Krisztina
19 °C
25 °C

Ámor ádáz álarca – a szerelemféltés véres valósága

GettyImages-108340695
2021.07.10. 14:45

Miért függ (...) a szerelmes oly teljes odaadással kiválasztottjának tekintetén; s miért kész neki mindent föláldozni?

– Mert halhatatlan része ez, mely utánakívánkozik; minden egyéb után pedig mindig csak a halandó része.

(Arthur Schopenhauer)

Vajon mi késztet arra egy életerős, fiatal, értelmes, jó eséllyel büntetlen előéletű, derék, ép elméjű felnőttet, hogy animális bestialitással lényében megalázza és leigázza, majd kiirtsa soha nem viszonzott, egyoldalúan és reménytelenül imádott szerelmét és annak újdonsült párját, kisvártatva pedig erőszakos módon bevégezze saját életét is? (Nemrégiben pont így tett Szegeden egy gyógyszerész, ám esete nem egyedülálló: a hírekből tudható, hogy világ minden táján nap nap után fordulnak elő hasonló esetek, amióta csak ember az ember.) 

Vajon milyen mentális és szellemi állapot hajtja igába az elkövetőt egy ilyen tragikus eseménysor elkövetését megelőzően?

Az események megértése szempontjából fontos-e, számít-e az, hogy az illető hirtelen felindulásból cselekszik, avagy régóta érik-e már benne a szerelmére és önmagára irányuló destruktív szándék? Miképpen lehetséges az, hogy frivol, súlytalan jelenünkben, a mirtuszillatot árasztó, habkönnyű romantikus komédiák fullasztóan üres és hamis korában, a hús-vér emberek közötti valóságos szerelem újra és újra mégis ilyen végzetes valósággá válva, az embert önmagából ennyire kivetkeztető, drámai módon képes hatni? Mitől hétköznapi (és veszélytelen) egy szerelem, és mitől válhat veszélyes módon szélsőségessé? Határhelyzet-e a szerelem abban az értelemben, ahogyan határhelyzet lehet az ember életében a halál, a háború vagy valamilyen váratlan krízis, súlyos betegség? Hogyan képes egy gyengéd érzelem szerelmi tébollyá fajulni és akár önfelszámolásba torkollni? Áldozat és elkövető közt van-e, és ha igen, hol húzódik a határ szerelmi gyilkosság esetén?  A legmélyebb szerelem „normális” (bár jószerivel felfoghatatlan) velejárója-e a szerelemi téboly, vagy minden aspektust vizsgálva is már inkább patologikus? És egyáltalán: mi a szerelem? Múló, intenzív eufória? Érzelem? A természet hóbortja, valamiféle szeszély? Vagy valami eredendően több és/vagy más minőség az emberi létezésben?

Ha igaza volt Platónnak abban, hogy a fontos kérdéseket, komoly problémákat illető filozófia a rácsodálkozásból (thaumadzein) sarjad ki, akkor a szerelem – mely tagadhatatlanul a nagy filozófiai vizsgálódások egyik klasszikusa – mibenlétét firtató emelkedettebb bölcselkedés sem tekinthet el bizonyos alapkérdések felvetésétől és azok őszinte megválaszolásának szándékától. Ám ennek előfeltétele talán valami ennél is fontosabb: az érdeklődés célkeresztjében álló jelenség, fogalom, emberi állapot stb. megértése iránti elszánt hajlam, a tényekkel való előítélet-mentes és szikár szembenézés, gyakorolja azt bárki.

Nem képzelhető el a szerelem tapasztalati valóságának, az emberi életben betöltött jelentőségének, emberre gyakorolt szélsőséges hatásainak (és az ezekből fakadó szélsőséges emberi megnyilvánulásoknak) a leírása, valamint helyes jogi, morális, tudományos megítélése a megfelelő színvonalú és tartalmú diskurzus lehetősége nélkül. De nem képzelhető el akkor sem, ha felelős értelmiségiekként mégis úgy viselkedünk, mintha éretlen kisdiákok vagy amnéziások lennénk, skrupulus nélkül elfelejtve költőket, írókat, filozófusokat, évezredek szellemi termését a szerelemmel kapcsolatban. Mert igen, tűnjék bármennyire is korszerűtlen, poros gondolatnak: az emberi élet kitüntetett jelenségeit, így különösen a szerelem totalitását (mibenlétét, jelentőségét, ormait és pokolmélyét stb.) meggyőződésem szerint még mindig jobban, teljesebben ragadja meg és képes megértetni velünk a két és fél ezer éves filozófiatörténeti hagyomány, illetve a művészet eszköztára, szemben például a jog sokszor oly életidegen bikkfanyelvezetével vagy a háromdimenziós embert redukcionista módon két lábon járó, biokémiai gyökerű folyamatokká és kölcsönhatásokká redukáló (és degradáló) egyes modern diszciplínákkal (amire hajlamos például a pszichiátria).

Nos, Sereg András: Gyilkosság szerelemféltésből: nehogy már! című cikkében például sem az előítélet-mentességet, sem a szegedi tragikus – a zajló egyéni és társadalmi hétköznapjainkat reguláló, létfenntartásunkat irányító józan, kalkulálgató ésszel és kimért, hűvösen dobbantó szívvel valóban nehezen megemészthető – események érzékeny, mélyebb megértésének szándékát nem véltem felfedezni. A történtek érthetetlensége és megrökönyítő mivolta szivárog át Sereg írásából, mely a vox populi differenciálatlan indulatát és az elkövetővel szembeni türelmetlenségét artikulálva állítja: szerelemféltés mint olyan: nincs. Vagy ha van is, az csak „színtiszta eufemizmus”. „Felejtsük már el!” – hangzik a javaslat.

De ne csak azért felejtsük el, mert bár a hivatalos rendőrségi közleményekben is gyakorta feltűnik, hanem mert „a szerelemféltés fogalma egyetlenegy hatályos magyar jogszabályban sem szerepel, legfeljebb jogi magyarázatokban, kriminológiai tanulmányokban, cikkekben”. Felejtsük el még inkább azért is, mert a szerelemféltés kibúvóként, de legalábbis mentsvárként szolgálhat a gyilkos tettet elkövető részére, ráadásul az ítélkezési gyakorlat is enyhítő körülményként értékeli a szerelemféltés állapotát akkor, ha ez igazolást nyer a bíróságokon.

Szerelemféltés tehát nincs, e fogalom használata is merő tévedés a cikkíró szerint, mert aki kóros szerelmi féltékenységében öl, az „1.) nem szerelemből cselekszik; 2.) nem félti, hanem meggyalázza a szerelmet; 3.) nem a kapcsolat helyreállítására, hanem hatalma demonstrálására törekszik”.

Logikailag nehezen lehetne vitatkozni a szerzővel, ha e három megállapítás érvényes lenne, tehát amennyiben megfelelne a valóságnak, csakhogy a baj az, hogy ezen állítások sem külön-külön, sem együtt értelmezve nem fedik a valót. Sem lélektani, sem erkölcsi, sem metafizikai-filozófiai értelemben. Ezen állítások a szerelemmel és a gyilkossággal és a párkapcsolati dinamikákkal kapcsolatos társadalmi többség konvencióin, (hamis) előfeltevésein alapulnak. Aki kóros szerelemi féltékenységében, szerelmi tébolyában öl, az paradox módon éppen az egyéni megváltását, az életének értelmet adó szerelem létállapotát (és az ezzel járó fokozhatatlan intenzitást, eufóriát) akarja megóvni, kitartani azt a végtelenségig; menthetetlen, kilátástalan szerelmét (az érzést, a szerelem állapotát és a Másikat) a halál árán is „konzerválni”.

Ebben az elveszett lelki és szellemi állapotban nincs helye normáknak, féltő gondoskodásnak, gyengédségnek: itt az élet értelme vagy értelmetlensége, élet vagy halál a tét. Féltés, meggyalázás – ezek olyan hétköznapi kategóriák, amelyek érintetlenül hullanak vissza a szerelmi téboly állapotának (egyszerre tagadhatatlanul pszichotikus és mégis mélyen emberi, ezért magyarázható és érthető) páncéljáról. Aki ebben a módosult – de nem feltétlen beszűkült – tudatállapotban ontja ki szerelmének (és gyakran utána önmaga) vérét, az épp a halálban, az immár visszafordíthatatlanban akarja megmenteni, helyreállítani azt, amit az élet így vagy úgy, de végül nem tett lehetővé: a szerelmüket. Dehogy akar ő bármilyen hatalmat demonstrálni! – ez földi ügy. Legfeljebb a végső pontra jutott tehetetlenségét, kilátástalanságát, elveszettségét bizonyítja szavak nélkül is végzetes tettével, még ha tettének fő motívuma nyilván nem ez.

Szerelemféltés igenis létezik, és véleményem szerint kivételesen frappáns tömörséggel és helyesen ragadja üstökön úgy a lazábban értelmezett jogi terminológia, mint a közbeszéd. A magyar büntetőjogra árnyékot vető állítólagos macsós szemlélettől függetlenül is.

Nemigen segíti a szerelemféltés és a belőle fakadó tragikus események megértését az sem, ha a szerelemféltést a „hamis romantika” stemplijével radírozzuk ki a közbeszédből, űzzük ki a tárgyalótermekből; ahogyan az sem, ha a szerelmi téboly fojtó gordiuszi csomóját gyilkossággal átvágó és lezáró szerencsétlen egyénekről (akik a jog előtt ugyan bűnösek, de metafizikai értelemben áldozatok) „begőzölt agyú, lövöldöző, elhagyott szeretőkként” beszélünk, egy faluszéli piacon feltűnő rikkancs alakját idéző parlagi modorban.

Az emberi létezésben aligha lehetne még egy olyan egyszerre természetes (tehát spontán kialakulni képes, külső szerek használata nélkül beálló) és sajátos stádiumot említeni, mint azt a mély és izzó szerelmet, amelynél szenvedély és szenvedés folyamatos és feltartóztathatatlan dinamikával járja át vibrálva egymást. A szerelem nem merül ki a Másik személy szeretetében, óvásában. Nem pusztán érzelmi állapot: létállapot. Az ilyen szerelem ádáz álarcba bújva éteri eufóriát, megváltást ígér, az egyéni élet igazolását, értelmét kínálja föl. Szuperidentitást nyújt egy immár harmonikus, „gömbölyű” világban, amely levetette kaotikus, fenyegető maszkját.

A szerelem egyszersmind emésztő, infernális kínba is taszítja, mintegy kiszolgáltatott marionettbábként ráncigálja, kényszerű kötéltáncosként hajszolja előre – a szó szoros értelmében is eszeveszett – alanyát, aki talán maga sincs tisztában irigylésre cseppet sem méltó, tragikus léthelyzetével: önmaga áldozati mivoltával, életveszélyesen labilis érzelmi, szellemi és morális állapotával. Az antik görögök ezt éppoly jól tudták, ahogyan a 19. századi romantika korának művészei, gondolkodói, de még a 20. század végének egyes figurái is, elsősorban a szubkulturális zenei színtéren. A régiek, sőt még a modernek közül is számosan ismerték, zsigereikben tapasztalták Erósz hatalmát; tisztában voltak a szerelem metafizikai gyökereivel, misztikumával, az egyén életében betöltött jelentőségével, de a veszélyeivel, a szerelem tragikumával is.

Talán tévedek, de úgy hiszem tehát, hogy többé-kevésbé bevilágította mindez a korábbi idők szellemi-kulturális horizontját. Mert az egyént felemésztő, különösen a beteljesülni képtelen, egyszerre mély és intenzív szerelem benső természetéből fakad az, hogy fittyet hány minden történeti (tehát változó, tehát relatív) talajban gyökerező jogra, normára: konfliktusban áll ezekkel. Sérti köznapi erkölcsi érzékünket, kibillent bennünket a jól megszokott rutinok paneljeiből felépített komfortzónánkból, kihívja az éppen aktuális társadalmi konvenciókat, mert mindezeken túlmutat: forrása nem e világi. Az ilyen szerelem természetes úton szerzett életveszélyes és ellenállhatatlan áfium.

Manapság, a poszt-posztmodern kor báva fogyasztói, a technikai-materiális szemfényvesztésbe veszett, földközeli embertársaink közül hányan ejtik ki a szájukon a metafizika szót? Ki mer egyáltalán gondolni erre? Ki hajlandó venni a bátorságot arra – ha már átérezni épp nem is tudja –, hogy legalább megpróbálja megérteni azt, vajon mi köti össze a szegedi gyógyszerészt, a volt szeretőjét ötven késszúrással 2020-ban megölő 39 éves nőt és azt a szerelmi mámortól frissen megrendült ismeretlen bárkit, aki lebírhatatlanul függ „oly teljes odaadással kiválasztottjának tekintetén; s (…) kész neki mindent föláldozni?” 

A válaszom az, hogy pontosan az a totálisan irracionális szerelem mint létállapot a kapocs köztük (sorsuk és személyes tragédiájuk teljes különbözősége ellenére), amely a legszilárdabb identitást (volt) képes nyújtani számukra, mert egyéni, esetleges életüket metafizikai alapon (volt) képes legitimálni és értelmessé varázsolni. Még akkor is (és a szerelem voltaképpeni tragédiája ez!), ha az egész csak egy eliramló, szorongató lázálommal vegyes mézédes tündérmese. Illúzió és kelepce. De amely szerelmet egyesek minden időben mégis védenek, féltenek. Éltükben és holtukban is.

A szerző filozófus

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Egy pár sétál Párizsban 1954-ben. Fotó: Fred Van Schagen / BIPs / Hulton Archive / Getty Images)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport