Ákos, Bátor
4 °C
11 °C

Joe Bidennel az Obama-adminisztráció tér vissza

K EPA20150206094
2021.01.20. 17:49 Módosítva: 2021.01.20. 19:28

Érezhető megkönnyebbülés suhant végig a legtöbb európai uniós tagállam fővárosában, sőt az uniós intézmények dolgozószobáiban is, amikor világossá vált, hogy Donald Trump egy mandátumnyi idő után leköszön az Amerikai Egyesült Államok elnöki tisztségéből, és helyét a demokrata Joe Biden veszi át. Nem a megújulásnak szólt ez a megkönnyebbülés, hiszen senki sem gondolhatja komolyan a megújulást, amikor egy hetvenkilencedik életévében járó politikus veszi át az államfői pozíciót egy nála négy évvel fiatalabbtól. Éppen ellenkezőleg: aki örült, annak öröme annak szólt, hogy az élet visszatér a normális kerékvágásba. Azaz 

négy év kitérő után – remélik – az amerikai politika, és ezen belül is az Európai Unióhoz fűződő viszony ismét a régi, a második világháború utáni időszakban megszokott lesz.

Vajon megalapozott-e ez a vágy? Tényleg arról van csupán szó, hogy Donald Trump szétrombolt egy amúgy optimális együttműködést, és Biden, valamint a demokraták érkezésével minden helyére zökken? Azok számára, akik nem akarják végigolvasni ezt a cikket: szerintem nem. Szerintem az Amerikai Egyesült Államok kapcsolata az Európai Unióhoz nem lesz ismét olyan, mint a huszadik század második felében és az ezredfordulón volt. Az Európai Unió ugyanis mára több területen is jelentősen leértékelődött az amerikaiak számára. Léteznek még az együttműködésnek olyan dimenziói, amelyek továbbra is stratégiai jelentőségűek, azonban ezek száma a korábbi időszakhoz képest csökkent, és rövid távon nem is várható javulás ezen a téren. Ebből adódóan az USA-EU kapcsolatok lazulása nem Trumppal kezdődött, és míg igaz, hogy a most leköszönő elnök sok szempontból  gyorsította a folyamatot, megítélésem szerint 

nincs visszatérés az idillbe.

Az Egyesült Államok viszonyát az Európai Unióhoz alapvetően három tényező támasztotta alá. Geopolitikai okokból fontos volt az európai integráció a második világháború után, mert pacifikálta az európai kontinenst – ne felejtsük el, hogy a huszadik század első felében harminc éven belül vált a kontinens két, több tízmillió áldozatot követelő háború harcterévé –, és egyben garantálta a szabad világ, azaz az Amerikai Egyesült Államok befolyási övezetének a szovjet gyarmatbirodalommal szembeni megszilárdulását. Ehhez kötődik a második pillér is. Ideológiai okokból fontos volt az Európai Unió, illetve annak elődei, mert az európai együttműködésben részt vállaló tagállamok az amerikai politikai modellel egyező értékeket vallottak, és így élő alternatívát tudtak nyújtani a szovjet uralmi és értékrendszerrel szemben. Végül gazdasági szempontból is fontos volt az európai integráció, hiszen az európai egységes piac a különleges gazdasági kapcsolatok révén az amerikai gazdaság számára is csábító és a bővítéseknek köszönhetően egyre bővülő kereskedelmi lehetőséget jelentett.

Az ezredforduló utáni években

a világpolitikai és világgazdasági változásokkal átértékelődött az Európai Unió helye is az amerikai gondolkodásban.

A kommunizmus bukásával Európa már nem frontvonal többé. A globális politikai-gazdasági küzdelem az amerikai–szovjet rivalizálásból fokozatosan az amerikai–kínai versengésre váltott, így a küzdelem arcvonala is sokkal inkább az ázsiai és a csendes-óceáni térség lett. A gazdasági versenyben fokozatosan teret vesztő Európai Unió kereskedelmi partnerként sem olyan vonzó már, mint a hatalmas piacot jelentő ázsiai nemzetgazdaságok. Így mindössze az ideológiai partnerség maradt az egykori sokdimenziós különleges kapcsolatrendszerből.

Az amerikai külpolitika – a retorikai bravúrok ellenére – éppen Barack Obama elnöksége alatt kezdett hozzá a hangsúlyváltáshoz. Ő maga még – eleget téve az ideológiai szövetségnek – kampánya során Berlinbe is eljött, ám elnöki időszakát már sokkal inkább az Afrika és Ázsia felé fordulás jellemezte, mint a hagyományos európai orientáció. Az akkor alelnökösködő Biden nevéhez fűződik a közép-európai és balti államokban nyugtalanságot kiváltó reset – újraindítás – politikája, amellyel az Oroszországhoz fűződő viszonyt próbálták barátivá tenni.

Trump elnöksége kétségtelenül sok új elemet hozott ebbe a folyamatba. A kétoldalú kapcsolatokon alapuló diplomácia híveként az Európai Unió helyett sokkal inkább annak tagállamaival tartotta a kapcsolatot. Az amerikai gazdaság védelmében az EU-val való együttműködés helyett sokkal inkább a protekcionizmusra alapozta gazdaságpolitikáját. Trump az ideológiai partnerségnek sem tulajdonított jelentőséget, sőt a Brexit következtében az amerikai kormányzat kulturális távolsága is nőtt az európai együttműködéssel szemben.

Az elmúlt négy évben Európa is egyre gyakrabban határozta meg magát az Egyesült Államokkal szemben.

Az amerikai protekcionizmusra szabadkereskedelmi partnerek keresésével válaszolt. Elsősorban Franciaország sürgetésére önálló geopolitikai identitásban gondolkozva védelmi kapacitások kiépítésébe fogott. Az ideológiai partnerség meggyengülésére pedig egyre merevebb doktriner politikai magatartással reagált.

Most, január huszadikán valójában az Obama-adminisztráció tér vissza. Joe Bidentől nem várható más irányvonal, mint az, ami 2008 és 2016 között jellemző volt. Ebből adódóan az ideológiai partnerség ismét erősödhet az Egyesült Államok és az Európai Unió között, de sem gazdasági, sem pedig világpolitikai tekintetben ez utóbbi már nem tudja visszaszerezni központi helyzetét. Szép beszédeket hallunk majd az amerikai–európai kapcsolatok fontosságáról, de Amerika közben Kínát nézi, és vele akar dűlőre jutni.

A szerző jogász, politológus, az Európai Bizottság volt magyarországi biztosa,  az NKE Eötvös József Kutatóközpont Európa Stratégia Kutatóintézetének vezetője

Borítókép: Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke (b) fogadja Joe Biden amerikai alelnököt (k) és Federica Mogherinit, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főmegbízottját az Európai Bizottság brüsszeli székházában 2015. február 6-án. (MTI/EPA/Olivier Hoslet)