi szerverparkokban elhelyezett kriptovaluta-bányász és blockchain-üzemeltető gépekre is kiterjedne. Az egyes szolgáltatókat adatszolgáltatásra kötelezve, bizonyos adattípusokra különféle szorzókat alkalmazva vámkötelezettség állna elő, mely miatt az óriáscégek érdekeltek lennének minden országban helyi adatközpontok és cégek felállításában és üzemeltetésében. 

A mérleg egyik serpenyőjén az elvesztegetett hasznos, akár GDP-termelésre is használható idők állnak, amiket a fiatalok és idősebbek céltalanul a mobiltelefonjukon görgetve töltenek el a közösségi média előtt, valamint az egyes kattintások által külföldre csorgatott 30%-ok és a hosszú távú „ne tanulj meg semmit, úgyis ott az internet” társadalmi hatások állnak. A másikon a kényelmes életünk, a hirdetési piacunk és a teljes kiszolgáltatottságunk az amerikai szoftveróriásoknak. Még mielőtt végérvényesen elhinnénk, vagy lemondanánk arról, hogy erre a mérlegre egyáltalán bármilyen hatásunk lenne, talán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a digitális szólásszabadság illúzióját tudatosabb magatartásra cseréljük akár egyéni, akár kormányzati, akár uniós szinten.

A szerző informatikai szakíró