Agrárügyekben már van esély konstruktív vitákra

Az elmúlt évtizedek politikatörténetében az agrárium megítélése, a vidéki Magyarország helyzete mindig közérdeklődést kiváltó, domináns társadalmi ügyként szerepelt. Az országgyűlési választások közeledtével újra és újra fellángoltak a viták a földtulajdonról, a birtokpolitikáról, olyan régi sérelmekről, hogy miért verték szét a téeszeket, ki a felelős a birtokelaprózódásért, miért mondtunk le önként keleti piacainkról, miért adtuk el a hazai élelmiszeripart multinacionális társaságoknak, és így tovább. A pártoknak a választási kampányukban színt kellett vallaniuk olyan sarkalatos kérdésekben, hogy „kié legyen a föld”, ki használja azt, vagy hogy „ki járjon a főutcán a faluban”.

Meggyőződésem, hogy a jövő évi országgyűlési választások fő kampánytémái között az agrárium már nem fog szerepelni, legalábbis nem lesznek indulatos politikai viták róla.

Mire alapozom e kijelentést? Mindenekelőtt arra, hogy az agrárium több évtizedig tartó átalakulása befejeződött, a birtokviszonyok konszolidálódtak, a mezőgazdasági termelés stabil növekedési pályára állt. Az uniós támogatásoknak köszönhetően az agráriumba elképesztő mértékű forrás áramlott be, melynek nagy hányada szerencsére hatékonyságot, versenyképességet javító fejlesztésekre fordítódott.

Ma már a megtérülés jelei makroszinten is láthatók: érdemben javulnak a terméshozamok a növénytermelésben, a kertészeti ágazatokban és hasonlóan a teljesítményindexek (malacszaporulat, takarmányráfordítás) is az állattenyésztésben, az agrártermékek kivitele átlépte a 10 milliárd eurót. A földért, földhasználatért folyó versenyben állva maradt termelők, a közép- és nagybirtokos családi gazdák, agrárgazdasági társaságok köszönik szépen, jól vannak. Jövedelmük, vagyonuk az elmúlt másfél évtizedben soha nem látott mértékben nőtt, és nyugat-európai mércével nézve is számottevőnek nevezhető. Ma már több mint kétezer olyan családi gazdaság van Magyarországon, amelynek vállalkozói és családi vagyona együtt meghaladja az egymilliárd forintot! Kis szépségtapasz azonban, hogy 

Lehet, hogy a gazdák, mezőgazdasági vállalkozók egy része a fentieket olvasva bosszúsan ingatja a fejét: tényleg minden ilyen szép és jó lenne az agráriumban? Beköszöntött a régóta várt agrárbéke? Nem is lenne már elvégzendő dolgunk? Nem, egyáltalán nem állítom, hogy így van. A problémák, a feladatok azonban más természetűek, kevésbé belpolitikai, annál szakpolitikaibb indíttatásúak. Aki régóta figyelemmel kíséri az agrárpolitikai vitákat, az agrárpolitikusok megnyilvánulásait, az látja az agrárium körüli politikai konszolidáció körvonalait. Például az Orbán-kormányok eddigi agrárminiszterei közül Nagy István az első, aki szakemberként került a tárca élére, aki érti a mezőgazdaságot, szakpolitikai válaszokat ad az agráriumot érintő kérdésekre, technokrata szemléletű vezetőként viselkedik, ami éles ellentéte annak a magatartásnak, ami a korábbi agrárminisztereket s magát a tárcát jellemezte. 

Tennivaló azonban így is van bőven, hogy a magyar agrárium teljesítménye jelentősen emelkedjen, legalább olyan szintre, amit természeti adottságai alapján elvárnánk. Többek között ilyen a mai termékkibocsátás megduplázása, amit nemrég az agrártárca vezetője is elérendő, megvalósítható célként fogalmazott meg. Konkrétan arról van szó, hogy a hazai agrárium technokrata szemléletű irányítás esetén képes további 10 millió fő élelmiszer-szükségletének megtermelésére egy évtizeden belül.

Milyen agrárpolitika lenne ideális a magyar mezőgazdaságnak?

Mindenekelőtt olyan, amely lehetővé teszi a meglévő termelési potenciál magas szintű kihasználását az intenzív gazdálkodás (magas hozzáadott érték megtermelése egységnyi területen) irányába történő váltással, a fenntartható fejlődés kritériumainak betartásával, ami a tudásalapú termelésnek biztosít teret. Olyan agrártermelés kell, amely a jelenleginél jóval kevesebb természeti erőforrást – termőföld, energia, víz – használ fel egységnyi termékre vetítve, és minél több humán erőforrást hasznosít, s mindezt számottevően alacsonyabb környezetterhelés mellett teszi.

E minden ízében technokrata narratíva a mai agrárpolitikai miliőben szerintem már érvényesíthető. Nem a birtokméretre, nem a gazdálkodási formára, nem a földtulajdoni kérdésekre, hanem az okszerű, agronómiailag kompetens földhasználatra, az agrártermékek költséghatékony előállítására kell helyezi a hangsúlyt. Fontos szempont, hogy a gazdálkodók piaci viszonyok között is képesek legyenek saját erőből jövedelmet termelni, hogy az agráriumban érdekelt szereplők ne csak támogatásokból tudjanak megélni. 

E célok megvalósítása során nem feledkezhetünk meg az agrárium társadalmi feladatairól sem, különösen annak tükrében, hogy az eddigi kormányok mindegyike közömbösen figyelte a mezőgazdasági munkahelyek soha nem tapasztalt ütemű megszűnését, amely falvak százainak elnéptelenedéséhez, sorvadásához vezetett. Tudni kell, hogy 

Fontos tehát, hogy a mindenkori agrárpolitika minden lehetséges eszközzel lassítsa a további leépülés ütemét, azaz segítsen a mezőgazdasági munkahelyek megőrzésében, akár a közös agrárpolitikától független, nemzeti költségvetésből finanszírozott, vidéki munkahely teremtő program indítása árán is.

Nem tudom, lesz-e konszenzusos agrárpolitikája az egyesült ellenzéknek, és azt sem, hogy az agrárügyek fajsúlyos kérdésként fogalmazódnak-e meg majd a választási kampányukban, de bízom abban, hogy képesek lesznek néhány jól átgondolt hívószóval bizalmat kelteni, érdeklődést kiváltani programjuk iránt a gazdák, a mezőgazdasági szakemberek és vállalkozók soraiban. 

Kezdeném azzal, hogy ígéretet tennék a mai, még törékenynek tűnő agrárbéke további erősítésére azzal, hogy hatalomra kerülése esetén az ellenzék nem hoz olyan jogi, kormányzati intézkedéseket, amelyek tisztán politikai célzatúak, diszkriminatívak egyik vagy másik agrárérdekcsoport számára. Ilyen például a családi gazdáknak, az őstermelőknek adott, példátlan mértékű adókedvezmény meghagyása. Aki nem tudná: egy négytagú családi vállalkozásnak évi 80 millió forint árbevétel után mindössze 600 ezer forint jövedelemadót kell fizetnie, és semmi egyéb közterhe nincs. Hallom, hogy ellenzéki politikusok közül ezt sokan igazságtalanságnak, de legalábbis túlzónak tartják. Mégis célszerű megígérni a meghagyását, és nem csak választási megfontolások okán, hanem mert igazolt, hogy a megemelt adókedvezmény a családi vállalkozásokat új beruházásokra, a termelés, a legális csatornákon keresztüli értékesítés növelésére serkenti, amivel életképesebbé válnak, s egyben hozzájárulnak a nemzeti jövedelem bővüléséhez is.

Az egyesült ellenzék tegyen ígéretet arra, hogy folytatja a jelenlegi kormány azon vidékfejlesztési programjait, amelyek új, hatékonyságjavító, a termelési kapacitások bővítését célzó beruházásokhoz kapcsolódnak, amelyek megfelelnek a környezetvédelmi, állatjóléti és élelmiszer-minőségi elvárásoknak. Deklarálni kell azt is, hogy a támogatási programok mindenki számára elérhetőek lesznek, s nem lesz diszkrimináció a termelők között aszerint, hogy milyen formában gazdálkodnak.  

Vannak olyan célok és programok, amiket az ellenzéki és a kormánypártok egyaránt támogatnak jelenleg is. Nyilvánvaló, hogy e programok továbbvitele közös érdekünk. Ilyen az öntözési infrastruktúra-fejlesztés, az élelmiszerlánc rövidülését segítő támogatások. Kívánalom, hogy a mezőgazdaságban előállított nyersanyagok minél nagyobb hányadát helyben dolgozzák fel, minél kisebb távolságban értékesítsék. A lokális értékesítés infrastrukturális feltételeinek megteremtéséhez a mindenkori kormány adjon segítséget ne csak szavakban, hanem anyagiakban is.

Fontosnak tartanám, hogy hatalomra kerülése esetén az egyesült ellenzék érdemben ösztönözze az intenzív, környezettudatos gazdálkodás irányába történő elmozdulást a jelenlegi, erőforrásokat tékozló, túlzóan extenzív termeléstől. A gabona és az olajos magvak rovására növekedjen a vetőmagtermelés, a kertészeti kultúrák súlya a növénytermelésben. 

Jó lenne, ha végre valóság lehetne a sokak által óhajtott „Kert-Magyarország”. A vegyszer takarékos zöldség- és gyümölcstermesztés kerüljön az agrárfejlesztés fókuszába! Nemcsak azért, mert e téren kiváló adottságaink vannak, hanem mert ökonómiai és szociális aspektusból is ez az irány lenne előnyösebb a nemzet számára: magasabb hozzáadott érték, számottevő plusz exportbevétel, több munkahely a nyersanyag termelésben és -feldolgozásban egyaránt. Javaslom, hogy az ellenzék tegyen ígéretet arra, hogy hatalomra kerülése esetén a zöldségekre és gyümölcsökre kivetett, ésszerűtlenül magas áfakulcsot 27-ről azonnal 5 százalékra csökkenti. Ez a lépés a legális értékesítési csatornákba terelné a kertészeti termékeket, s bizonyosan növelné a lakossági fogyasztást is, keresletet teremtve a további termelésnek.

Mivel számos ellenzéki politikus, közöttük az egyik miniszterelnök-jelölt is zöld politikusként nyilvánul meg, kormányra kerülés esetén erőteljesen nyitni lehetne az organikus (bio-) alapanyagok és élelmiszerek előállítása irányába. Legyen átfogó kormányzati program a természetes inputanyagok felhasználásával történő élelmiszer-termelés ösztönzésére. Sajnos a mezőgazdaság és az élelmiszeripar is túlzóan sok kemikáliát, tartósítószert, mesterséges színezőanyagot, ízfokozót, állagjavítót használ, amivel nemcsak környezeti károkat okoz, hanem rombolja a fogyasztók egészségi állapotát is. Az élelmiszer mindenekelőtt egészséges és jó minőségű legyen. Az „olcsó húsnak híg a leve” intelem ne csak tartalom nélküli közmondás legyen, hanem tudatos élelmiszer-előállítási gyakorlat, amely természetesen a megfizethetőségre is tekintettel van.

Befejezésül egy konfrontatív javaslatom is lenne, ami politikailag vállalható, mert jogos termelői igényt elégítene ki. A hatályos földtörvény egyes passzusai módosításának szükségességére gondolok. A földhaszonbérleti szerződések kötésére, meghosszabbítására vonatkozó előírások ugyanis nagyon hátrányosak a professzionális agrárvállalkozások számára, még az Orbán-kormány által preferált családi alapú, de egyben jogi személyként működő társaságok esetében is. Hátrányos megkülönböztetésük a földhasználatban jogilag nem indokolható, gazdasági szempontból pedig egyenesen ésszerűtlen. A földtörvény földhasználatra vonatkozó előírásai kifejezetten gátolják az állattenyésztés fejlődését, az állatállomány bővítését, különösen a kérődzők esetében, de a hígtrágya-elhelyezés okán a sertéslétszám óhajtott növekedését is nehezítik. Nem részletezem, miért, mert ez nem szakmai ügy, hanem politikai. Az érintett gazdálkodók tudják, miről van szó. A hazai állattenyésztési termékek zömét, így a tej 85 százalékát, a vágósertés 70-75 százalékát, a baromfihús 65-70 százalékát nagyüzemek, gazdasági társaságok állítják elő. Az egyéni gazdák és őstermelők gyakorlatilag kivonultak az állattenyésztésből kényelmi és jövedelmezőségi okok miatt. Ha azt akarjuk, hogy a magyar állattenyésztés komoly fejlődésnek induljon, ahhoz a jogi személyű állattenyésztő vállalkozások számára a jelenleginél kedvezőbb jogi feltételeket – minimum esélyegyenlőséget – kell teremteni a földhasználatért folyó versenyben. Konkrétan lehetőséget arra, hogy a lejáró földbérleti szerződéseket automatikusan meghosszabbíthassák, ha bizonyíthatóan jelentős állatállománnyal rendelkeznek, s kötelezik magukat arra, hogy az újrakötött szerződések időtartamára az állományt megtartják, a termelést folytatják.

A szerző agrárközgazdász, volt földművelésügyi államtitkár.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Kultivátorral készítik elő a talajt az őszi vetéshez Zala megyében 2020. augusztus 26-án. Fotó: Varga György / MTI)