Kázmér
-2 °C
15 °C

Nem lesz jó vége! – Ez lehet a civiltörvény miatti uniós eljárás kimenetele

HUS 9996
2021.02.23. 10:00 Módosítva: 2021.02.23. 14:28

Múlt csütörtökön az Európai Bizottság úgy döntött, következő fázisába lépteti azt a kötelezettségszegési eljárást, amely „a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról” szóló 2017-es törvény miatt indult. Gyors emlékeztető: a jogszabály súlyos szankciók terhe mellett arra kötelezte a bizonyos összeg fölötti külföldi támogatást kapó civil szervezeteket, hogy ilyen szervezetként regisztrálják magukat, e megjelölést minden nyilvános anyagukon feltüntessék, és az 500 ezer forint feletti támogatást nyújtó adományozóikat név szerint jelentsék a hatóságoknak. A törvény nem írta elő olyan adat nyilvánossá tételét, amelynek közzététele korábban ne lett volna kötelező, így kezdettől világos volt, hogy 

valódi célja nem az átláthatóság erősítése, hanem azon független, kormánykritikus szervezetek megbélyegzésének törvényi szintre emelése, amelyek a jogszabály elfogadásakor már hónapok óta álltak a kormányzati propaganda célkeresztjében mint „külföldről fizetett politikai aktivisták”. 

Emiatt 23 civil szervezet támadta meg a törvényt az Alkotmánybíróságon, amely évek óta nem dönt az ügyben. Ezzel szemben több nemzetközi szervezet (így a Velencei Bizottság, az ENSZ speciális szakértői, az Európa Tanács emberi jogi biztosa és civil szervezeti szabályozással foglalkozó szakértő tanácsa) számára egyértelmű volt, hogy a törvény fontos alapjogokat sért, és az Európai Bizottság is kötelezettségszegési eljárást indított Magyarországgal szemben, mivel uniós jogba ütközőnek találta a jogszabályt. Ennek végén, 2020. június 18-án a luxembourgi bíróság kimondta: a törvény korlátozza a tőke szabad mozgását, az egyesülés szabadságát, a magánélethez és a személyes adatok védelméhez való jogot, és alkalmas arra, hogy aláássa a civil szervezetek iránti bizalmat. 

A bíróság döntése alapján a magyar állam köteles visszavonni, vagy jelentősen módosítani a törvényt, és ameddig a bizottság úgy nem találja, hogy az ítélet végrehajtása megfelelően megtörtént, tartózkodnia kell az alkalmazásától. A végrehajtás módjáról a kormány és a bizottság párbeszédet folytat, és ha ennek során a kormány nem tudja meggyőzni a bizottságot, hogy megtette a szükséges lépéseket, a bizottság visszaviheti az ügyet a bíróságra, amely a második körben már súlyos bírságot róhat ki a magyar államra a végrehajtás elmulasztása miatt. Múlt csütörtökön a bizottság, ebbe a második fázisba léptette az eljárást, amelyben azonban 

a magyar kormánynak még mindig van lehetősége eleget tenni az ítéletnek, és elkerülni a szankciókat. 

De vajon van-e ilyen szándék, ha igen, az mennyire őszinte, és a törvény visszavonása vajon azt jelenti-e, hogy lekerült a kormányzati propaganda célkeresztje a civilek hátáról? A kormányzati kommunikáció és az eddigi fejlemények kevés optimizmusra adnak okot.

Bár Varga Judit igazságügy-miniszter egy minapi Facebook-bejegyzésében értetlenségét fejezte ki a bizottság döntése fölött, mondván, hogy „a magyar kormány számos alkalommal biztosította az uniós intézményeket arról, hogy kész eleget tenni az ítéletben foglaltaknak, megteszi a végrehajtásához szükséges megfelelő intézkedéseket”, a tények mást mutatnak. A 2020. június 18. óta eltelt több mint nyolc hónapban a kormány nem kezdeményezte a törvény visszavonását vagy módosítását, és az országgyűlési kormánytöbbség is parkoltatja a jogszabály visszavonását célzó ellenzéki törvényjavaslatot. Pedig ha valami fontos a kormánypártnak, gyorsan cselekszik. Az eredeti jogszabályt 2017-ben szélsebesen fogadta el a parlament úgy, hogy az állítólag az alapját jelentő nemzeti konzultációt is csak két és fél hónappal a zárószavazás előtt indította a kormány, a 9. alaptörvény-módosítás alig több mint egy hónap alatt futott végig az országgyűlésen, az Egyenlő Bánásmód Hatóság felszámolásához még ennyi sem kellett. 

Ám nem csak tétlenségről van szó, ugyanis a törvényre, amely korábban – valószínűleg pont a kötelezettségszegési eljárás miatt – tetszhalott állapotban volt, éppen a luxembourgi ítéletet követően kezdett el hivatkozni az uniós pályázati programokat is kezelő Tempus Közalapítvány, amely az Innovációs és Technológiai Minisztérium felügyelete alatt működik. A közalapítvány azért utasította el az Emberség Erejével Alapítvány által elnyert pályázathoz kapcsolódó támogatási szerződés megkötését, mert a civil szervezet a két hónappal korábbi uniós ítéletre hivatkozva nem volt hajlandó nyilatkozni arról, hogy külföldről támogatott szervezetnek minősül-e. Ezt követően a közalapítvány általános pályázati feltétellé tette az ilyen tartalmú nyilatkozatot. A közalapítványt az esetről megkérdező Népszava megkeresésére maga a minisztérium válaszolta októberben, hogy mivel a „törvény jelenleg is hatályban van, a [köz]alapítvány a jogszabályban foglaltaknak megfelelően járt el”. Azt is hozzátették: „a törvény a külföldről pénzelt, bevándorláspárti Soros-szervezetek átláthatóságát növeli”, nem véletlen, hogy „több Soros-szervezet” is támadta a jogszabályt. 

Ez a narratíva az igazságügyi miniszter bejegyzésében is visszaköszön. Varga Judit ugyanis körömszakadtáig ragaszkodik a propagandaüzenethez, miszerint a „civiltörvénnyel” tette a kormányzat átláthatóvá a civil szervezetek finanszírozását, „hogy egyértelmű legyen, melyek azok az NGO-k, amik külföldi támogatással próbálnak politikai nyomást gyakorolni a hazai közéletre”. A valóság ezzel szemben az, hogy 

a civil szervezetek már a 2017-es törvény elfogadása előtt teljesen átláthatóan végezték a munkájukat.

A civil szervezetek a működésükről, vagyoni és pénzügyi helyzetükről a számviteli törvény alapján éves beszámolót kötelesek készíteni. Ennek része a közhasznúsági melléklet, amelyet minden civil szervezet letétbe helyez a bíróságon, és amely a bírósági névjegyzékben nyilvánosan elérhető, kereshető, onnan letölthető. A szervezeteknek saját honlapjukon is közzé kell tenniük beszámolójukat. Ezekből a dokumentumokból kiderül, hogy mely szervezet milyen forrásból és milyen célra kapott támogatást. 

Hogy mennyire nem szükséges a 2017-es törvény a kormány által gyanúsnak kikiáltott szervezetek finanszírozásának feltérképezéséhez, az éppen a kormányközeli sajtóorgánumok „leleplezőnek” szánt cikkeiből derül ki. Tiltakozásul a jogszabály megbélyegző volta ellen más szervezetek mellett a Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért sem regisztrált külföldről finanszírozottként. Ez azonban nem gátolta a Magyar Nemzetet abban, hogy 2020 szeptemberében részletes cikket közöljön a két szervezet forrásairól és arról, hogy ezeket mire költötték. Ironikus módon az anyag egy olyan mondattal kezdődik, amely amellett, hogy sötét idők hangulatát idézi, tökéletes cáfolatát is adja Varga Judit átláthatósági mantrájának: „[…] a közelmúltban töltötték fel a civil szervezetek gazdasági beszámolóit a Bíróság.hu oldalra. Ezek a dokumentumok teszik lehetővé, hogy összegezni lehessen, kik és mi célból tartják fenn az olyan […] nemzetellenes, Soros György alapítványa alá tartozó NGO-kat, mint például a Kőszeg Ferenc által alapított magyarországi Helsinki Bizottság”. Bizony, ezek a beszámolók lehetővé teszik a források és tevékenységek összegzését, de persze az adatok – 2003-ig visszamenőleg – megtalálhatók a honlapunkon is. És ehhez nem kell a 2017-es törvény, csak az átláthatóság iránti elkötelezettség, és a már 2017 előtt is létezett szabályok tisztességes betartása. 

Az ITM októberi nyilatkozata és Varga Judit posztja ugyanakkor magyarázatot kínál a nyolc hónapos tétlenségre is. 

A migrációellenes propagandával párosított „külföldi ügynöközés” és „álcivilezés” a kormányzati kommunikáció egyik sikerterméke volt, amely valószínűleg a kormánypárt kétharmados győzelméhez is hozzájárult 2018-ban.

Ennek a narratívának a jogszabályi szintre emelése szimbolikus jelentőséggel bírt, és ennek megfelelően a luxembourgi döntés is szimbolikus vereséget jelentett egy olyan kormánynak, amely az elmúlt évtizedben elszokott az ilyen kudarcoktól. Valószínűleg nehéz lett volna látványos hátraarcot fújni teljes egészében visszavonva a jogszabályt, és ebben a nyolc hónapban a kormány feltehetően azt a megoldást kereste, amely az eredeti kampányüzenet megőrzése mellett elkerülhetővé teszi a kötelezettségszegési eljárás második szakaszát és az azzal járó fájdalmas pénzügyi szankciót, az egyetlen olyan eszközt, amely a jelek szerint valóban cselekvésre tudja ösztökélni a magyar kormányzatot. Mivel azonban az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve a tőke tagállamok közötti szabad és diszkriminációmentes mozgása, az adományok pedig tőkének minősülnek, nincs olyan megoldás, amely különbséget tesz az adományok között a származási helyük alapján, de az uniós joggal összeegyeztethető. Így ez a bűvésztrükk eleve kudarcra volt ítélve. 

Varga Judit azt írja a posztban, hogy a magyar kormány a szabályozás átalakítására vonatkozó normaszöveget megküldte a bizottságnak, és jelezte: kész azt haladéktalanul benyújtani az Országgyűlésnek, hogy a javaslatot a magyar törvényhozás még a tavaszi ülésszakban megtárgyalhassa. Az eddigi történések és nyilatkozatok fényében ez igencsak friss fejleménynek mutatkozik, vélhetően utolsó pillanatos – és sikertelennek bizonyult – kísérlet lehetett annak megakadályozására, hogy a bizottság elindítsa a kötelezettségszegési eljárás második bírósági szakaszát. A látszólagos jó szándék ellenére is van azonban a kormány eljárásával egy lényeges probléma: a társadalmi egyeztetés és az érintettekkel való konzultáció ismételt és teljes hiánya. 

Már a Velencei Bizottság egyik fő kifogása is az volt 2017-ben, hogy a kormány nem konzultált megfelelően a törvénytervezetről az érintett szervezetekkel, és az igazságügyi miniszternek azt is tudnia kell, hogy a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló, nem mellékesen a Fidesz kormányzása alatt elfogadott törvény előírja: kötelező társadalmi egyeztetésre bocsátani a törvénytervezeteket, mégpedig úgy, hogy „megfelelő idő álljon rendelkezésre a tervezet érdemi megítéléséhez és a vélemények kifejtéséhez, továbbá a jogszabály előkészítőjének arra, hogy a beérkezett véleményeket, javaslatokat érdemben mérlegelhesse”. Nos, ha jól értjük a posztot,

van már tervezet, amit sem a nagy nyilvánosság, sem a potenciálisan érintett civil szervezetek nem láttak, és ha a Bizottság rábólint, haladéktalanul megy is az Országgyűlés elé,

tehát egyeztetés továbbra sincs tervbe véve. Pedig nyolc hónap alatt igazán lett volna idő konzultálni, véleményeket gyűjteni, normaszöveget köröztetni.

Az, hogy ez nem történt meg, nem sok jót ígér. A legnagyobb valószínűséggel olyan törvényszöveg születik, ami – a szintén Csipkerózsika-álmát alvó bevándorlási különadó-szabályozáshoz hasonlóan – nem tesz különbséget a külföldi és belföldi adományok között, de olyan eszközt ad a kormány kezébe, amely lehetővé teszi a független civil szervezetek működésébe való beavatkozást és megnehezíti a munkájukat. 

Ha így lesz, tovább folyik a jogi harc, és figyelemmel arra a kínos vonakodásra, amit az Alkotmánybíróság már a 2017-es törvény kapcsán is bemutatott, ez valószínűleg ismét a határokon kívül – Luxembourgban vagy Strasbourgban – fog eldőlni. A tétje az egyesülési szabadság és a független szervezetek működésének lehetősége lesz, nem pedig a pénzügyi átláthatóságuk, mert az – amint az a kormánnyal szemben elfogultnak nem nevezhető lap fent idézett cikkéből is kitűnik – már most is maradéktalanul érvényesül.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Huszti István / Index)