A legázolt és bilincsbe vert Magyarország szabadsága

64 évvel ezelőtt a szovjet lánctalpak  páratlan világeseményt fojtottak vérbe 

A magyarok bátorságáról, hősiességéről és nagyságáról beszélt az egész szabad világ ezekben az időkben. Az 1956-os forradalom volt az első és legerősebb szög a kommunista diktatúra koporsójában.

Albert Camus így írt ’57-ben

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett hullnia…

Azt pedig, hogy a szovjet elnyomóknak, a gyilkos megszállóknak léket kapott a torpedórombolója, Milovan Gyilasz így summázta:

A magyar forradalom a kommunizmus végének a kezdete.

A forradalomban – mint köztudott – egészen eltérő gondolkodású, különböző életúttal rendelkező honfitársaink fogtak össze.

Nagy Imre, Pongrátz Gergely, Krassó György, Angyal István, Major Ernő, Szabó János, Maléter Pál, Háy Gyula, Mansfeld Péter, Zelk Zoltán, Bibó István, Fónay Jenő, Göncz Árpád, Wittner Mária s még megannyian. Bibó pontos szavaival: „A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”

Természetes, hiszen az ország szuverenitásáért küzdöttek: a szinte csodába illően, ezer éve megmaradt haza önállóságáért, az elnyomók elűzetéséért, mint már annyiszor eleink az elmúlt évszázadokban. 

Amikor hat és fél évtizede a szovjet tankok megindultak eltiporni a forradalmat, és a gyilkos megszállókkal szövetkező hazai tömeggyilkosok – Kádár, Biszku, Marosán, Apró és társai – a moszkvai vezérlésű bábkormányról megállapodtak, akkor egy országnyi remény dőlt meg. Megkezdődtek a bebörtönzések, akasztások, a hősök jeltelen sírba temetése s hat év rettenetes elnyomás, ami után puhult ugyan a diktatúra, de kimúlásáig egy önkényuralmon alapuló, a megszállók által segített, velejéig hazug és antidemokratikus rendszer maradt. (Ezért különösen viszolyogtatók azok az írások, amelyek  bármilyen egyező párhuzamot vonnak a jelenkor és a szabad választások előtti politikai rendszer között.)

’56 hősei között kiemelt hely jutott a pesti srácoknak, a forradalmi ifjakról számtalan pesti vicc is szólt: 

Egy kisfiú becsönget egy házba. Idős hölgy nyit neki ajtót.

– Mit akarsz kisfiam? – kérdezi a néni.

– Bejöhetek néni kérem?

– Gyere be kisfiam, de jól töröld le a lábadat.

A kisfiú letörli a lábát, belép és megszólal:

– Néni kérem, kilőhetek az ablakon?

– Miért nem tudta a Szovjetunió bevenni a Rómer Flóris utcát?

– Mert az egyik végén egy iskola, a másikon egy óvoda áll…”

Két fiú áll a körúti kapualjban. Arra jön egy orosz tank, kiugranak, benzines üveget dobnak rá, a tank felrobban, ők vissza… Újabb T-54-es jön, megint kiugranak, benzines palack, robbanás, vissza. Egyszer csak kiles az egyik, és halálra sápad.

– Pucoljunk, öcsi! Jön a mutter!

A forradalom hőseinek emléke ma még velünk él a mindennapokban,  a kivívott szabadságban, de kérdés:

2056-ra mi marad?

Az én generációmnak még megadatott az a hallatlan szerencse, hogy első kézből hallgathattuk meg szüleink, nagyszüleink, dédszüleink emlékeit. Számos otthonban a családi emlékezet fontos része volt '56. Ennek köszönhetően élő szövegként faltuk is a forradalomról szóló írásokat Déry Két asszonyától a – számomra legszebb és legtragikusabb – Sirály című Zelk-versen át Vas István gyönyörű Új Tamásáig. Számtalan remekművet olvashattunk és megannyi visszaemlékezést: Fónay Jenő könyvét, Eörsi börtönregényét vagy a Rácz Sándorral készült életútinterjút például. 

S persze akad közfeladat is: 1956-nak ott a helye a berlini fal ledöntése és 1968, 1981 mellett a nemzetközi köztudatban is. Közös kötelességünk tenni azért, hogy '56 a nemzetközi emlékezet része legyen, azzal a narratívummal, ami megilleti. Úgy meséljünk magunkról, hogy megérthető legyen. '56 hősei maradandóan formálták országunkat, ahogy a kommunizmus lebontását is ők kezdték meg.

Az elbeszélés jelentéssíkján ott van az univerzális történet az elnyomók elleni heroikus harcról, és ott van számtalan gyönyörű magyar hős története, akik életüket adták a nemzeti függetlenségért.

Nem unalmas iskolai ünnepélyeken, nem kötelességből lerótt tisztelgésekkel, hanem – s ez iskolai feladat – a múlttal való tudatos együttélés megteremtésével, a múlthoz nyitott, érdeklődő viszony kialakításával.

Harminc éve szabadságban élünk, a szabadság mára természetes. Nekem, aki gyerekként a két megszállást, világháborút, haláltábort megélt nagyszüleimet hallgattam, és kamaszkoromig a „létezőben” éltem, a szabadság ma is csoda. A korosztályomhoz hasonlóan még minden pórusomban ott van a múlt század, amikor megszállók ölték halomra a családtagjainkat, amikor honfitársaink ölték meg honfitársainkat. Tudom, hogy a szabadságunk mögött  számtalan botlókő és kereszt, megannyi vértanú van.

Ma már evidens a szabadság, és sokaknak oly messze van a szocializmus, hogy ismét virágkorát éli a szélsőbaloldal itthon is, hogy a patrióta értékek védelme nem evidencia. A mosolyt az ajkunkra fagyasztja, hogy mindez életveszélyes. 

Épp ezért kell 1956-ot folyamatosan élővé tenni! A szuverenitás védelme örök feladat, s a gyönyörű magyar szabadságharc megértése és belső átérzése bizonyosan erre inspirál. 

A szerző közíró, tanácsadó

(Borítókép: József körút a Corvin (Kisfaludy) köznél. Harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlövegek. Fortepan / Fortepan/Album027)