A keresztény kultúrának része-e a szólásszabadság?

Múlt héten döntött az Alkotmánybíróság két, a szólásszabadság és a vallási meggyőződés védelme közötti mérlegelést igénylő, már indulásuktól kezdve nagy nyilvánosságot kapó ügyben. A korábban eljáró bíróságoknak mindkét esetben a Polgári törvénykönyv egy sajátos rendelkezését kellett alkalmazniuk. E szabály lehetővé teszi egyes védett csoportok – így a vallási közösségek – számára azt, hogy amennyiben az adott közösséget egy súlyosan sértő vélemény által sérelem éri, úgy a közösség bármely tagja, személyiségi jogai sérelmére hivatkozva, saját nevében – nem pedig a közösség képviseletében – polgári peres eljárást indítson. Ez tehát a gyűlöletbeszéd polgári jogi tilalmát előirányzó norma, amely megszületését végeredményben a büntetőjog által rögzített gyűlöletbeszéd-tilalom gyakorlati alkalmazhatatlanságának köszönheti (amely a magyar szólásszabadságjog egyik kacifántos és kevésbé felemelő epizódja).

Nézzük a két eset tényeit! Időben a korábbi, a HVG 2014. évi karácsonyi címlapjának megítélését igényli, amely a „Nagy Harácsony” felirattal jelent meg, rajta pedig vezető politikusok képmásai egy 17. századi, németalföldi festmény módosított változatán voltak láthatók. A címlapkép Gerard von Honthorst A pásztorok imádása címet viselő festményének felhasználásával készült, és eredetileg Máriát és az újszülött Jézust ábrázolta a pásztorok társaságában; a mai karikatúra a képbe beillesztett kormányzati, politikai szereplők anyagi javakat hajszoló jellemére kívánhatott utalni.

A másik ügy 2016-ra datálódik, amikor is a budapesti lengyel nagykövetség előtt tüntetés szerveződött a lengyel abortusztörvény ellen, amin a résztvevők egyike püspöki ruhában „Járuljatok szentáldozáshoz!” felhívást intézett a jelenlévőkhöz, majd áldoztató papi tevékenységet imitálva egy jól láthatóan címkézett, „abortusztabletta” feliratú zacskóból, „Krisztus teste” kijelentés kíséretében, fehér tablettákat helyezett az elébe járulók nyelvére.

Az Alkotmánybíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy mely alkotmányos szempontokat kellett a vizsgált kérdés tekintetében a bíróságoknak mérlegelniük, és eleget tettek-e ezen kötelezettségüknek – azaz a testület nem a bírósági ítéletek „helyességéről” döntött, hanem arról, hogy azok a megfelelő szempontok kellően alapos figyelembevételével születtek-e meg.

A HVG-címlap ügyében az utolsó bírósági döntést hozó Kúria elutasította a kérelmet, és megállapította, hogy a vizsgált tartalom a szólásszabadság által védett, a keresztény hívek személyiségi jogait nem sértette. Az Alkotmánybíróság most jóváhagyta az e döntés mögötti szempontrendszer megalapozottságát, és ennek megfelelően elutasította a bírósági ítélet megsemmisítését kívánó alkotmányjogi panaszt. A testület is politikai, nem pedig a vallást kritizáló véleményt látott a címlapban. Döntése szerint a tartalom nem irányult a keresztények megsértésére, a vallási jelképrendszer felhasználása a politikai véleménynyilvánításra pedig nem eleve jogellenes. Megjegyzendő persze, hogy a híveket az elsődlegesen valóban politikai véleményként megjelenő tartalom e jellegétől függetlenül is sérthette, de ennek figyelembevételéből nem szükségszerűen következik az, hogy a politikai vélemény korlátozható lenne.

Az abortuszszabályozás elleni tüntetésen előadott performansz súlyosabb sérelmet valósított meg a vallási közösséggel szemben, az Alkotmánybíróság sem látta ezt másként, és megsemmisítette a Kúria döntését, amely az előadást is a szólásszabadság védett körébe utalta. A testület döntése szerint a vizsgált cselekmények ugyan a katolikus egyházzal szembeni állásfoglalásként jelentek meg, de azok nemcsak az egyháznak a közéleti kérdésekben aktív, hanem a nyilvánosság előtti vitában részt nem vevő tagjait is sérthette. Ebben az ügyben a kapcsolat a vizsgált magatartás és a hívek bántalma között közvetlenebb volt, mint a másik esetben. Egy fontos kérdésben a testület indokolása kissé biceg: felrója az eljáró bíróságoknak, hogy nem vizsgálták meg azt a kérdést, miszerint a performansz egyáltalán véleménynek, illetve valamely közügy megvitatásának tekinthető-e, e felvetésben pedig implicite benne foglaltatik a nemleges válasz lehetősége is. Megítélésem szerint ezzel szemben egy, a véleményjelleg meglétére irányuló alapos vizsgálatnak e kérdésekre mindenképpen igennel kell válaszolnia – amiből még nem következik az, hogy ezek a vélemények nem korlátozhatók.

Az egymással ütköző érvek erejének megítélése valóban nem könnyű. A címlap által megbántódott keresztény hívek felé irányuló empátia mellett is érdemes felidézni, hogy a szólásszabadság a demokratikus jogrendszerek egyik kiemelten fontos értéke, olyan, amely a bántó véleményeket is védi, és természetszerűleg az egyházakkal és vallással szembehelyezkedőket is megilleti. A döntések egyike azt is megjegyzi, hogy a sértő vagy bántó beszédre nem elsősorban a peres eljárás kezdeményezése, hanem a még több beszéd, azaz a bántalomra adott reakció, vita a kézenfekvő válasz. Fontos vívmány a három évtizede független Magyarországon, hogy az egyes közösségek, így az egyházak is kiléphettek a közéletbe, hallathatják hangjukat, részt vehetnek a vitákban, állást foglalhatnak fontos kérdésekben, mint amilyen például az abortusz.

az egyházak közéleti szerepvállalásának elnehezítésével, a kereszténység kultúraformáló erejének megkérdőjelezésével. Ezen erők ellenében hat, ha az egyház vagy hívei jogaikkal élve kilépnek a nyilvános térbe – de ha ezt megteszik, vállalniuk kell az ebből fakadó, rájuk nézve hátrányos következményeket is. Aki közéleti szerepet vállal – az egyházak pedig ezt teszik, állást foglalnak közéleti kérdésekben, helyesen –, annak a bántó, sértő, megalapozatlan kritikát is tűrnie kell. De ha az a nyilvánosságba ki nem lépő hívő jogait is hátrányosan érinti, akkor a szólásszabadság korlátozása már nem megengedhetetlen. A tüntetésen előadott performansz jogi megítélése a kritikával kapcsolatos tűrési kötelezettség határait mutatja meg. A címlapkép pedig ahhoz képest ilyen fokú sérelmet nem valósított meg, az közszereplők – a mai közbeszéd megszokottá vált extremitásaihoz képest nem is túl szélsőséges – kritikájának tekinthető. A vallásos tartalom utóbbinál csak eszköz, és nem maga a céltábla. 

A HVG-címlapra vonatkozó döntést éles viták előzhették meg a testületben, erre utal az, hogy öt alkotmánybíró is különvéleményt fűzött a többségi indokoláshoz, azaz a Kúria döntésének megsemmisítését látta volna helyesnek. Többen közülük az Alaptörvény Nemzeti hitvallásának azon részletére hivatkoztak, amely a kereszténység történelmi szerepére utal. E szerep elismerése – amely végeredményben egy tény, mégpedig a magyar államiság szempontjából alapvető fontosságú tény rögzítése – és a vallási érzékenységet is sértő kritikus vélemények védelme azonban egyáltalán nem összeegyeztethetetlen. Mint Schanda Balázs alkotmánybíró párhuzamos indokolásában megjegyzi, a címlapkép maga ad bizonyítékot arra, hogy Magyarországnak van keresztény kultúrája, mert ellenkező esetben a kép tartalma értelmezhetetlen lenne. Az alkotmánybíró egy fontos pontra tapint rá, amely tovább is gondolható: az erős keresztény kultúra nem csorbulhat némely ízléstelen vagy sértő vélemény hatására. A közéleti vitákban részt nem vevő, kiszolgáltatott hívek emberi méltósága azonban védendő – és egyébként egyszerre keresztény és szekuláris – érték. A határok aggályosan pontos meghúzása a konkrét ügyekben pedig jó kezekben van a bíróságoknál és az Alkotmánybíróságnál.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  A Parlament megszavazta az alkotmánybíróság új tagjait 2016. november 22-én. Fotó: Huszti István / Index)