Hogyan törhető meg az óriás techcégek világuralma?

A nagy, zömében amerikai központú és tulajdonú techcégek és a nemzetgazdaságok között több mint másfél évtizede háború zajlik, csak ezt nagyon későn vették észre a cégek és az országok vezetői is. 

Ha a véleménygyarmatosítást egy globális amerikai kommunikációs stratégiaként képzelnénk el, akkor az egész sztorit valahol az amerikai filmekkel lehetne kezdeni, melyekben a mozi, a videó és a kábeltévé megjelenésével olyan hamis aspirációkat sikerült több generációnak az anyatejjel magába szívnia, mint hogy a gimnáziumba való autóval járás alap, a nagy családi ház és a jólét mindenkinek jár, és az oroszokkal rohadtul vigyázzunk, mert ők rosszak, és őket utálni kell. Ja, és persze a politikai korrektség jegyében minden filmben jelen lévő színes bőrű szakács jó fej és mindig megmenekül.

És akkor elindult az internet

A jelenség újtestamentuma az internet megjelenésével kezdődik, amikor is jó pár cég médiatermékeket, keresőszolgáltatásokat, később közösségimédia-platformokat kezdett építeni és ezeket a köztudatba bevezetni. Valahogy úgy kell elképzelni az internet mint platform megjelenését és eddigi tündöklését, 

és azokat – mit tegyünk, ha van rá kereslet, hiszen ez magában igazolja a dolgok létjogosultságát ugye – szabadon piacra bocsáthatná.

Ja, hogy ezt valahogyan mégis szabályozni kellene?

A Facebook, de még az iwiw se volt a kanyarban, amikor felsőoktatási tanulmányaim során – egy informatikaórán – az egyik csoporttársam megmutatott egy lefejezős videót egy nyilvános oldalon. Már ekkor lehetett sejteni, hogy itt valami nagyon nem oké. Ezt követően, ahogyan megjelent a tömeges érdeklődés az internet iránt, elkezdődött masszívan hígulni a közeg a tartalomfogyasztói oldalon is: jött az egyre több apróhirdetéses átverés, phishing, blogok, spamek korszaka, 

Házasoknak kitalált párkereső, budapesti óriásplakáton hirdető sugardaddyportál, online plasztikai sebészeti tervező, majd az ezek legalattomosabb fajtája: a felturbózott kereső és közösségi média, melyeknél elég egyszer eltévedni az internet bugyraiban, ezek a platformok onnantól kezdve folyamatosan az orrod alá tolják ezeket a tartalmakat és kísértenek a mindenre.

Hova lett a média?

A 2000-es évek közepéig a nagy techcégek nem csináltak mást, mint építgették szövevényes hálójukat és tetszelegtek a médiatulajdonosoknak: első lépésben a saját hirdetési platformjaikkal kinyírták a helyi hirdetési piacokat, majd átvették a teljes hatalmat a mobil eszközeink felett, és gyakorlatilag ellehetetlenítették a hagyományos online média működését. Bármit csinálsz az interneten, az internetszolgáltatód, az eszközöd operációs rendszerének a gyártója, a böngésződ gyártója, illetve a weboldalak, amiket használsz, ismerik ma már a szokásaid, és ezekkel az adatokkal ők bátran kereskednek. Mindezt többségében úgy teszik, hogy az adott országban, ahol ezeket a tevékenységeket folytatják, sokszor látványirodákban, minimállétszámmal jelennek meg. De jól van ez így?

Nagyon nincs jól. Nem véletlen, hogy világszinten több kormány azon gondolkodik, hogy valamilyen módon szabályozza ezeket a techcégeket, vagy a médiatulajdonosok számára egyfajta Artisjus-szerű díjazást vezessen be a keresési és közösségi platformokon megjelenő tartalmak után. A techcégek természetesen mi mással védekeznének, mint hogy ők hozzák már egy jó ideje a forgalom egy jó részét a médiatermékeknek. Azzal persze nem dicsekednek, hogy mindezt természetesen azért teszik, hogy az ezekre a felületekre befűzött hirdetések után ők rakhassák zsebre a hirdetési díj jelentős részét. 

Mi a megoldás?

Ha hozzá szeretne valaki nyúlni a jelenlegi modellhez, akkor minimum a szólásszabadságot akarja megszüntetni, aztán második lépésben pedig ezek a platformok elkezdenek fenyegetőzni, hogy letiltják a helyi médiamegjelenéseket, vagy egyszerűen kivonulnak az adott piacról. 

Ha lett volna az elmúlt húsz évben Magyarországon bármilyen tényleges, a túlárazott hardver és szoftver közbeszerzéseknél és az elmutyizott Microsoft-licenceknél messzebb látó stratégiai informatikai gondolat, elképzelés, akkor lehet, hogy nem félnénk ennyire a digitális detoxtól. 

Nyilván sokkal kényelmesebb és romantikusabb volt meghatódni a nagy amerikai cégek vezetőitől, majd az ország teljes technológiai kiszolgáltatottságának elősegítve önkéntes ügynöknek állni. Ez ügyben az a helyzet, hogy komplett kormányok, helyi vállalatok és sajnos az öntudatlanul kollektív öngyilkosságot elkövető médiapiac is sáros, nem is kicsit.

Ugyanakkor a megoldás nyilvánvalóan nem ezen cégek, platformok nullázása, térdre kényszerítése, hiszen ezt sem a tömeges felhasználói érdekek miatt, sem külpolitikai okokból sem lehet meglépni. Sokkal inkább ezek szigorú szabályozása lenne a feladat. Közgazdasági szempontból van neve a gyereknek: erőfölény, gazdasági erőfölénnyel való visszaélés.

Technikailag és infrastruktúrát tekintve azonban kicsit bonyolultabb a helyzet, hiszen a kulcskérdés az, hogy hol fogható meg az adatforgalom. Az internetszolgáltatóknál. Hol adóztatható meg? Forgalom alapján differenciálva, vagy pedig az áramon. Ezek a kérdések a szabályozatlan, de iszonyatos mennyiségű energiát emésztő – és zömében szintén az amerikai videókártya-gyártók piacát is pörgető – kriptovaluták kapcsán is előbb-utóbb elő fognak kerülni, tehát odázni lehet őket még egy ideig, de megúszni aligha.