Ákos, Bátor
4 °C
11 °C

Trump elbukta Kínát, de mit kezd vele Biden?

GettyImages-453644395
2021.02.06. 17:46
A két ország ország úgy néz farkasszemet, hogy közben egymás legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi partnerei.

Biden Trump konfrontációs, feltartóztatási stratégiáját fogja követni Kínával szemben, de más módszerekkel. Hidegháborús szintre ugorhat a konfliktuspotenciál az értékalapú, Kínát szövetségi rendszerekkel körbekerítő washingtoni külpolitikával.

Barack Obama volt amerikai elnök még hivatali idejében az Egyesült Államok első „csendes-óceáni“ elnökeként hivatkozott magára. Az obamai/bideni nemzetbiztonsági stratégia akkor még szelíd hangnemben beszélt az ázsiai nagyhatalomról:

Az Egyesült Államok üdvözli a stabil, békeszerető és prosperáló Kína felemelkedését. Bár országaink között van ugyan versengés, Amerika elutasítja a konfrontáció elkerülhetetlenségét.

Peking a katonai célokat szolgáló mesterséges szigetek építésével, a szabad tengeri hajózást és légi közlekedést korlátozó intézkedéseivel, valamint unfair kereskedelempolitikai lépéseivel szemben az Obama/Biden-kormány elnéző, sokak szerint túlzottan puha volt, ami növelte Peking geopolitikai „rámenősségét.”

Súlyos trumpi örökség 

A Trump-kormány nemzetbiztonsági stratégiájában Kínát illetően az éles szembenállás dominált: „Kína mint feltörekvő, revizionista hatalom abban érdekelt, hogy erodálja az USA biztonságát, gazdasági prosperitását és az amerikai értékekkel, érdekekkel szembeni világot alakítson ki.”

Trump elnök a kétoldalú kapcsolatok valamennyi szféráját érintő, egészpályás letámadást indított Peking ellen. Kezdődött a világgazdaság „legvéresebb” vámháborújával, amely a Kínával szembeni méretes külkereskedelmi mérlegdeficit lefaragását célozta. Washington fokozta a Kínával szembeni csúcstechnológiai, beruházási, tőkepiaci és oktatási korlátozásokat. Több száz kínai céget tettek nemzetbiztonsági feketelistára. Kínai cégeket – köztük olyan óriásokat, mint a China Mobile és China Telecom – kitiltottak a Wall Streetről.

A katonai feszültségben is szintemelkedés történt. A Trump-kormány jelentős fegyverszállítási programot hagyott jóvá Tajvan javára, s diplomáciailag Pekinget irritáló gesztusokat tett Tajpej irányában. Peking erre fokozta a Tajvanra gyakorolt katonai, diplomáciai és gazdasági nyomást, és belengette a sziget esetleges katonai hatalomátvételét. A koronavírus-járvány, az ujgur muszlimok átnevelőtáborokba internálása és a Hongkongra kiterjesztett kínai nemzetbiztonsági törvény miatt széles körű amerikai szankciók léptek hatályba Peking ellen.

A totális támadás ellenére Kína Amerikához képest megerősödve került ki mind a trumpi négy évből, mind a koronavírus-járványból.

Az IMF adatai szerint – vásárlóerő-paritáson mérve – az amerikai és a kínai GDP 2016-ban még egyforma volt, de 2020-ban a kínai GDP már 16 százalékkal az amerikai fölé kúszott. Kína összehasonlíthatatlanul jobban kezelte a járványt is: kevesebb mint ötezer Covid-halott, szemben a lassan félmillióhoz közelítő amerikai áldozattal. 

Trump korszerűtlen vámháborúja a vártnál sokkal kisebb gazdasági kárt okozott Kínának. A kínai összexporton belül az USA részaránya már csak tizenhét százalékot tesz ki. Trump elnök nem látta be, hogy a Kína büntetését célzó pótvámokat Amerika végső soron saját magára rótta ki. A magas vámok miatt évente több mint 600 dolláros veszteség éri mindegyik amerikai családot. Elmaradt a feldolgozóipari reneszánsz, az amerikai multik nem tértek haza Kínából. Trump Fehér Házból való távozása napján a kétoldalú kereskedelmi hiány nagyobb volt, mint négy évvel korábban. 

Ráadásul Kína a katonai korszerűsítést illetően is több területen utolérte vagy megelőzte az Egyesült Államokat. Ide tartozik a haditengerészet, a földi indítású, hagyományos rakéták, integrált légvédelmi rendszerek, amelyek nélkülözhetetlenek a kelet-ázsiai katonai hegemónia megteremtéséhez. A katonai űrprogram is rohamtempóban fejlődik.

Milyen lesz Biden Kína-stratégiája?

A világpolitika legfontosabb kétoldalú kapcsolatrendszerében Biden elnök hidegháborúra emlékeztető állapotokat örököl elődjétől. Az amerikai közvélemény és mindkét politikai párt éles Kína-ellenessége miatt a trumpi örökség meg fogja kötni az új elnök kezét. 

Biden és külpolitikai stábja eddigi megnyilatkozásai azt sugallják, hogy a trumpi konfrontációs/feltartóztatási stratégiában nem várható alapvető módosulás, de a módszerek változni fognak. Antony Blinken, az új külügyminiszter Kínát illetően meglepően elismerően beszélt a Trump-kormány Kína-stratégiájának alapelveiről.

A bideni külpolitikai stáb által hangoztatott „keménység” azonban még nem stratégia.

Az új kormány számára az igazi kihívás egy olyan koherens Kína-stratégia kidolgozása lesz, amely egyensúlyba hozza a gazdasági, diplomáciai, ideológiai és katonai érdekeket, hogy azok egymást kiegészítve a hallgatólagos stratégiai célt szolgálják: Kína világméretű gazdasági és geopolitikai nyomulásának feltartóztatását. Paradox módon stratégiai versenytársként a két ország úgy néz farkasszemet egymással, hogy közben egymás legfontosabb kereskedelmi partnerei.

Értékalapú külpolitika

Biden értékalapú külpolitikáját – részben a Demokrata Párt megerősödött progresszív szárnyának nyomására – ki fogja terjeszteni Kínára, amelyet „csúcstechnológiájú autoriterizmusnak” nevez. Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó véleménye alapján „Kína végső soron komolyabb ideológiai kihívást jelenthet, mint amilyen a Szovjetunió volt, mivel szuperhatalmi státuszba emelkedése világszerte bátorítja az autokratikus tendenciákat”. Az amerikai demokrácia mostani válságszerű állapotában azonban az értékalapú külpolitika hitelességének nyilvánvaló korlátai vannak. Az amerikai társadalmi zavarokra, valamint a belső terrrorizmus drámai aktivizálódására hivatkozva a kínai vezetés könnyen Biden fejéhez vághatja: a demokrácia és a morális értékek dolgában Amerika ne leckéztessen másokat, söpörjön először a saját háza előtt.

Tévesek azok a washingtoni vélemények mindkét pártban, melyek szerint Kína még a Szovjetuniónál is nagyobb ideológiai kihívást jelent, mivel Szi Csin-ping kínai elnök meggyőződéses kommunista, totalitariánus ideológus, aki az egész kínai rendszert a hagyományos marxista–leninista elvekre építi fel. Arról az országról mondják ezt kiszámított túlzással, amelynek gazdaságában 80 százalékos a magánszektor aránya, és a Kínai Kommunista Pártnak több mint száz olyan tagja van, aki egymilliárd dollár fölötti vagyonnal rendelkezik. Hogyan határozza meg Kína hivatalosan a politikai rendszerét? „Szocializmus kínai jellegzetességekkel.” Ám ez a pártkongresszusoknak és iskoláknak szóló jellemzés. A párt gyakorlati tevékenységét a pragmatizmus vezérli a bel- és a külpolitikában egyaránt. A „szocializmus kínai jellegzetességekkel” nem szerepel Peking exportlistáján. 

Kína mindenekelőtt ipari túlkapacitásának külföldi értékesítésében és világexportőri elsőbbségének megtartásában érdekelt. 

A Trump-kormány kész helyzet elé állította a Biden-adminisztrációt azzal, hogy népirtásnak (genocídiumnak) nyilvánította a kínai kormánynak a muszlim vallású ujgur kisebbséggel szembeni bánásmódját Hszincsiang tartományban. Antony Blinken és Robert O’Brien már elismerte a genocídium tényét. Az értékalapú diplomáciát kitüntetetten hangoztató Biden-kormányra erős politikai nyomás nehezedik, hogy a genocídiumért felelős személyeket és a kényszermunkából hasznot húzó cégeket hathatós szankciókkal büntesse. 

Búcsú a vámháborútól?

Keveset lehet tudni Biden elnök várható kínai kereskedelempolitikájáról, azonkívül, hogy mélyen helytelenítette, „meggondolatlannak”, „kiszámíthatatlannak” és „károsnak” tartotta Trump Peking elleni vámterrorját. Arról nem is beszélve, hogy a büntetővámok homlokegyenest beleütköztek a nemzetközi kereskedelmi jogba, súlyosan megsértve a „legnagyobb kedvezmény elvét”, ami miatt a Világkereskedelmi Szervezet el is marasztalta Washingtont.

A stratégiai cél – Kína világgazdasági nyomulásának akadályozása – marad, de az eszközök változnak. Lesz-e tartós békekötés az amerikai–kínai kereskedelmi háborúban? Erre nem fogadnék nagy tétben. Joe Bidennek a Foreign Affairsben megjelent cikkét akár Donald Trump is írhatta volna: „Az Egyesült Államoknak keménynek kell lennie Kínával szemben. Ha engedjük, Kína továbbra is ellopja az USA és vállalataink technológiáját és szellemi tulajdonát. És folytatni fogja az állami cégek támogatását, hogy azok tisztességtelen előnyhöz jussanak, és dominálhassák a jövő technológiáit és élenjáró iparágazatait.” Biden elnökként csökkenteni fogja Amerika Kínától való kereskedelmi függőségét, különösen azokon a területeken (félvezetők, telekommunikáció, orvosi műszerek, gyógyszerek stb.), ahol a nagyarányú kínai piaci jelenlét nemzet- és közegészség-biztonsági kockázatokat vet fel. Kérdéses azonban, hogy Biden miképpen tudná nagy számban rávenni a magáncégeket nemzetközi szállítási láncaik Kínát elkerülő átszervezésére. Washington csupán részleges sikerben reménykedhet. A két ország között felfokozódott protekcionista légkörben az amerikai kiskereskedelmi piacnál nagyobb kínai piac ellenállhatatlan vonzerő az amerikai multik számára, amelyek az USA-ból származó export helyett egyre inkább a Kínába telepített gyáraik révén elégítik ki a helyi keresletet. 

A GM már több járművet értékesít Kínában, mint otthon, és a kínai piac nélkül életképtelen lenne, csakúgy, mint a Ford, a Boeing és a Nike. 

És mit csinál majd Biden a kínai árukra ráhúzott, magas trumpi vámfallal, amelyet öngólnak nevezett? Valószínűleg induló tárgyalási tőkének fogja használni: ütemezett vámlebontás hiteles kínai reformokért cserébe. Korántsem borítékolható azonban, hogy Peking kész lesz a sikeresnek tartott gazdasági modellje alapelveit érintő alkura, különösen egy súlyos belpolitikai válságban szenvedő, gyöngének vélt amerikai elnökkel szemben. 

Egységben Peking ellen?

Trump Kína-ellenes szólóakciói helyett Biden Amerika fő szövetségeseinek egységbe kovácsolásával kíván föllépni Peking ellen. Washington „demokrácialigát” emleget, amely az USA mellett az EU-ból, Kanadából, Japánból, Dél-Koreából és Ausztráliából tevődne össze. Biden erősíteni fogja az amerikai vezetésű biztonsági együttműködést az „ázsiai NATO“-nak nevezett QUAD-csoporton belül, amelynek Japán, Ausztrália és India a többi tagja, s tevékenységük főként az Indiai-óceánon végrehajtott közös hadgyakorlatokra korlátozódik. A Kínával fenntartott szoros gazdasági kapcsolatok miatt mindhárom ország korlátok közé fogja szorítani részvételét Washington Kína-ellenes, feltartóztatási stratégiájában. Peking ellenséges szövetkezésként kezeli ezeket az amerikai terveket. Növeli majd a két ország közötti katonai feszültséget az is, hogy a „szabad hajózás” biztosítására hivatkozva Washington megerősíti az amerikai haditengerészetet a Dél-kínai-tengeren és a Tajvani-szorosban.

Az Európa-barátnak tartott Biden-kormány jelezte, hogy Kína kereskedelmi praktikái ellen csak összehangolt transzatlanti fellépés lehet hatékony, „Amerikával az asztalfőnél”.

Fölöttébb kétséges azonban az európai szövetségesek tevékeny részvétele azokban az amerikai tervekben, amelyek Kína gazdasági feltartóztatását és gyöngítését célozzák. Különösen vonatkozik ez az exportorientált Németországra, amelynek autóipara életképtelen lenne a hatalmas kínai piac nélkül (három német gépkocsi közül egy Kínában kel el). Ahogy Constanze Stelzenmüller, a neves német külpolitikai szakértő mondja: „Németország geogazdasági nacionalizmusa egyenlő távolságtartásra törekszik Nyugat és Kelet között.” Nem ad okot derűlátásra a Kínával szembeni transzatlanti együttműködést illetően az sem, hogy hetekkel ezelőtt az EU átfogó beruházási egyezményt ütött nyélbe Pekinggel, meg sem várva a Biden-kormány hivatalba lépését.

A keményvonalasnak mondott bideni Kína-politika nagy bizonytalansága, hogy meg lehet-e így nyerni Pekinget az olyan globális kihívások együttes kezeléséhez, mint a klímaváltozás, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, a nemzetközi egészségbiztonság, illetve a világkereskedelmi rendszer reformja, amelyeket Biden kiemelt amerikai céloknak tekint. Nem lesz könnyű ezekről Hszi Csin-ping elnökkel alkudoznia, akit gazembernek (thug) nevezett – miközben Donald Trump legalább a barátjának mondta a kínai vezetőt.

A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza