Új hangszereken szólal meg az amerikai diplomácia szimfóniája

Az amerikai belpolitikában Joe Biden elnök minden jel szerint gyökeres fordulatot hoz Donald Trumphoz képest, főleg ami az értékrendet és a kormányzás stílusát illeti. A külpolitikában azonban kevesebb változásra lehet számítani, mivel 

Biden nem tűrheti például, hogy az Egyesült Államok meghatározó súlyát és szerepét bárki kétségbe vonja, akár a feltörekvő Kína, akár a szovjet múlttal álmodó Oroszország. Nem hunyhat szemet az iráni urániumdúsítás felett sem. Fontos támaszként tekint a NATO-ra, ezért ő is szorgalmazni fogja az arzenál gyarapítását és korszerűsítését. A járvány miatt lebénult hazai gazdaság érdekében nem tehet nagy engedményeket az elődje által durván megemelt importvámok tekintetében. Ám a régi latin mondás szerint „ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz” (Si duo faciunt idem, non est idem). Biden a külpolitikában is bizonyosan megtalálja a maga sajátos stílusát, annál is inkább, mivel ezen a területen rendkívül jártas. Ha az USA érdekei nem is változnak, a francia aforizma szerint „a hangszín teszi a zenét” (C’est le ton qui fait la musique.)

Kikre számíthat a külpolitikában? Elődje egyebek között a saját Twitter-színvonalára süllyesztette és személyes viszonyokká degradálta az államok közötti kapcsolatokat. Ezenkívül értetlenül állt a multilaterális rendszerek működése előtt. Egyszerű világképében a diplomácia is kétoldalú üzleti alkuk formáját öltötte, ahol az egyik nyer, a másik szükségképpen veszít. Márpedig a többpólusú erőviszonyok közepette a nemzetközi érdekek ütközése és összehangolása sokszereplős társasjátékhoz hasonlítható, ahol változatos módon oszlanak el a ráfordítások és az eredmények. Nem kizárt, hogy egy jól megszerkesztett sokoldalú alkuban, kisebb áldozatok árán végül mindenki nyer (ez a „win-win” megoldás), mint például a párizsi nemzetközi klímaegyezményben, amelyet Trump felrúgott.

Ebben pedig a legfőbb szövetségese a hasonló elveket valló Európa és annak magasan szervezett intézményi kerete, az Európai Unió lehet, a háttérben a transzatlanti biztonsági hálóval, a NATO egyesített katonai erejével.

Trump elnökként találkozott először az euroatlanti szervezeti világgal. Első hivatalos európai látogatásán zavartan csetlett-botlott a számtalan kormányfő között. Az egyik fényképezkedésen durván odébb tolta az előtte álló szlovén miniszterelnököt, akit ugyanúgy nem ismert, mint a jelenlévők többségét. Biden számos európai vezetőt régi kollégaként fog üdvözölni. Nem szorul majd súgásra vagy gyors magyarázatokra, hogy kicsoda Ruette, Matovič, vagy akár Asselborn. Ő az európai egység erősítését is bizonyosan amerikai érdekként fogja kezelni. Annak örül, ha az EU zajtalanul és sikeresen működik, ezért arra számíthatunk, hogy támogatni fogja a szervezet további fejlesztését a túldimenzionált jogi és intézményi rendszer egyszerűsítésével együtt.

Úgyszintén várhatóan szorgalmazza az unió további bővítését. A Balkán stabilitása, az ottani növekvő orosz és török befolyás visszaszorítása múlik azon, hogy az EU hajlandó-e befogadni a régió államait. Az amerikai diplomácia arra buzdítja majd az EU vezetőit, hogy ne bújjanak a feltételesség függönye mögé, hanem adjanak konkrét és betartható menetrendet az európai felzárkózásra Szerbiának, Albániának és a többieknek.

Az USA a nemzetközi fórumokon is minden bizonnyal a szorosabb együttműködést fogja keresni Európával a közös történelmi, kulturális örökség és a hasonló politikai értékek alapján. Összehangolt fellépések várhatók az ENSZ-ben, a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO), a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD), vagy a járvány világméretű leküzdése érdekében az Egészségügyi Világszervezetben (WHO), ahová Trump kirohanása után az USA gyorsan visszatér. Biden várhatóan mielőbb eljön Európába, hogy a legilletékesebb vezetőkkel egyeztesse az megújuló transzatlanti együttműködés részleteit.

A szerző közgazdász, diplomata, volt európai uniós biztos.

(Borítókép: Joe Biden. Fotó:  Drew Angerer / Getty Images)