Az ukrán paradoxon

Külpolitikánk elsődleges törekvése, hogy a számunkra fontos relációkbanígy vagy úgy, de teljesüljenek a céljaink. Még akkor is, ha ezért néha jelentős árat is kell fizetnünk, például a nyugat-európai relációban, szuverenitásunk megvédéséért cserébe országimázsunk terhére hozott áldozattal. Legnagyobb szomszédunk ebben a tekintetben ritka, de fájdalmas kivétel.

Az egyik, hogy a kárpátaljai magyarok érezhessék jól, de legalább elfogadhatóan magukat ebben az államban. A másik, hogy a két állam közötti együttműködés jól láthatóan járuljon hozzá mindkét fél jólétéhez és biztonságához. Mindkét célért komoly áldozatokat hozunk: számtalan támogatással járulunk hozzá a kárpátaljai magyarok gyarapodásához. Az új krími háború idején is elsők voltunk a gázszállítás megfordításában, hogy nyugati irányból érkező ellátással hozzájáruljunk Ukrajna energiabiztonságához. Tettük ezt akkor, amikor az ezt ellenző Oroszország jóindulatára is elemi szükségünk volt energetikai téren.

És mi az eredmény? Sem Ukrajnában, sem a világban nem ismerik, hogy mennyi mindent tettünk Ukrajnáért, és nem tartják számon hazánkat Ukrajna támogatójaként.

Az ukrán szolgálatok feladatul kapták, hogy találjanak bizonyítékot a magyarok elszakadási törekvésére. S mivel ilyen törekvés nincs, jobb híján titkos eszközökkel „leleplezték”, amikor egy magyar többségű település önkormányzati képviselői elénekelték a magyar Himnuszt – mintha ebből bármilyen módon következne, hogy a határok erőszakos megváltoztatására készülnek.

Ahhoz, hogy a helyzeten javítsunk, fontos lenne pontosan látni és megérteni a bajok okait. Ez azonban nem könnyű, mert Ukrajna sok szempontból másként működik, mint legtöbb partnerünk. A Finn Külügyi Intézet (FIIA) idén nyári tanulmánya szerint az EU is azért nem tudja elérni a szükséges ukrán reformok véghez vitelét, mert

Nehezen áttekinthető, hogy ezek a – sokszor leegyszerűsítve oligarcháknak nevezett – alternatív hatalmi központok, illetve rajtuk keresztül külső szereplők mikor, miért és mit kényszerítenek ki az állami szervekből az ukrán nemzeti érdekekkel összhangban vagy éppen azokkal ellentétesen.

A magyarellenes cselekmények közül eddig egynek derült fény a hátterére. A lengyel rendőrség elfogta a KMKSZ ungvári irodája elleni terrortámadás elkövetőit, és kinyomozta, hogy egy orosz támogatású szélsőjobboldali szervezet ezzel a támadással akart hozzájárulni Kárpátalja és a magyar–ukrán kapcsolatok destabilizációjához. 

A magyarellenes cselekményeket általában az ukrán nacionalizmusnak a kelet-ukrajnai konfliktus miatti feléledésével szokás magyarázni. Egy ilyen helyzetben mindenképpen figyelembe kell venni a túlfűtött nemzeti érzelmeket. Persze azt a kérdést is fel kell tenni, hogy egy olyan ország nacionalizmusa, amelyik keleten háborúban áll, miért érdekelt abban, hogy nyugati szomszédaitól a nemzeti kisebbségekre gyakorolt nyomással szigetelje el magát. Van-e ebben ukrán geopolitikai érdek? 

Mivel nincs más eszközünk, paradox módon olyasvalamivel próbáljuk az ukrán hatóságokat jobb belátásra bírni, amivel saját alapvető geopolitikai és nemzetpolitikai érdekeinket is sértjük: Ukrajna NATO-közeledésének blokkolásával, miközben – a geopolitikai szempontok mellett már csak a kárpátaljai magyarság érdekében is – elemi érdekünk Ukrajna euroatlanti integrációja. Nagyon fontos elérni, hogy ennek ne kelljen így lennie. A magyar külpolitika egyik legnagyobb feladata a következő években a párbeszéd újraindítása és a magyar–ukrán kapcsolatok olyan sikertörténetté alakítása, amelynek mindkét ország és a kárpátaljai magyarság is a haszonélvezője. Addig is egy dolog nem lehet kétséges: a kárpátaljai magyarok – mint minden külhoni magyar közösség – mindenképp számíthat Magyarország szerteágazó támogatására!