Hogyan lett az új hidegháborúból globális vakcinaháború?

Már évek óta befolyásolja a világ globális folyamatait az Amerikai Egyesült Államok és Kína éleződő szembenállása, de a széles közvélemény számára ez csak a Trump korábbi amerikai elnök által elindított kereskedelmi és vámtarifa-háborúval vált nyilvánvalóvá. A konfrontáció később kiterjedt a technológiai és befektetési szférára, a diákcserére, a médiára és sok-sok más területre. 

Ezzel párhuzamosan kezdtek szaporodni az amerikai–kínai diplomáciai, politikai, ideológiai konfliktusok és a stratégiai, geopolitikai, katonai feszültséget növelő lépések is. Megjelent a korábban egymással szerteágazó kapcsolatokat fenntartó két ország gazdasági, technológiai, társadalmi és intellektuális szétválasztásának gondolata, amely az USA-ból indult, de néhány hónapja már Kínában is polgárjogot nyert. 

Ez az új minőségi szint a II. hidegháború, amely azonban nem ugyanolyan, mint az I. hidegháború volt, hiszen azóta a világ jelentősen átalakult. Ettől még megkerülhetetlen tényezője a globális erőtérnek, amelyben minden szereplőnek, országnak, nemzetgazdaságnak, társadalomnak, szellemi életnek, vállalatnak, sőt egyre inkább az egyéneknek is élniük és működniük kell. 

Mostanában nincs olyan nap, hogy az aktuális nemzetközi történések között ne lenne ilyen-olyan amerikai–kínai egymásnak feszülés. A vezető politikusok odamondogatásától, egymás belső és külső problémáinak felhánytorgatásától kezdve a kisebb-nagyobb gazdasági ütésváltásokon át az amerikai és kínai hadihajók feszült találkozásáig a világtengereken egy sor példa említhető. 

A beiktatása után három hétbe telt, mire Joe Biden amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök között sor került az első telefonbeszélgetésre. Valójában nem tudjuk, hogy mi hangzott el, de úgy tűnik, elég sok időt pazaroltak a vitakérdések felhánytorgatására, és nem következett be fordulat a két ország közötti kibékülés felé. 

Amerikában a mérvadó körök továbbra is létfontosságú, rendszerszintű kihívást és fenyegetést látnak Kína erősödésében és külpolitikájában az USA berendezkedésével, értékrendjével és globális befolyásával szemben. 

Pekingben viszont az amerikai külpolitika fő célját Kína fejlődésének, a kínai emberek jóléthez jutásának megakadályozásában, a hatalmas ország nemzetközi alávetésében, újbóli gyarmati függésbe kényszerítésében látják. Mivel Kínában 2022 őszéig biztosan nem változik a politikai vezetés és a külpolitika sem, most aligha valószínű Peking kapitulációja az amerikaiak előtt. 

Ezért az új hidegháború egyelőre biztosan velünk marad, s a legjobb esetben is csak a hangnem kisebb enyhülésére lehet számítani az amerikai–kínai viszonyban, ha változik egyáltalán valami a következő években. 

Mibe is kerül nekünk az új hidegháború?

A két legnagyobb nemzetgazdaság és legbefolyásosabb nagyhatalom hidegháborús versengését máris megszenvedi a világ, így Európa, sőt Magyarország is. A mai, globalizált világban az autógyártást sújtó chiphiánytól kezdve bizonyos áruk és szolgáltatások megdrágulásán át a mobilkommunikációs hálózatok fejlesztésének lelassulásáig ezernyi apróbb és nagyobb probléma hat ránk akkor is, ha nem tudjuk, hogy ezek mennyire következnek a hidegháború kibontakozásából. S még csak a hidegháború kezdeteinél tartunk.

Az 1990-es évektől egyre jobban összefonódó világgazdaság kereskedelmi, befektetési, technológiai, pénzügyi kettészakítása egy Amerika és egy Kína befolyásolta részre – még ha ez valószínűleg nem is lehetséges teljesen – sok-sok új hátrányt, költséget, nehézséget fog okozni a két nagyhatalomnak, de a világ többi részének is. Gazdaságilag mindenképpen növekedési, fejlődési ütemveszteséggel, társadalmilag pedig az egyenlőtlenségek és feszültségek növekedésével jár majd.

Amerika és Kína intellektuális egymásnak feszülése az egyetemi oktatástól a tudományok fejlődésén át a kultúra számos területéig hozzájárul  a fejlődés lassulásához, egy sor új érték létrejöttének elmaradásához, illetve a globális szellemi folyamatok további torzulásához.

A stratégiai, geopolitikai konfrontáció jobb esetben is a katonai kiadások növekedését, a helyi és regionális konfliktusok szaporodását és éleződését hozza, sok-sok emberi szenvedés forrásává válik. Rosszabb esetben pedig akár a két nagyhatalom fegyveres összeütközéséig is eljuthat. Korunkban pedig kérlelhetetlen tény, hogy mindannyian megszenvedjük így vagy úgy, ha bárhol lövöldöznek, robbantgatnak a világban.

Hogyan halt meg ismét az igazság?

Az új hidegháború fő földrajzi hadszíntere, ahol Amerika és Kína leginkább érintkezik és egymásnak feszül, Kelet-Ázsia és a Csendes-óceáni térség. Vannak persze mellékhadszínterek is, ahol más kisebb-nagyobb csetepaték is zajlanak. Ilyen – bármennyire fáj is a „mellék” jelző a több évszázad alatt túlfújt európai öntudatunknak – Európa, Oroszország és környezete, a Közel- és Közép-Kelet, Dél-Ázsia, Afrika és Latin-Amerika. A hidegháború fő menetének egyre inkább alárendelődik az amerikai–orosz, az európai–orosz, a közel-keleti és sok-sok más, kisebb-nagyobb huzakodás, amelynek szereplői az amerikai–kínai konfliktus erőterében kénytelenek mozogni. Nekünk itt Európában persze ettől még egyáltalán nem jelentéktelen a saját kis mellékhadszínterünk sem, hiszen ennek fejleményei érintenek legközvetlenebbül.   

Ugyanakkor 

vagy csak az egyik, az amerikai oldal szempontjai szerint kap információkat. Jellemző példája ennek, ahogy a magyar médiában szinte elsikkadt az amerikai és kínai elnök említett kétórás telefonbeszélgetése is, illetve erősen eltorzultak a róla szóló híradások. 

Jó azonban tudnunk, hogy a világ nagy része nem ennek a médiabuboréknak a része. Kínának is megvan a maga információs tere, sőt több más nagy médiabuborék is létezik a glóbuszon. Ezekben bizony gyakran a miénktől erősen eltérő az amerikai–kínai szembenállás összképe, megítélése, s egészen más narratívák dominálnak. A túlfújt európai öntudatunknak is köszönhetjük, hogy mindez szinte nem is érdekel bennünket.

A szemünk láttára igazolódik újra a régi mondás: „minden háború első áldozata az igazság”, s bizony így van ez az új hidegháborúban is. 

Miért tört ki és mibe is kerül a vakcinaháború?

Már folyt a II. hidegháború, amikor az emberiségre rászakadt a koronavírus-világjárvány. Amennyire most tudjuk, Kínából indult, átsöpört az egész glóbuszon, eddigi pusztító csúcspontjait az USA-ban és Európában érte el, s már legalább két-három hullámban tett bennünket próbára. Valójában az egész emberiség áll globális konfliktusban egy természeti, biológiai erővel, és kimondható, hogy felkészületlennek bizonyult erre a küzdelemre. 

Az elmúlt egy év megmutatta, hogy egyetlen ország sem tudta kiválóan megoldani a járvány jelentette feladatot. Valójában csak kicsit jobban és rosszabbul teljesítő országokat lehet megkülönböztetni. Mivel újabb és újabb vírusvariánsok jelennek meg, az évszázadok óta szokásos járványügyi intézkedéseket az egyes társadalmak egyre rosszabbul viselik, a védőoltások tömeges bevetése pedig akadozik, a világjárvány lezárulását egyelőre lehetetlen előre látni. Így az egyes országok teljesítményét is korai lenne még végérvényesen megítélni. 

Az viszont máris látszik, hogy az új hidegháború által meggyengített nemzetközi együttműködés súlyos kudarcot vallott. Ezt előrevetítette, hogy 

A vírus elleni védőoltások kifejlesztésében, engedélyezésében és tömeges gyártásában sem volt és most sincs érdemi együttműködés, hanem a bizalmatlanság dominál, minden nagyhatalom nemzetbiztonsági kérdésként kezeli, hogy saját vakcinája legyen. Ez sikerült is, bár egyik félnek sincs olyan tömeggyártási kapacitása, amely alkalmas lenne a társadalmakban mára föltámadt hatalmas oltásigény gyors kielégítésére. Az, hogy az Európai Unió ez utóbbi téren is jelentősen lemaradt, nekünk itt Európában érthetően különösen fájdalmas. 

A hidegháború elején elhunyt igazság most sem támadt fel.

Minden, már kipróbált védőoltást – amerikait, európait, oroszt és kínait is – világszerte tízmilliós nagyságrendekben adnak be, de szinte lehetetlen egyetlen objektív szakértői véleményt találni róluk. A szakemberek többsége – nemzetiségétől, politikai alapállásától és személyes motivációktól függően – beállt egyik vagy másik táborba, s a másik oldal vakcinájának többé-kevésbe nyílt becsmérlésével van elfoglalva, mégpedig a tudományos igazság nevében. Ezzel pedig éppen a tudományba vetett hitet ássák alá, mi, átlagemberek meg csak kapkodjuk a fejünket. 

A védőoltás kérdése – a hidegháború logikáját követve – így vált mára tudományos kérdésből politikai vitává és a személyes hitek és vélemények tárgyává.

Ráadásul minden, vakcinával rendelkező nagyhatalom saját lakosságát részesíti előnyben, majd politikai barátai következnek a sorban, s közben igyekszik saját közegéből kiszorítani a másik oldal vakcináit. Pedig egyiknek sincs elég gyártókapacitása, és mindenhol súlyos szervezési problémákkal küzd a lakosság beoltása. 

Nemcsak nálunk, Európában van ez így, hanem szerte a világban is. Ha ezen nem sikerül a közeli hónapokban jelentősen változtatni, akkor emberéletekben és elszegényedésben is jól számszerűsíthető árat fogunk fizetni szerte a glóbuszon azért, mert hagytuk, hogy a hidegháború kérlelhetetlen logikája eluralja a világjárvány elleni küzdelmet és a közvélemény egész gondolkodását is.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, volt pekingi nagykövet

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.  Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az Ön véleményét is.

(Borítókép: Egy személyzet dolgozik egy gyárban 2020. szeptember 4-én. Fotó: WANG ZHAO / AFP )