Szabadságharc kolera idején

1848 májusa előtt a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatok egészségügyét a bécsi tábori orvosi főigazgatóság irányította. Az önálló magyar hadügy megteremtése során az ehhez fűződő szálakat lassan elvágták, és 1848 októberéig a magyarországi főhadparancsnokságok, illetve az ezek alá tartozó tábori törzsorvosi igazgatóságok intézték a cs.-kir. katonaság egészségügyét.

Június 14-én Sauer már megerősítésre terjesztette fel a jelölt személyeket, és július elején Batthyány megerősítette kinevezésüket. A törzsorvosok őrnagyi, a főorvosok századosi, az alorvosok hadnagyi jelzést viseltek egyenruhájukon, amely megegyezett a honvédekével. Szeptember 20-án Batthyány Lajos miniszterelnök Sauert nevezte ki az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz igazgató főorvosul: ezáltal hozzá tartoztak a honvédség, az önkéntes mozgó nemzetőrség és a mozgósított nemzetőrség orvosi ügyei. 

Az Ausztriával való szakítás után Kossuth Lajos, a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke október 13-án Stáhly Ignácot nevezte ki tábori főorvossá, és megbízta őt egy külön tábori orvoskar felállításával, illetve a szükséges gyógyszerek beszerzésével. Stáhly alá azonban csak a magyar oldalon maradt sor-, határőr- és volt cs.-kir. huszárezredek, valamint egyéb cs.-kir. katonai hatóságok ügyei tartoztak. A nemzetőrség és honvédség ügyeivel foglalkozó Országos Nemzetőrségi Haditanácsnak a hadügyminisztériumba történt beolvasztása után Stáhly lett valamennyi katonai orvosi ügy felelőse, Sauer pedig a polgári orvosi ügyeket irányította. Az orvosi szükséglet biztosítására 1848. november 1-jén tanfolyamot indítottak az egyetemi tanulmányaikat még el nem végzett orvossegédek és alorvosok számára.

A magyar oldalon harcoló cs.-kir. csapatok saját orvoskarral rendelkeztek, a honvédzászlóaljakhoz az Országos Nemzetőrségi Haditanács nevezte ki az orvosokat. A mozgósított nemzetőrség zászlóaljaiban a megyék vagy városok polgári orvosai szolgáltak. Az orvosok feladatai igen sokrétűek voltak: a sebesültek ellátásán, a betegek ápolásának megszervezésén kívül az ő feladatuk volt a járványok leküzdése is. 

Gyakoriak voltak a különböző lázas betegségek, a tüdőbaj, valamint – az érintettek fiatal életkorából adódóan – a nemi betegségek. (A tábori kórházi kimutatások szerint gyakran ugyanannyi vagy több hadfi került be ilyen kórral, mint sebesüléssel.) A szabad ég alatti táborozás, a téli egyenruha hiánya – 1848–49 telén nem volt ritka a mínusz 15–25 fok sem – tovább növelte a betegek számát. 

Az elszállásolás és az ellátás minőségétől függően változó volt a gyógyulások aránya. 1848 őszén a Görgei vezette feldunai hadsereg hét kórházában két hónap alatt 5492 személyt kezeltek, ezek közül 310 halt meg, és 2079 fő távozott gyógyultan. Ugyanebben az időben a Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatti Mura menti hadtest kórházaiban egy hónap alatt 259 betegből mindössze 2 halt meg, 140 fő hagyta el gyógyultan a kórházat.

A főváros kiürítése után Stáhly Pesten maradt, és 1849. január 22-én Flór Ferenc, Pest város volt főorvosa vette át a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetését. Az ő hivatali időszakában történt meg a tábori orvosi ügyek végleges rendezése. Az orvosoknál négy, illetve öt rangfokozatot állapítottak meg: segédorvos vagy orvossegéd (rang nélkül, még tanuló orvos- vagy sebésznövendékek); alorvos (hadnagy vagy főhadnagy, okleveles sebészek vagy végzett, esetleg szigorló orvosnövendékek); főorvos vagy ezredorvos (századosi rendfokozattal, diplomás orvosok és sebésztudorok, kivételes esetben az alorvosi szolgálatban kitűnt sebészmesterek); törzsorvosok (őrnagy, orvostudorok, más néven doktorok).

A hadseregek és hadtestek orvosi ügyeit törzsorvosok, a hadosztályokét, dandárokét, önálló különítményekét rendező főorvosok irányították. Ők voltak az ezekben található alakulatok főorvosainak főnökei is. A honvéd-, mozgó nemzetőri és sorgyalogságnál, valamint az utászoknál zászlóaljanként, a vadászoknál osztályonként (azaz két századonként) 1 fő- és 2 alorvos, a lovasságnál osztályonként (két század) 1 fő- és 1 alorvos teljesített szolgálatot. A tüzérségnél hadosztályonként valószínűleg 1 fő- vagy 1 alorvos tartozott a személyzethez. A lovasságnál és a tüzérségnél alkalmazott állatorvosok és gyógykovácsok szükség esetén szintén elsősegélyt nyújtottak.

A közelharcban szerzett szuronysebek a behatolás helyétől függően voltak súlyosak. A november 14-én egy határőr előőrssel vívott összecsapásban Jelics József főhadnagy több szuronyszúrást kapott a karjába, lágyékába és lábába, „nem számítva az olyan kisebb rendű sebeket, minőket huszár fel sem szokott venni”, és 1849 februárjára gyógyult fel sebeiből. 

A lovassági viadalok az ember ember elleni küzdelem miatt a részt vevő erőkhöz képest időnként aránytalanul nagy veszteséggel jártak. Georges Pimodan cs. kir. százados, aki az 1848. december 30-i móri lovassági közelharcban egy fej-, egy homlok- és egy vállvágást kapott, a saját, pontosabban a lova lábán hagyta el a csatateret, megdöbbentő képet fest az aznapi lovassági viadal sebesültjeiről:

Egymás után hozták a sebesülteket; majdnem mindegyiknek súlyos fejsebe volt; némelyiknek a nyaki vagy a halántékán lévő ütőerét vágták át; vérük lüktetve fröcskölt; másoknak az orrát, az ajkát vagy az állát vágták el; a sebészek azon szorgoskodtak, hogy nagy tűikkel minden húsdarabot visszavarrjanak.

A hadseregen belül külön sebesültszállító osztag nem létezett, a sérülteket az orvosok irányításával bajtársaik vitték a kötözőhelyre. Innen szekereken küldték őket hátra az ideiglenes tábori kórházakba, ahol a hadosztály rendező főorvosa gyűjtötte össze őket, s küldte tovább a mozgó tábori kórházakba, majd a hátország állandó tábori kórházaiba. Az ideiglenes tábori kórházak csak kötözőhelyek voltak, általában a legközelebbi település kocsmájában, iskolájában vagy a községházán. A mozgó tábori kórházak többnyire fél-egy-két napnyi távolságra a hadtest vagy hadsereg mögött állomásoztak.

Ezek már szabályos felszereléssel rendelkeztek, a hadtest vagy hadsereg törzsorvosa irányította őket. Az ápolásban és gyógyításban a polgári orvosok is részt vettek. A hadtest vagy hadsereg helyváltoztatása esetén a mozgó tábori kórházak betegeit összevonták vagy továbbították az állandó tábori kórházak valamelyikébe, anyagukat a mozgó hadsereg után küldték, s ott újabb mozgó tábori kórházat szerveztek. Az állandó tábori kórházak közvetlenül a hadügyminisztérium vagy a helyi katonai hatóságok (erőd- vagy hadmegyei parancsnokságok) fennhatósága alatt álltak. Helyüket nem változtatták, felszerelésük és személyzetük állandó volt. Itt hadifoglyokat is alkalmaztak a betegek ellátására, és fogoly orvosokat a gyógyításra. Ilyen kórházak a kormány székhelyén, az erődökben és a nagyobb városokban léteztek.

Flór Ferenc, aki 1847-ben Pest város kórházában már kísérletezett a kloroform sebészeti alkalmazásával, igyekezett éterrel és kloroformmal is ellátni a csapatokat. Az európai történelemben először az 1848–49-es magyarországi és itáliai harcokban alkalmazták először a kloroformot a hadisebészetben. Kötszerrel (tépéssel) a lakosság látta el a hadsereget. Ezek a tépések persze nem mindig feleltek meg a modern higiénia követelményeinek, így a katonák gyakran egy egyszerű végtagsérülésbe is belehaltak a vérmérgezés következtében. Ugyanakkor az újabb orvostörténeti kutatások szerint lehetséges, hogy a Semmelweis Ignác által szorgalmazott fertőtlenítést is alkalmazták, és ennek köszönhetően viszonylag csekély volt a vérmérgezések száma.

1849. április 16-án Kossuth kinevezte húgát, Zsuzsát országos főápolónővé, de az ápolónői szolgálat országos kiépítésére már nem került sor. Az önként jelentkező ápolónők azonban így is komoly segítséget nyújtottak a sebesültek ellátásában. A kormány pénzjutalmat, illetve földet ígért a megrokkantaknak, és Kossuth tervezte a franciához hasonló rokkantpalota (Invaliden-Palais) felépítését a fővárosban.

A megtorlás az orvosokat is érintette, ugyanakkor nemigen fordult elő olyan eset, hogy egy orvost letöltendő szabadságvesztésre ítéltek volna. Miután az orvosok egyaránt ellátták a magyar és az ellenséges sebesülteket, az eljárások során gyakran éppen az osztrák tisztek vagy a legénységi állomány tagjai álltak ki mellettük; ez történt a Kossuth Zsuzsa ellen indított per során is.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, Dualizmus-kori Kutatócsoport vezetője

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.