András, Andor
-3 °C
3 °C

Míg a nyugat bénázik, Kína letapossa a koronavírust

GettyImages-1285468060
2020.11.17. 16:45 Módosítva: 2020.11.17. 17:14
A hatalmas távol-keleti országban politikai és legitimációs kérdés a járvány hatékony kezelése. Zéró tolerancia van érvényben, így már nem a vírus terjedésének a visszaszorítása, hanem Kína tavasszal megkopott presztízsének visszaállítása a tét. Az oltóanyagpiacon hamarosan indul a versenyfutás, a kínai vakcinafejlesztők pedig jó erőben vannak.

Az új koronavírus Kínában jelent meg, s először a szomszédos kelet-ázsiai országokba terjedt át. A nyugatitól eltérő megközelítésnek köszönhetően azonban a térségben a járvány messze kevesebb gondot okoz, mint a világ többi részében, a kiindulópontján pedig gyakorlatilag megszűnt. Már nem az a kérdés, hogy a kínaiak kordában tudják-e tartani a vírust, hanem az, hogy hogy ők látják-e el vakcinával a fejlődő világot.

Az új koronavírus-járvány kapcsán az országok előtt három választási lehetőség áll: vagy megpróbálják nullára szorítani a fertőzések számát, ezzel védve állampolgáraik életét, kerül, amibe kerül (sokba); vagy elengedik a vírust – esetleg a látszat kedvéért minimális óvintézkedéseket bevezetve –, hogy a pusztuljon a férgese alapon mielőbb kialakuljon a nyájimmunitás (svéd modell); vagy pedig szigorú, de nem totális leállást hozó korlátozásokkal igyekeznek ellaposítani a járványgörbét, elkerülendő, hogy zsúfolt kórházi folyosókon haldokló tömegek képeivel legyenek tele a híradók. Mindhárom megoldás mellett és ellen is lehet érveket hozni. A nyugati országok többsége a két utóbbi opció valamelyikét választotta, több esetben olyan ügyesen kombinálva vagy váltogatva azokat, hogy a gazdaság is megfeküdt, a gyengék is meghaltak és a nyájimmunitás se alakult ki. 

Tisztelet társasága

A kelet-ázsiai országokban viszont nem Sánta Ferenc Sokan voltunkján szocializálódtak a döntéshozók, ott az általános értékrend szerint a szépkorúak nem a liability, hanem az asset rovatban szerepelnek a családi főkönyvekben, így az első megoldás mellett tették le a jüant, a jent meg a vont, elsősorban a konfuciánus kultúrában nagyon tisztelt időseket védve. Ennek megfelelően az elején máshol is meglévő célt, hogy teljesen megszüntessék a fertőzést, Kínában, Japánban, Dél-Koreában és Tajvanon máig nem engedték el, vagyis nem valamiféle modus vivendi kialakítása a cél a vírussal, hanem a kiirtása. E törekvések viszonylag sikeresek: 

az elmúlt 24 órában a 126 milliós lakosságú Japánban 2-en haltak meg, a járvány kitörése óta összesen 1883-an; az 51 milliós Dél-Koreában a tegnapi halottak száma 1, az összesített adat 493; a 23 milliós Tajvanon pedig május óta senki nem vesztette életét a vírus miatt, s addig is csak 7 áldozata volt a járványnak.

Ez különösen figyelemreméltó, mivel e rendkívül sűrűn lakott területek mindenki másnál szorosabb kapcsolatban állnak Kínával, a járvány kiindulópontjával, ugyanakkor elkerülték a drasztikus lezárásokat. Ráadásul demokratikus rendszerűek, tehát azt sem lehet mondani, hogy nem kellett nyűglődniük mindenféle emberi jogokkal és hasonlókkal. De úgy tűnik, a politikai rendszer jellege nem döntő: a nem annyira demokratikus Kína, amelynek egyáltalán nem volt ideje készülni a járványra, megúszta összesen 4748 halottal, s itt sincs áldozata a Covid–19-nek május óta.

Persze a kelet-ázsiaiaknak sok szempontból könnyű dolguk volt. Egyrészt lakosságuk, ha ez indokolt, tud nagyon fegyelmezett lenni, s ebben a kultúrkörben nem azzal a mélységes gyanakvással és bizalmatlansággal tekintenek az emberek a saját államukra és annak tisztviselőire, mint a nyugati országokban. Vagyis, ha egy állami vezető azt mondja, hogy most egy darabig maradjatok otthon, akkor az emberek jellemzően nem azt kezdik el találgatni, hogy vajon miért akar ez velük kitolni, és miként lehetne csak azért is jól elmenni otthonról. Kivételek persze vannak, de általánosságban a közbizalom szintje – legalábbis katasztrófahelyzetekben – magasabb. A térségben a tudományos tekintély dekonstrukciója sem zajlott még le, tehát

ha egy infektológusprofesszor kiáll a pódiumra, és bemutatja az orrfújás helyes technikáját, akkor nem mémeket gyártanak róla, hanem igyekeznek hallgatni rá.

A maszkhordásnak régi hagyománya van, a digitális technikák elterjedtsége pedig megkönnyíti a kontaktkutatást: ha valaki fertőzöttnek bizonyul, a telefonjára telepített app szépen kilistázza, hogy kiket fertőzhetett meg, s már megy is mindenki karanténba, mint a kisangyal.

Ground zero

Kína persze külön történet, hiszen itt jelent meg először a vírus, s ha Vuhanban sikerült volna időben megfogni, akkor nem lenne ilyen vacak évünk. Az ország esete jól rámutat az autokratikus rendszerek kettős természetére. Az ilyen államokban a helyi vezetők fő célja, hogy megfeleljenek a feletteseiknek, márpedig az minden felettes részéről elvárás, hogy az alárendeltjük illetékességi területén ne legyen balhé (botrány, lázadás, tömegszerencsétlenség, jelentősebb bűnügy stb.). Mert akkor az ő feletteseik őket vonják felelősségre, de persze ezeknek a feletteseknek is vannak elöljáróik, és így tovább, tehát a mindenkori nagyfőnököt kivéve mindenkinek az az érdeke, hogy ha be is csap a ménkű, az lehetőleg maradjon titokban. Ezért ha gond van, a helyi vezetők nem igazán igyekeznek azt a központ orrára kötni, nehogy emiatt elessenek az előléptetéstől, vagy áthelyezzék őket valami nagyon lepukkadt tartományba egy csatornázási vállalat középvezetőjének. Ez történt Vuhanban is, ahol a helyi kormányzat megtiltotta a vírust felfedező orvosoknak, hogy a problémát nagy dobra verjék, nyilván abban reménykedve, hogy az majd magától eltűnik. Mivel a vírust kevésbé érdekelte a helyi párttitkárok karrierje, az egyre növekvő esetszámot egy idő után nem lehetett szőnyeg alá söpörni, s ekkor az autokratikus rendszer hamarosan megmutatta a másik arcát:

a központi kormányzat kőkemény intézkedésekkel hatékonyan közbelépett, s gyakorlatilag másfél hónapra szobafogságra ítélte a komplett kínai városi lakosságot, nyolcszázmillió embert, és csaknem teljesen leállította a gazdaságot.

 A lezárás alatt a vírus lényegében eltűnt Kínából: aki megkapta, az vagy elment meglátogatni Marxot – a kínaiak így mondják vicceskedve, ha valaki meghalt –, vagy meggyógyult. A másfél hónap elég volt arra, hogy a vírus ugyanilyen eredménnyel végigmenjen az összes családtagon, akivel a fertőzött össze volt zárva, mással meg nemigen találkoztak az emberek, legfeljebb szkafanderben. Így aktív eset nem maradt az 1,4 milliárdos országban.

Egyértelmű volt, hogy a Hszi Csin-ping-féle vezetés az első perctől fogva alapvető politikai és legitimációs kérdésnek tartja, hogy sikerül-e visszaszorítani a járványt. Ez nem véletlen: a tavaszi hullám alatt Vuhant is magában foglaló Hupej tartományban a Covid–19 halálozási rátája 6,6 százalék volt, s ekkor még nem lehetett tudni, hogy a magas számot a sok regisztrálatlan eset, illetve a kórházak túlterheltség okozza-e. Amikor a városokat lezárták, annyit lehetett tudni, hogy egy rendkívül fertőzőképes és halálos vírus szabadult el, amely

a járvány országossá válása esetén a hupeji adatokat extrapolálva akár százmillió ember halálával járhat.

De a gazdaság általános fejlettségi állapotától jelentősen elmaradó kínai egészségügy ennél jóval kevésbé veszélyes járványba is megroppant volna, ez pedig az egész rendszer stabilitását fenyegette volna.

Lépni kellett tehát, s léptek is, a vírus április–májusra lényegében eltűnt. Kínában azóta is zéró tolerancia van érvényben az új koronavírussal szemben, mert ha most nem tennének meg mindent a második hullám elkerülésére, azzal a tavaszi áldozatokat tennék értelmetlenné, ennek pedig szintén politikai ára lenne.

Gurítás

Időről időre felmerül a kérdés, hogy a kínai járványadatok nem hazugságok-e. Kedvelt toposz a nyugati sajtóban, hogy a kínaiak hamisítják a statisztikákat, ami egyébként igaz lehet, ha a döntéshozóknak ez az érdekük, de a járvány esetén nem ez volt a helyzet, leszámítva az első heteket, amikor a helyi erők igyekeztek az ügyet eltussolni. Onnantól fogva, hogy országos prioritássá vált a járvány leküzdése, a vezetőknek az lett az érdekük, hogy mindenki eléggé féljen a fertőzéstől, emiatt elfogadja és betartsa az intézkedéseket. Ehhez pedig folyamatos tájékoztatást nyújtottak, például nem értelmezhetetlen tartományi vagy megyei adatokat közöltek, hanem az emberek valós időben, háztömbre lebontva láthatták interaktív térképeken a telefonjukon, hogy hol laknak fertőzöttek.

Mivel januárban Hupejben teljes volt a káosz, teszt pedig alig állt rendelkezésre, a fertőzöttek és a halottak összlétszáma egész biztosan magasabb volt a hivatalos adatoknál, de egy idő után a statisztikák utolérték a valóságot – nem a Kínai Kommunista Párt propagandaosztályának igazságszeretete miatt, hanem mert a járvány egy olyan típusú sorscsapás, amit csak a lakosság teljes együttműködésével lehet legyőzni.

Ha az adatokat szépítik, az emberek nem lesznek elég óvatosak, s akkor előbb-utóbb országos szinten úgy járnak, mint Vuhanban a járvány elején.

kínai repcsi bent
Fotó: Salát Gergely

Az első nagy lezárás vége óta, mivel Kínán belül gyakorlatilag nincs jelen a vírus, a fő feladat az, hogy megakadályozzák a nyavalya visszahurcolását. Ennek érdekében most is komoly beutazási korlátozások vannak érvényben, Kínába induló repülőre eleve csak friss, ropogós negatív teszttel lehet felszállni, de ha az ember feljut a gépre, ott sem nézegetheti a sztyuárdeszek idomait, mert azok tetőtől talpig buggyos védőruhában hordják az italokat. Ha leszállunk egy kínai városban, azonnal egy erre kijelölt karanténszállóra visznek minket két hétre, ahol a szobába, amit nem hagyhatunk el, szkafanderbe bújt alkalmazottak adják be a húsos táskát. Hasonló rendszabályok vonatkoznak a szárazföldi határátlépőkre is. Mivel a vírusnak minimális esélye van visszajutni, Kínán belül szabadon lehet mozogni, és a gazdaság akadálytalanul pöröghet, legutóbb az egyedülállók napján, november 11-én dőlt meg minden létező fogyasztási rekord. Azok a kínai turisták, akik amúgy külföldön költekeznének – nem kevés emberről van szó, tavaly 169 millió nemzetközi turistautat abszolváltak a kínaiak –, most Kínán belül utazgatnak, s otthon költik el a pénzüket, hozzájárulva a tavasszal keletkezett lyukak betömködéséhez.

Persze a kínai védelmi rendszer se tökéletes, tehát április óta is előfordultak lokális kitörések. Ha azonban ilyenre fény derül, gyakorlatilag perceken belül célzott intézkedéseket hoznak: az adott várost azonnal lezárják, kiterjedt kontaktkutatást végeznek, és az érintett terület komplett lakosságát letesztelik. 

Májusban Vuhanban a biztonság kedvéért 11 millió főt teszteltek, júniusban Pekingben, ahol összesen 335 fertőzöttet találtak, szintén 11 millió tesztet végeztek, októberben Csingtaóban 13 eset nyomán 10 milliót, s néhány hete százegynéhány fertőzöttnél Kasgár 4,5 millió lakóját ellenőrizték.

Mindezt a nyugaton érthetetlen módon nem használt, alacsony átfertőzöttségnél a tesztelés költségeit töredékére csökkentő pool testing módszerrel (vagyis nem egyetlen személy mintájára használnak el egy drága tesztkészletet, hanem 8–10 ember mintáját keverik össze, s azt vizsgálják). A számokból látható, hogy a kínaiak nem akármivel gurítanak, tényleg el akarják kapni a vírus grabancát. Nyilván kiszámolták: olcsóbb dolog néha pár millió embert kivonni a forgalomból, s jelentős összegekért tömegeket letesztelni, mit hagyni, hogy a vírus elszabadulásával vagy a gazdaság, vagy az egészségügy összeomoljon. Abból a szempontból persze könnyű dolguk van, hogy egy ekkora országnak nem okoz gondot néhány város lezárása, s képesek az erőforrásokat egy-egy ilyen nagy kampányra összpontosítani. 

Vakcinadiplomácia

Ez az összpontosítási képesség magyarázza, hogy miért állnak viszonylag jól a kínaiak a vakcinafejlesztésben: miután a vírust tényleg ki akarják irtani, s nem csak valamiféle kommunikációs csatát megnyerni, hatalmas forrásokat mozgósítottak az oltóanyag kifejlesztésére. De nem úgy, hogy ráöntöttek egy halom pénzt valamely nagy állami pénznyelőre, hanem oly módon, hogy megversenyeztették a vakcinafejlesztéssel foglalkozó – amúgy a világ élvonalába tartozó – kínai cégeket, megpimpelve némileg a vonatkozó szabályokat, szemet hunyva bizonyos korai fázisú emberkísérletek felett.

Jelenleg a világon 11 vakcina jutott el a tesztek harmadik fázisába, ebből négy kínai fejlesztés.

Az országban több százezer embert már be is oltottak, aminek van némi orosz rulett jellege, de ha bejön, akkor a kínaiak lesznek az elsők, akik tömegesen tesztelt és dokumentálhatóan hatékony vakcinával rendelkeznek. A fejlődő országok körében már meg is indult a vakcinadiplomácia, Kína már most szállít oltóanyagot közel-keleti országokba, s miközben a nyugati világ finnyáskodik, a kínaiak fű alatt hamarosan beoltják a fél világot.

Márpedig Kínának nagy szüksége van némi nemzetközi sikerre, mert a járvány első szakaszában bemutatott szerencsétlenkedés, a félresikerült maszkdiplomácia, illetve a nyugati sajtó össztüze miatt az ország tekintélye igencsak megingott. Nagy szerencséje Kínának, hogy fő riválisa, 

az USA nemcsak az elejét rontotta el, hanem az egész válság során stabilan és megbízhatóan végig katasztrofálisan teljesített

(negyedmillió halottnál járnak a kínaiak ötezrével szemben, pedig nekik még idejük is volt készülni), ami a külvilág figyelmét sem kerülte el, így Kína megítélése mélypontra jutott ugyan, de Amerikáé még mélyebb pontra. 

A világ nagy részével ellentétben Kínában a járvány gyakorlatilag véget ért, s jó eséllyel második hullámmal sem kell számolni, az pedig wishful thinkingek tűnik a riválisok részéről, hogy a kínaiak nem tudnak hatékony és biztonságos oltóanyagot előállítani. Valamelyik próbálkozásuk minden bizonnyal sikeres lesz, talán az összes, akkor pedig megkezdődhet a versenyfutás, hogy ki tudja a vakcináját rátukmálni a többi országra – nyugaton nyilván nem a kínaiak lesznek a befutók, de a nyugati világon kívül élő hétmilliárd ember se kis piac. Érdekes verseny lesz. Nekünk már csak valahogy meg kell érnünk.

A szerző Kína-kutató, a PPKE és az ELTE oktatója, a KKI munkatársa

Borítókép: Getty Images Hungary