Miért nem lesz lájkokból narancsos forradalom Oroszországban?

Az Alekszej Navalnij-féle Putyin-videó néhány nap alatt nem kis karriert futott be. A látványos, igazán profin összerakott, egyértelműen az orosz fiataloknak szóló, közel kétórás anyagot megjelenésétől, január 19-től e sorok írásáig 93 millióan látták, és a számláló pörgését látva aligha kétséges, hogy hamarosan el fogja érni a százmilliós nézettséget. Ez még messze van a némileg más műfajú Baby Shark Dance majdnem nyolcmilliárdos eredményétől, de messze felülmúlja a korábbi Navalnij-rekordert, a „Nektek ő nem Gyimon”  című 2017-es, négy év alatt 40 milliós nézettséget elért eposzt. Ez Dimitrij Medvegyev volt orosz elnök és miniszterelnök pályafutásának egyes részleteit mutatja be – azt, hogyan tett szert Navalnij és csapata szerint luxusdácsákra, yachtokra és színes Nike sportcipőkre az orosz politikus. Érdemes megnézni: Medvegyev tánca 7 perc 45 körül vidám pillanatokat szerez még a legsötétebb téli napon is. 

És itt van a nagy különbség a „Putyin palotája” videó és Navalnij csapatának számos más anyaga között. Medvegyev maga rakott fel az Instagramra képeket, amelyeket alappal vagy alap nélkül, de fel lehetett használni ellene. Egy másik videóban az oligarcha Oleg Gyeripaszka nem vette észre, hogy egy eszkortlány felveszi, amit mond. Anasztaszia Vasukevics, azaz a sokatmondó művésznevű Nastya Rybka Navalnij által közreadott videójából még azt is megtudhatjuk, hogy az orosz milliárdos szerint miért nem szereti a Biden-adminisztrációban ismét fontos szerepet kapó, nem ok nélkül neokonzervatív héjának számító Victoria Nuland Oroszországot. Mondjuk a magyarázat elég bizarr.

Putyinról nincsen semmi hasonló, közvetlennek és világosnak tűnő bizonyíték. A leírt kapcsolati hálók persze valósak, a legfelső orosz állami és gazdasági vezetők jelentős része tényleg Vlagyimir Putyin baráti köréből került ki. Korrupció van, a különféle dácsákról és yachtokról vagy másfél évtizede hallani. A csinos hölgyekről is cikkek sorozata jelent meg korábban is, Alina Kabaeva máig az érdeklődés középpontjában van.

Kétségtelenül sok „drágaságot” is bemutat, de nincsenek olyan meggyőzőnek tűnő fotók, mint Medvegyev esetében. Az egész kép, amit az orosz elnök drezdai hőskorától máig felrajzol, a Putyin-kritikákból ismert – és rendkívül egyoldalú. Persze ez nem egy kimért dokumentumfilm, hanem ügyes propaganda. Az ellenfél ebben az olvasatban egy kartonfigura, csupa negatív tulajdonságokkal: nem csupán korrupt, hanem őrült is, ez többször elhangzik. 

Ha ezt tényleg csak felháborodott orosz aktivisták és polgárok rakták össze (nem kis költségvetéssel és kreativitással), akkor is felmerül a kérdés, áll-e Navalnij mögött valaki külföldön, és még inkább Oroszországban. Az ellenzéki politikus több évre visszanyúló, sok részből álló videósorozata ugyanis frontális támadás a Putyin-rendszer ellen, a „Putyin palotája” pedig az orosz elnök személye ellen.

Ebből nagy belső támogató, támogatók nélkül már csak azért sem lesz Majdan, mert az oroszok messze nem élnek olyan rosszul, mint az ukránok. A lakosság többsége passzív, Navalnij abszolút nem tudja a legnagyobb belső erőket, a nemzeti vagy vallásos érzést mozgósítani. A Majdan legalább annyira szólt az ukrán nacionalizmusról, mint a korrupt rendszer gyűlöletéről, a Kadhafi, Asszad vagy Mubarak elleni lázadás kemény magját pedig az iszlám szélsőségesek adták, nem a liberális demokraták. Eléggé kiábrándító is lett az eredmény mindegyik esetben. Meghalni a nagyobb demokráciát, jobb életet akaró középosztálybeli fiatalok kevésbé készek, mint a már említett kemény magok. Az igazi kérdés tehát ez:

A Majdan mögött is ott álltak a Janukoviccsal leszámolni akaró oligarchák, mint a máig fontos hatalmi tényezőnek számító Ihor Kolomojszkij és Petro Porosenko. Az előbbi esetében világos, hogy nemcsak pénzt és sajtót adott a tüntetőknek, de támogatta a jórészt nacionalistákból álló, erőszakos kemény magot is. Persze az ukrán rendvédelmi apparátus messze nem volt olyan hatalmas és eltökélt, mint az orosz. Janukovicsot sem övezte olyan társadalmi támogatás, ami Putyin mögött még ma is megvan. Egyébként is, mit lehet ígérni az orosz tömegeknek? Mert EU-tagságot nem, az biztos. Oroszországban nincs tehát se annyi erő, se egy olyan narratíva, ami az ukrán mozgalmat sikerre vitte 2014-ben.

De ha Navalnij sikerrel járna is, és egy orosz színes forradalommal megbuktatná vagy 2024-ben leváltaná a regnáló elnököt, akkor is csalódást okozna azoknak, akik azt várják, hogy a Putyin-rendszer végével majd egy kezelhető, demokratikus és liberális Oroszország lép a nemzetközi színpadra. A világ nem így működik. Oroszországot nem Putyin vitte a Nyugattal való konfrontációba, hanem az, hogy az orosz elit nem tudta elfogadni azt a nem túl előkelő helyet a világrendben, amit az USA kínált neki. Pedig személyükben az orosz politikusok sokat kaptak: bejárást a belső körökbe, igaz, csak amíg bólogattak, vagyonukat az egész világban élvezhették, senki sem firtatta, honnan van, nyugdíjukat pedig tölthették volna Toszkánában vagy a Riviérán is. Csakhogy az oroszoknak több kellett: valódi befolyás a világ dolgaiba és az orosz vörös vonalak tiszteletben tartása. A konfrontáció már Jelcin második elnöksége alatt éles volt Koszovó miatt, azóta az iraki háború, majd Grúzia és Ukrajna NATO-tagságának ígérete végképp elmérgesítette a viszonyt. Korrupttá sem Putyin tette országát. „Annyit tegyél el magadnak, amennyi a rangod alapján jár!” – régi mondás ez, a cárok alatt is így volt, majd a kommunizmusban is.

Szembeszállni ezzel ugyanolyan nehéz, mint a birodalmi tudattal és a sérelem-megalázottság nem teljesen alap nélküli érzésével. 

A fentiektől függetlenül az angolul feliratozott Navalnij-videók mindenképpen nagy hatásúak és érdekesek. A mindenhol jelen lévő kamerák, a drónok, feltörhető elektronikus levelezések, a percről percre követhető életek világában egyre több hasonlót fogunk látni – persze akkor, ha a YouTube és a többi techóriás jóváhagyja a terjesztésüket. Mert ma is vannak és a jövőben is lesznek érinthetetlenek, akikről egy hasonló videó nem terjedhetne futótűzként az interneten. Ez persze egy másik történet. 

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője. A fenti véleménycikk nem feltétlenül tükrözi az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin. Fotó:  Mikhail Klimentyev / SPUTNIK / AFP)